...felfordult a mi kis világunk. Régóta gondolkozom azon, vajon megosszam-e veletek az ennyire személyes, privát életemet, és gondolataimat. Ám ez a blog miről másról is szólna, mint rólunk, Nagy Orsiról és a kutyáiról. Ez a blog - illetve az elődje - sok minden volt az elmúlt időszakban. A tizenéves Orsika "Fifinaplója", ahogy a kutyasétáltatásokról és gyakorlásokról írtam, majd junior handlerként kiállításokról írtam, ezt követően idővel kissé komolyabb témákat is fel-feldolgoztam néha. Ám elsősorban mindig is egyfajta napló volt: magunkról, magamnak. Nem izgattak a számok, hányan követnek, és ez szemernyit sem változott.
Nem is tudom, hol kezdjem... Elkezdtem abbahagyni a blogolást, mert az életünk, a kutyakiállításokra jövés-menés egyfajta rutin lett. Szuper évek voltak, állandóan úton voltunk, azonban semmi említésre méltót nem találtam, amiről írhatnék. Úgy éreztem, egyik hétvége sem különbözik a másiktól... Persze, visszagondolva hogy is ne lettek volna kalandok ezeken a kiállításokon. Aztán 2018-ban hatalmas változás történt az életemben, több fronton. Az egyetemista diáklány dolgozó nő lett, egyedül egy budapesti, belvárosi lakásban, akit a hétköznapok annyira felemésztettek a munkában (bár ezt sokáig élveztem), hogy a francba sem kívántam az egész kutyás világot. Elkezdtem sportolni, amiben egy új kihívást kaptam az élettől. Kihívást, amit anno a kutyázás is jelentett, és ami engem éltet. Azonban a sport, első körben futás, majd egy ideje a triatlon teljesen más arcát mutatta az életnek: az őszinte, és fair oldalát. Ahol annyit kapsz vissza, amennyit beleteszel. Persze, van akinek könnyebben jön a fejlődés, a siker, de szorgalommal, alázattal bármeddig el lehet jutni - hiszen ki gondolta, hogy a szívbeteg kislány, aki az alföldi homokbuckára nem tud felsétálni anélkül, hogy ne lenne rosszul lefut egy maratont? -, és ez egy olyan út, mely sosem fogy el a lábam alól, sosem érzem azt, hogy "na most ebben ennyi volt" , úgy, ahogy azt a kutyázásnál éreztem. Besokalltam, hogy órákat görnyedek a kutya felett egy-egy kiállítás előtt azért, hogy 2 percet bent tölthessek a ringben, majd végignézzem, ahogy az esetek legnagyobb százalékában egy teljesen inkorrekt végeredmény szülessen. Bejártam a világot, mégsem láttam semmit belőle, mert 5-6 kutya menedzselése után kinek van ideje várost nézni, mikor másnap kelhet megint hajnalok hajnalán, hogy egy csarnokban töltse a napot. Sajnáltam erre az időt... Főként azért, mert megismertem valakit. Valakit, aki egy olyan életet mutatott meg nekem, amiről nem tudtam, hogy létezik, és hogy én vágyom rá. Lehet nincsenek már minden hétvégén új kalandok, elmebeteg ukrán katonák, Sarajevoi menekülések, de helyette vannak hétvégi túrák, kirándulások. Tökéletesen kiszámítható, boldog, KIEGYENSÚLYOZOTT napok. A 2020-as év épp annyira sok változást hozott az első két hónapban, mint a 2018 júniusa. Megváltoztattam a munkaköröm, mert beláttam, felőröl az a temérdek munka, ami felettem roskadozott. Tudtam, vagy váltok, vagy belerokkanok, és 23 évesen, 2 év munka után kiégek. Teljesen. Ami egyrészről nevetséges, és számtalanszor megkaptam, hogy csak azért adom fel, mert egy gyenge, "Ipszilongenerációs" kislány vagyok, aki az első nehézségekkor önző módon lefalcol. Egy darabig hallgattam is ezekre a hangokra, kitartottam, heti közel 70 órákat dolgoztam, de még köszönetként így is csak annyit kaptam, miért mentem el a diplomaosztómra, ha a többiek nem adtak le