A mai, felgyorsult világban az állandó rohanás közepette nem szeretünk időt fecsérelni semmire. Könnyebben veszünk új dolgokat, minthogy a régieket megjavítsuk. Ez gyakran egyformán igaz egy fűnyíróra, egy párkapcsolatra, vagy egy kutyára. Sokan elítélik azokat a tenyésztőket, tulajdonosokat, akik új otthonba helyezik azokat a felnőtt négylábúikat, akik vagy nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket, vagy esetleg már idősebbek. Valóban önző cselekedet ez, vagy inkább egy racionális, mindkét fél számára optimális döntés? Sokszor hajlamosak vagyunk emberi tulajdonságokkal felruházni kedvenceinket, sőt, hallottam már olyat is, aki azon a véleményen osztozott, hogy kutyát továbbadni pontosan olyan, mintha az éppen kicsit problémás gyerekünktől válnánk meg. Holott az állatok teljesen másként kötődnek gazdájukhoz, mint ahogyan azt mi gondolnánk, vagy ahogyan azt saját gyerekünk, embertársunk teszi. Természetesesen vannak különleges esetek, amikor tényleg nem képes elfogadni az új otthonát, de legtöbbször pár nap alatt olyannyira megszokják az új szituációt, hogy szinte fel sem ismerik régi gazdájukat. Miért teljesen elfogadott egy párkapcsolatból kilépni, és miért ördögtől való egy ebet másik gazdához adni? Természetesen magunkhoz venni egy élőlényt hatalmas felelősség, és ennek tudatában kell döntést hoznunk. Nem azt szeretném sugallni, hogy ha egy kisebb probléma akad, akkor váljunk meg tőle, ám mindenki életében akadhatnak nem várt fordulatok, esetlegesen a kutya életében is – gondolok itt sérülésre, betegségre –, ilyenkor pedig mérlegelnünk kell, tudunk-e megfelelő körülményeket teremteni hű társunknak, valamint, hogy a változás számára kedvező lenne-e. Ha az utóbbira határozott igen a válasz, akkor azt hiszem, fölösleges is tovább elmélkednünk. Amondó vagyok, egy idősödő eb számára nem is adhatnánk szebb ajándékot, méltó nyugdíjas éveket, mint, hogy új otthonba helyezzük, egyedüli kutyaként, ahol a fiatalok nem táncolnak az idegein, és a család száz százalékos figyelmét megkapják. Egy álomvilágban természetesen az lenne az ideális, ha ezt mi magunk tudnánk biztosítani, azonban tenyésztőként, vagy többkutyás gazdaként ez nem mindig kivitelezhető. Gondoljunk bele, milyen érzés lehet egy fiatal vadászkutyának hétvégéről hétvégére végignézni azt, ahogy gazdája felhúzza a gumicsizmát, kiveszi a fegyverszekrényből a puskáját, és elindul vadászni – azonban egy komoly sérülés miatt soha többet nem tarthat vele régi, hűséges vadásztársa? Fontos, hogy az életvitelünknek megfelelő fajtát válasszunk, így elkerülhetjük a sorozatos baklövéseket a választás terén. A fajtatiszta tenyésztés egyik nagy előnye, hogy kiszámítható, milyen habitusú egyedet választunk magunk mellé. Azonban a kivétel itt is erősíti a szabályt, és bizony kifoghatunk egy olyan problémával rendelkező szőrmókot, aki a későbbiekben megkeseríti életünket. Azonban, ahogy a párkapcsolatokban is valaki „szemete” lehet, másnak a legnagyobb kincs lesz – így kutyáknál is, ami minket felettébb bosszanthat, és messzemenően meghaladja az ingerküszöbünket, az korántsem biztos, hogy egy másik embertársunknál egyáltalán feltűnik. Ne legyünk hát önzőek, adjuk meg az esélyt arra, hogy társunknak a lehető legszebb élete legyen. Megjelent a Magyar VADÁSZLAP 2019/szeptemberi számában
0 Comments
