A Magyar VADÁSZLAP 2019/VI. lapszámában, a Vadászkutya rovatban megjelent írásom: Sokan hihetik azt, hogy egy vadászkutyánál az apportkészség természetes, ösztönszerű képesség, melyen semmi csiszolni való nincs. Természetesen, ha szerencsések vagyunk, és kölyökkortól foglalkozunk kiskutyánkkal, akkor nem sok dolgunk lesz vadásztársunkkal, ám előfordulhat, hogy még unszolásunkra sem lesz hajlandó a szájába venni bizonyos tárgyakat vagy a vadat.
Az apportkészség, ugyanúgy, ahogy az orrjóság egy öröklődő képesség, ám kis ügyességgel sokat lehet fejleszteni rajta, sőt, az igazán sok fortéllyal rendelkező kiképzők a legnehezebb esetekkel is csodát tudnak művelni. Azonban érdemes már az elején leszögeznem, fontos kérdéseket vet fel az, mennyi munkát is kellene egy vadászkutya képzésébe belefektetni. Nyilván ez fajtafüggő, és most természetesen az apróvadas kutyákra fókuszálnék, hiszen ez főként az ő feladatuk. A retrieverek esetében, melyek köztudottan az elhozás nagymesterei, nem tartom ildomosnak, ha egy tenyésztésbe szánt egyednél bármilyen ilyen irányú képzést is végeznek. Hiszen nekik az a specialitásuk, hogy számtalan leesési helyet megjegyeznek, könnyen kezelhetők, és irányíthatók, puha szájjal, szívesen veszik fel a vadat. Így náluk ez egy fontos szelekciós szempont. A vizsláknál ellenben úgy gondolom, számos más tulajdonság is van, amely értékmérő szerepet tölthet be. Az ő feladatuk elsősorban – de nem kizárólag, hiszen „mindenes” kutyaként tartják őket számon – a vad helyének felkutatása. Számtalan képzési módszer terjedt el a kiképzők körében attól függően, mennyire „súlyos” eset a kliens. Ezek közül körültekintően kell megválasztanunk, mi jelenthet gyógyírt számára, hiszen ahogy minden ember, úgy minden eb is teljesen más, így lehet, ami egy kedves vadászbarátunk kedvencénél megoldást nyújtott, az a sajátunkénál egy életre akkora törést okoz, amiből sosem fog kilábalni. Egy biztos: a drasztikusabb módszereket hagyjuk szakértőkre! S hogy ki a szakértő? Semmiképp sem az, aki a közösségi portálokon annak hirdeti magát, különféle csoportokban távsegítséget nyújt, és egész nap ráér a monitor előtt hirdetni a szent igét. Hogy is lehetne az, hiszen felkészíteni egy kutyát egy vizsgára, vagy akár egy versenyre, temérdek óra és energia – tehát egy ilyen személynek vajmi kevés ideje van a billentyűzeten pötyögni. Nem egyszer hallottam azt, hogy azért nem fordulnak a versenyeken is eredményes kiképzőhöz, mert túl drága. Ilyenkor csak egy kérdés merül fel bennem: ha egy lelkileg összetört, megnyomorodott, sovány, adott esetben beteg kutyát kapunk vissza, aki lehet, sosem lesz jó vadásztársunk, az nem drága? Egy biztos, ne törjünk le, ha a kiskutyánk nem sok hajlandóságot mutat az elhozásra, sokszor ez idővel megváltozik, és a renitens csak úgy repülni fog a leeső kakasért. Ismétlés a tudás anyja, tartja a közmondás, számítsunk hát arra, hogy idényen kívül is fontos gyakorolni kedvencünkkel – még akkor is, ha előtte sikeresen megtanulta a leckét egy profitól. Nem mindenkinek adatik meg az, hogy fagyasztott vad lapuljon a mélyhűtőjében, így más alternatívák után kell nézni. Ilyen megoldás lehet egy úgynevezett „dummy”, melyet leginkább egy kitömött babzsákhoz lehetne hasonlítani. Különböző színekben lehet kapni, így tanulófázisban megkönnyíthetjük a „nebulónk” dolgát azzal, hogy látványos színűeket – például fehéret – helyezünk ki, magasabb szinten pedig rejtőzködőszínekkel nehezíthetjük a pályát. A dummy a vízen is tökéletesen úszik, így a nyári fizikai munka kellékeként is tökéletesen megfelel. Különféle méretben állnak rendelkezésre, az egészen pici, labda méretűtől az egy kilogrammot meghaladó óriásokig. Nem utolsó sorban a hagyományos teniszlabdától eltérően ez az eszköz a fogakat nem teszi tönkre, ugyanis főként homokos területen nem kis károkat tud okozni a gyakori teniszlabdadobálás, mely a rátapadt szemcsék által nagymértékben koptatja a fogakat.