mindent még határidőre. Közben elvégeztem egy újságírói kurzust, ami nagyon sokat adott emberileg és szakmailag egyaránt. Szily Nórát, Vass Virágot és a többi inspiráló előadónkat hallgatva mintha visszatért volna belém az élet. Gyakornokként beleláthatok a következő hetekben a National Geographic és a Nők Lapja Egészség szerkesztőségi munkájába. Mi ez, ha nem kaland? Saját vállalkozásba is kezdtünk a tavalyi év folyamán, mely szerencsére nagyon szuperül halad. Bevallom, mindig is féltem írni és betekintést adni az érzéseimről, a magánéletemről, hiszen mi van, ha mégsem jön össze? Mi van, ha minden elromlik? Vicces, hogy míg mások igyekeznek ország-világgal elhitetni, és bizonygatni, mennyire tökéletesen szép az életük, én addig igyekszem a magam módján titkolni. De úgy döntöttem, ezen változtatok idén, no persze nem fogom kiteregetni minden apró-cseprő pillanatunkat (igen csak kesernyés emlék fűzödik ehhez, amikor a közösségi média "segítségével" lopták el az udvarunkból a német juhászunkat - talán ez is megér egy postot...), de megtanulok kicsit személyesebben is írni, és tartalmat megosztani. Hiszen most sem abból áll az életünk, hogy itthon ücsörgök, és hétvégente mindig ugyanazokat az unalmas utakat járjuk be sétálás gyanánt. Kezdésként elindítottam egy Youtube csatornát, melyre nem csak kutyás videók fognak felkerülni, hanem minden ami velünk kapcsolatos: utazások kutyával vagy anélkül, futóversenyek, sportok... Nem vagyok egy nagy videós császár, de biztos vagyok benne, hogy évek múltán jó lesz majd visszanézni.
0 Comments
Bodajk, Gaja szurdok az egyik kedvenc kirándulóhelyem. Először Kriszti barátnőmmel jártunk erre, aztán azóta Petivel is visszatértünk párszor egy-egy vasárnapi ebéd lemozgatásaként. Szeretem, mert ezer arca van ennek a helynek, Gaja-patak már-már szürreálisan égszínkék vize, szálerdők, szurdokok, tavacska, hegyek... A környék szinte kimeríthetetlen túraútvonalakat rejt, én most egy bő 4 kilis kört hozok nektek, melynek a végén van egy kicsit meredekebb, pár 100 méteres szakasz is, illetve érinti a Károlyi-kilátót, melyből remek kilátás nyílik a környékre.
A track a Tölgyes Tábor mellől indul, ahol pár autónyi parkolóhely is van, a tábor előtti kis úton kell behajtani, ha Bodajk felől érkezünk. Teszteltem az új Polar Vantage V órámat is, amire előzetesen rátöltöttem a Track-et, hogy biztosan azon az úton menjünk, amit elterveztem - még így is majdnem eltévedtünk, de hát csak hoztuk a formánkat.
Egyébként fogadtunk a séta elején Petivel egy vacsiban, vizesek lesznek-e a blökik a séta végére...
Ha beköszönt a tavasz rengeteg család kirándul erre, tehát ha kietlen, nyugodt feltöltődésre vágyunk, akkor maximum szakadó esőben ajánlom a helyet. A terület egyébként viszonylag vadjárta - legalábbis Ian folyamatosan éber tekintete ezt sugallta, de egyébként nem találkoztunk egyetlen vaddal sem.
Bátran ajánlom a kevésbé fitt túrázni vágyóknak is, ugyanis mindösszesen 130 méter a szintkülönbség, többnyire könnyen járható, széles utakon, így különösebben technikai ruházatra sincs szükségünk.
A kilátónál vigyázzunk, nehogy a vasszerkezetbe beakadjon a blöki körme, és leszakítsa. Nekem szerencsére egyszer sem fordult még elő ilyen, és szerencsére Ianék nem annyira bátrak, hogy levessék magukat a mélybe a domboldalról.
Végezetül fogadjátok szeretettel az első kis vlogszerűségünket, amivel jócskán megszenvedtem, nem vagyok ebben túl jártas, de hát ebbe is bele kell jönni...