Etika, kultúra… Vajon melyik kutyafajta illene leginkább ehhez a témához? Sokat merengtem ezen, és bevallom, szeretem kicsit meghökkenteni az olvasókat, ezért ezúttal egy rendhagyó vadászebet választottam. Hiszen ennek a rovatnak az a célja, hogy bemutassuk, mennyire sokszínű a „kutyavilág”, s hogy bizony a tacskókon, vérebeken és vizslákon túl is van élet… kiderült, hogy az e havi alanyunk európai vadászember legrégebbi bajtársa, hiszen évezredek óta szolgálja a skandináv „simabőrűeket”. A norvég elkhundok a vikingek társai voltak. A normannok hosszú hajóútjai során ezek a kutyák őrizték a mindentől elzárt, magukra hagyott tanyákat, alkalmasint terelték a nyájakat, s megvédték az embert és állatait a farkasok, medvék támadásaitól. Ezenkívül orvosságot és élelmet szállítottak a falvakból. Egyúttal persze kiváló vadászebek is voltak, és társaivá szegődtek az állandóan vándorló embernek. Az elkhundok több mint hat évezrede szolgálják – a szó legnemesebb értelmében –északi felebarátainkat. Ez a fajta épségben megőrizte minden nordikus jellemvonását: bátor, kedves és odaadó természete máig fennmaradt. A fajta minduntalan feltűnik a norvég történelemben és mondavilágban, az őskori legendák szereplőjeként. Jelentőségét az is kiválóan példázza, hogy a nagy viking mesterek sírjaiba - a kardjaik és páncéljuk mellett - temették el legkedvesebb négylábúikat is. Már jóval a vikingek előtti időszakban ismert volt az Öreg Kontinens északi partjainál ez a fajta, hiszen régészeti ásatásokon előkerült leletek bizonyítják, hogy Krisztus előtt 4000 és 5000 között éltek ott elkhundok – legalábbis a fajtára emlékeztető méretű és felépítésű ebek csontmaradványai erre engednek következtetni. A híres Viste barlangokban a norvég Jaeren vidékén több ilyen emléket tártak fel. Nemcsak a kutyák lényegi státuszát jelzi, hogy „mestereik” mellé temették őket, hanem azt is, hogy az ősi viking hit szerint a négylábúak kísérik át a holtakat a túlvilágra. A XII. századból fennmaradt egy monda, mely egy Throndhjem földjén élő elkhundról szól, akit Királynak neveztek. A legendák szerint Ooinn felesége, a házasság és hűség istennője, Frigga, ilyesféle ebek vontatta szekéren utazott… Nehéz, sőt talán lehetetlen megmondani, pontosan „miből is lett a cserebogár”, avagy milyen fajták keresztezésével jött létre a norvég elkhund. De nem is a kialakulás a lényeg. Vélhetően az elkhund nem is volt egységes fenotípusú kutya, és igen sokat változott, azaz változhatott az eredeti külleméhez képest, ám mégiscsak valószínűsíthető, hogy Európa legősibb fajtája ez a sokoldalú eb. Abban azért majdnem biztosak lehetünk, hogy a kezdetleges háziasított kutya és farkasok keveréke volt az ős. Annak ellenére, hogy több mint 5000 évesre teszik az elkhundok történelmét, önálló fajtaként csak az 1800-as évek óta tartják számon. A Norvég Vadászati Szövetség első kutyakiállítását 1877-ben rendezték meg, a hivatalos fajtaleírás viszont még ennél is később, 1905-ben született meg – a fajta nevével ellentétben nem Norvégiában, hanem Svédországban. Mára ugyanakkor már a Norvég Kennel Klub zászlóján is megtalálható ez a szürke, spicc típusú eb. A fajta küllemének és munkaképességeinek megőrzése érdekében manapság komoly erőfeszítéseket tesznek egész Skandináviában. Megjelent a Magyar VADÁSZLAP 2019/decemberi számában
|
Archives
June 2021
Categories
All
Kedvenc blogok: |