Ja, és életemben először én nyertem a fogadást - ismeritek azt a mémet, amiben arról van szó, mitől érzed magad nagyon powerfulnak, igaz? - úgyhogy elégedetten majszolhattam a boros-rákos tésztámat. A Magyar VADÁSZLAP 2019/IV. lapszámában, a Vadászkutya rovatban megjelent írásom: „Nem a póráz teszi a kutyát hűségessé.” Mikszáth Kálmán idézete mára szinte szállóige lett, és úgy érzem, sokan egyfajta bizonyítási vágyat éreznek, hogy megmutassák, az ő kedvencük bizony hűséges, a pórázt hírből sem ismerik. Vajon tényleg csak egy felesleges eszköz, ami egy jól nevelt ebnél eldobható, vagy sokkal inkább hasznos kellékről van szó? Nem egyszer futottam bele társasvadászatok alkalmával, hogy a vadásztársak kutyái mindenféle felügyelet nélkül szaladgáltak össze-vissza az eligazítás alatt, a hajtások közötti szünetekben és a terítéknél is. Sok konfliktus alakulhat ki ilyenkor a négylábúak között, a vadászat előtt a felcsigázott, izgatott kutyák könnyebben belekötnek a másikba, amikor pedig már gazdájuk birtokában vad van, természetes a védelmező ösztön. Mindig is elszomorított az a látvány, amikor azt láttam, hogy a terítékbe besétálnak, felvesznek egy vadat, gazdáik pedig csak jót mosolyognak az eseten, és egy szót sem szólnak. Ez egy természetes, zsákmányszerző ösztön társunk részéről, ám vezetőjeként az a feladatunk, hogy ezeket kontroll alatt tartsuk, valamint tiszteletlenségnek tartom azt, hogy a végtisztesség megadása előtt megcsócsálják a vadat. Nekünk, embereknek sem egyforma az ingerküszöbünk, ami a társas viselkedéseket illeti – természetes, hogy vannak zárkózottabb, kevésbé szociális egyének, ám sokan visszahúzódóbbak, és nem feltétlenül örülnek, ha első találkozásnál egy vadidegen a nyakukba ugrik. Ideális esetben egy jól szocializált, jó kommunikációs képességekkel megáldott eb tudja, fajtársaival hogyan „beszélgessen”. Sajnos általános tendencia, hogy egyre kevesebb egyed képes felismerni a jeleket – nehéz lenne elvárni tőlük, hiszen a manapság már mi magunk, emberek is nehezen társalgunk egymással. Sokszor kérdezték már tőlem, amikor megkértem egy-egy renitens gazdit, hívja vissza a kutyáját, hogy miért, az enyém agresszív? Ilyenkor mindig igyekszem elmagyarázni, hogy a légynek sem tudna ártani, de nincs igénye arra, hogy új „barátokat” szerezzen.
Már egy pár éve versenyeztem a golden retrieveremmel, amikor úgy döntöttem, váltok, és más segítségét kérem a fejlődés érdekében. Már az első alkalommal, amikor megjelentem egy szál síppal a nyakamban, kaptam egy pórázt a kezembe, hogy ezt bizony tegyem fel a blökire, és majd szól, mikor vehetem le. Nem értettem, hiszen szépen jött láb mellett, stabil volt, nem ugrott be parancsszó nélkül. Szépen lassan megtanultam, mire is jó a kis anyagdarab a nyakában: könnyebben korrigáltam a kis hibáit, és ő is rájött, ha rajta van, nincs feladat, nyugodtan pihenhet olyankor. Sok év telt el azóta, hogy ezt az útravalót kaptam, de a mai napig, ha egy kicsit is úgy érzem, elkényelmesedtünk, és picit lazult a fegyelem, nem szégyellem visszatenni rá – a megszokottnál is többször. Egy kiadós vasárnapi ebéd utáni sétára indultunk a családdal a házunkhoz közeli tó partját övező tanösvényen, Iannal, a golden retrieveremmel és Bogárral, a pulimmal. A kutyák önfeledten szaladgáltak és játszottak körülöttünk, elég volt fél szemmel figyelni rájuk, ha be is rohantak a közeli cserjesorba, már jöttek is ki pár méterrel arrébb, egy percnél tovább sosem voltak el. Iannal akkor már vadásztam, tudtam, hogy nem fog megindulni semmi után, mindig is jó kutya volt. Egyszer csak a fekete szőrcsomó egyedül jött vissza, leengedett farokkal, ugatva. Ian pedig sehol. Gondoltam megtréfálom, hadd ijedjen meg attól, hogy eltűnt mindenki, így elbújtunk. Vártunk, de semmi nem történt. Jött a pánik, hívtam, de semmi válasz, sehol az ismerős ágrecsegés. Egész éjjel kerestük, sok barátunk jött segíteni. Éjszakára hatalmas vihar kerekedett. Reggel megtaláltuk, egy idős házaspár, akik a tanösvény melletti bozótos túloldalán laktak, bezárták amikor a pulival arra rohangáltak, nehogy baja legyen. A kis bilétát a nyakörvén észre sem vették, chipről ne is beszéljünk, gondolták, reggel majd szélnek eresztik. Ha akkor van egy GPS a nyakában, megkímélem magam egy álmatlan éjszakától… Sokáig összeráncolt homlokkal néztem azokra, akik elektromos nyakörvet raknak a kutyájukra, hiszen én mindig is azt tanultam, egy helyesen képzett ebnél semmi szükség erre. Ilyenkor megcsendül egy másik hang a fülemben, és látom magam előtt azt az angol bírót, akinek otthonában hosszas eszmefuttatást végeztünk a hibákról. Ő azt vallotta, azért taníthat másokat, mert már több hibát elkövetett. Ha pedig mi magunk elszámoljuk a lépést, úgy négylábú barátunk is pontosan ugyanezt fogja cselekedni. Ilyenkor pedig két opciónk lehet, vagy azonnal használunk valamiféle negatív visszacsatolást, vagy kis idő elteltével korholjuk meg őt – az utóbbi pedig nem túl szerencsés, hiszen csak pár másodpercig tudják összekötni, mit miért kapnak. Tehát számomra nem is annyira kegyetlen, és megvetendő eszköz az elektromos nyakörv, sokszor életet menthet. Sok eszköz volt már a kezemben, ami a GPS nyakörveket és teletaktokat illeti, de valahogy egy sem volt az „igazi”, valami mindig hibádzott. Azonban amikor a Dogtra Pathfinder dobozán lévő paramétereket megláttam, rögvest felcsillant a szemem. Kezdjük ott, hogy három az egyben nyakörv: láthatósági, elektromos, és nyomkövető. Az okostelefonunk segítségével tudjuk csak üzembe helyezni, egy applikációt kell letöltenünk rá, és párosítani vele a nyakörvet és a jeladót. Innentől az utóbbira nincs is szükségünk, eltehetjük a zsebünkbe, táskánkba, nem kell attól félnünk, hogy megnyomódik rajta egy gomb, és szerencsétlen kedvencünket olyankor büntetjük meg, amikor nem is szolgált rá. Nem kell aggódni azoknak sem, akik olyan területen vadásznak, ahol nincs térerő, vagy csak kevesebb mobil internettel rendelkeznek, ugyanis hálózat nélkül is tökéletesen működik, akár repülési üzemmódban is, csak a Bluetooth opciónak kell élnie. A telefonunk innentől sok hasznos információval lát el bennünket: Google alapú térképen látjuk pár másodperc késleltetéssel merre jár a blöki, méterre pontosan, bekapcsoláskor az autónk helyzetét is be tudjuk jelölni, mindezeket később egy iránytű segítségével is tudjuk pozícionálni. Nem kevesebb, mint 15 kilométer a hatósugara – leteszteltem, a nyakörvet otthon hagytam, én pedig elmentem nagyjából 15 kilométerre légvonalban, és még mindig működött, még sípolt is, nem csak jelezte, merre található. Összesen 21 kutyát képes egy jeladó egyszerre kezelni, minden nyakörv jelzi, melyik kutyán van (persze, ha nem kevertük őket össze…) és folyamatos információt is ad róluk: egyhelyben állnak éppen, futnak, sétálnak, ha pedig ugatnak, akkor egy karakán férfihang angolul közli velünk, hogy melyik kutyánk ugat éppen. Az elektromos nyakörv-funkciónak 100 szintje van, így a kutya egyéni fájdalomküszöbéhez tökéletesen tudjuk igazítani. Virtuális kerítést is állíthatunk be, mely több blöki esetén szintén nagyon hasznos lehet. Sok hasonló nyakörvvel ellentétben vásárlás után itt nincsenek extra költségek, előfizetések ahhoz, hogy használni tudjuk a terméket. Természetesen vízhatlan, így attól sem kell tartanunk, ha esetleg több folyó-patak keresztezi utunkat, vagy vízivad-vadászatra szeretnénk kimenni négylábúnkkal. Akkumulátora rendkívül gyorsan, 3,5 óra alatt feltöltődik, de hogy milyen gyorsan merül le, azt jelenleg még nem tudom, több, mint 24 órára bekapcsolva felejtettem, és még volt benne kakaó. Arra azért figyeljen mindenki, aki esetleg magán szeretné kipróbálni, hogy sikerült-e beállítani a nyakörvet. A két fémtüskét egyszerre kell fogni, és ha esetleg csak az egyiket fognánk meg, és egyre fentebb tekerve sem éreznénk a hatást, akkor mérgünkben ne csavarjuk fel a 100 fokozatból 80-ra, markoljunk rá mindkét tüskére és ne tenyereljünk rá a telefonra, mert zsibbasztó élményben lesz részünk. Valamint a kocsi csomagtartójában ücsörgő blöki nyakörvének jeladóját se próbáljuk megtalálni, mert valószínűleg nem sok sikerrel fogunk járni. Jó, ha viszünk magunkkal egy kis külső akkumulátort (power bank) is, ha esetleg a telefonunk akkumulátora nem a legtökéletesebb, és könnyen lemerülhet… Megjelent a Magyar VADÁSZLAP 2019/novemberi számában
Új rovatunk első cikkét – bevallom, kicsit elfogultan – nem is írhatnám másról, mint a golden retrieverekről. Az „okos szőke”, az igazi családbarát kedvenc, vakvezető és terápiás kutya – ezekkel a jelzőkkel szokták illetni ezt a sokoldalú fajtát. Ám igen kevesen tudják, a bölcs és jóindulattal teli szemek valójában egy vérbeli vadászkutyafajta „tartozékai”. Bármilyen furcsa és hihetetlen, de a golden retriever fajta orosz cirkuszi kutyáktól ered – legalábbis a közhiedelem így tartotta egészen 1952-ig, amikor is Sir Dudley Marjoibanks (Lord Tweedmouth), a fajta megalkotójának naplója világot látott, benne precíz feljegyzésekkel arra vonatkozóan, hogy mikor, milyen kutyákat használt. Sok tenyésztő megirigyelhetné azt a tudást, és azt a szigorúan képviselt koncepciót, amivel az első percektől kezdve tudatosan alakította vonalát. És hogy mi volt a célja a skót üzletembernek és politikusnak? Erre nem nehéz választ adni… Az 1800-as években Nagy-Britanniában a vadászat meghatározó szerepet töltött be, a vadászkutyatenyésztés pedig népszerű elfoglaltság volt az urak körében. Közepes termetű, a vad nyomát stabilan követő, szárazföldön és vízen is kiválóan dolgozó eb kitenyésztése volt mindanyájuk álma, ám Lord Tweedmouth egy kicsivel többet várt el vadásztársától: méghozzá azt, hogy idényen kívül egyben kiváló idegrendszerrel rendelkező családi kedvenc is legyen. A lord 1864 júniusában, az Anglia déli partjain fekvő Brightonban, egy susztertől kapott – tartozásainak rendezéseként – egy kölyökkutyát. Az egyetlen világos színű volt a fekete hullámos szőrű retriever alomban. (A fajta egyébként a fekete, hullámos szőrű flat coated retrieverek őse.) A kiskutya a Nous nevet kapta – mely bölcsességet jelent – hamarosan kiváló vadásztársa lett gazdájának. Három évre rá megérkezett Belle, a liver tweed vízi spániel. Ez a mára már kihalt fajta nagy tiszteletnek örvendett a puskaforgatók körében, ugyanis intelligens, szívós, kitartó és bátor volt, sok család megélhetését biztosította. Tweedmouth két kutyájának a „házassága” végül kölyökáldást eredményezett: 1868-ban született az első, három szukából álló alom Belle-től és Noustól. A kiskutyák a Primrose, Crocus és Cowslip nevet kapták. Primrose és Cowslip a gazdinál maradt, aki az elkövetkezendő két évtizedben, egészen haláláig erre a két vonalra építette a tenyésztői munkát: szigorú vonaltenyésztéssel és egy-egy külső fajta keresztezésével. Lord Tweedmouth utolsó almában végül két kölyök látott napvilágot, Prim és Rose, akik, ha genetikai „összetételüket” nézzük, 35 százalékban flat coated retrieverek, 25 százalékban tweed vízi spánielek, de van bennük 20 százalékban egy Samson névre hallgató ír szetter, és 15 százalékban a Nous nevű vonalalapító. A maradék öt százalékban (és csak ötben!) ezenkívül labradorok is vannak az „ős-golden” genetikai hátterében. Később, az 1900-as években egy vérebbel is keresztezték a vonalat, hogy a fajta csapaképességét ezáltal valamelyest javítsák. A fajta az 1908-as Crufts-on (mely a világ legnagyobb kutyakiállítása, akkoriban még Londonban, 1991 óta pedig Birminghamben rendezik, minden évben egyszer) mutatkozott be, két évre rá pedig már a Field Trial versenyeken is egyre népesebb számban jelentek meg golden retrieverek. A fajtát a Kennel Klub 1913-ban fogadta el hivatalosan, ami azért is fontos, hiszen innentől kezdve bárki, aki golden retrievert szeretett volna tenyészteni, pontos leírást kapott arról, milyen tulajdonságokkal kell rendelkeznie egy tenyészegyednek. Ebben az időben kezdte meg tenyésztői munkásságát Mrs. Winifred Charlesworth – aki egyébként rokona volt Sir Marjoibanksnek –, a fajta történelmének tagadhatatlanul meghatározó alakja. Az ő munkássága több mint 50 évet ölel fel, s ebben a fél évszázadban a Noranby kennel égisze alatt született kutyái a ma is ismert goldenek alapjait adták. Kortársai megosztó személyiségnek tekintették, mert meglehetősen sarkosan kiállt amellett, hogy a küllemi szempontok mellett a munkaképességre is komolyan oda kell figyelni, holott nem minden akkori tenyésztő vallotta ezt az elvet. Könyvében igen vehemens stílusban kifejezetten rontó hatásként jellemezte, hogy páran sárga labradorokkal keresztezték a goldeneket... Akárhányszor szóba kerül, kinek, milyen fajtát ajánlanék, az első tanácsom minden esetben az, hogy először is ismerjük meg a fajta történelmét, hiszen a tudatos tenyésztés nemcsak a küllemben, de a jellemben is megmutatkozik. Ennek értelmében látható, hogy a golden retriever genetikailag sokkal inkább szetter és spániel, ami a használati értékét és alkalmazási területét is meghatározza. Legyünk erre tekintettel, s ismerjük fel az eredeti rendeltetését, ahogy másfél évszázada megálmodta azt a Marjoibanks család is. Toffer
Ha megnézünk manapság egy golden retrievert, genetikai összetételében elsőként egy nevet látunk majdnem mindenhol: Champion Camrose Cabus Christopher. Évtizedekig a legsikereseb volt a fajtában, a kiállítások terén, és utódai is kiemelkedőek voltak. A dolgos hétköznapokban emellett közkedvelt vadászeb volt, apróvadas idényben heti 3 napot segítette a puskásokat. Gazdája elmondása alapján kiváló orra volt, a legsűrűbb növényzetben sem menekült el előle egy sebzett madár sem. |
Archives
June 2021
Categories
All
Kedvenc blogok: |