0 Comments
Az elmúlt hetek történései talán leginkább egy pocsék filmre emlékeztetnek. Vagy egy rossz álomra, amiből várom, hogy mikor fogok felriadni és nevetve elmesélni páromnak. Sosem hittem, hogy pár hét alatt a világ teljesen a feje tetejére tud állni. Nem tisztem véleményt nyilvánítani a vírusról, hogy felfújja-e a média vagy sem, vagy, hogy mennyire veszélyes, hiszen ezt csak igen kevesen tudják. Egy biztos, elsősorban nem magamat féltem a kialakult helyzetben, hanem idős nagymamámat, gyengébb immunrendszerű rokonaimat, és a beteg barátaimat - sokszor fogalmunk sincs arról, hányan is vannak körülöttünk, akik most nagy veszélyben élnek. Miattuk érzem fontosnak azt, hogy megállítsuk ezt a vírust, ami jelenleg percről percre bénítja Európát, ezzel gazdaságilag olyan mély gödörbe taszítva, melyben nem tudom, valaha volt-e már. Mélységesen elszomorít a tudatlanság, amit sok embertársamnál látok, akik a felszólítások ellenére ugyanúgy eljárnak rendezvényekre, konditerembe, vagy épp játszóházba viszik gyereküket. "Maradj otthon!" folyik a csapból, ám a XXI. században ez nehezen elképzelhető. Tudom, mert számomra is az, '96-os gyerekként egy szabad világba születtem, ahol akkor mentem és oda, ahová csak kedvem szottyant. Két hónapja Home Officeban dolgozom, így ezt a részét könnyű volt megoldani. Petivel csak kutyát sétáltatni járunk (neki sajnos elkerülhetetlen, hogy eljárjon dolgozni), barátainkkal telefonon tartjuk a kapcsolatot, a konditerem helyett pedig inkább itthon edzünk, és magányosan futunk. Én is érintett vagyok számos fronton a törölt rendezvények kapcsán: áprilisban elhalasztották a madridi kutya világkiállítást, az új időpont július közepe, így mi ezt nem vállaljuk be, nem akarom egy repülőn megfőzni a kutyám. Május közepén töröltek egy számomra fontos vadgazdálkodási és vadvédelmi konferenciát Lettországban, május végéről pedig elhalasztották a skót maratont, amire egy éve készülök, az új időpontban pedig már egyéb, más jellegű és ezzel teljesen összeegyeztethetetlen terveim vannak. De nem csak a fentiek miatt vagyok érintett, rengeteg munkamegbízástól estem el a vírus miatt, csupán pár nap alatt. A rengeteg felháborodott rendezvény résztvevőt látva elgondolkoztam. Azok a hobbisták, amatőr sportolók, amatőr kutyások, akik nem ebből élnek meg (tehát nem profi, szerződött atléták, vagy handlerek, trainerek) vajon miért buktak ki ennyire a rendezvények lemondása miatt? Persze, pénzt öltünk ebbe. De pénzt ölünk akkor is, ha benevezünk egy nagy kiállításra és nincs éppen jó kondiban, szőrben a kutyánk. Vagy regisztrálunk egy versenyre, és egy rossz mozdulat miatt lesérül kedvencünk. Nem fogunk éhen halni ha fél évig nem tudunk kutyakiállításra menni. Milyen szerepet tölt be egy átlagos amatőr, azaz nem hivatásos életében egy-egy hobbi? Sokszor kérjük ki fennhangon, hogy ez nem hobbi, ez életérzés, el sem tudnánk képzelni enélkül az életünket. Hiszen valamilyen szinten ezért élünk. Ez a mozgatórugója a napjainknak, azért dolgozunk keményen, sokszor napi 10-12 órát, hogy hétvégente eljárhassunk kiállítani, vagy agility versenyre, edzésre. Nem csak azért, mert nyerni akarunk, hanem, hogy a barátainkkal legyünk, hogy jobbak legyünk, mint egy héttel, hónappal ezelőtt voltunk. Két hete ott voltam a Soproni Dummy Trial-en és WorkingTest-en, egy év kihagyás után újra. Stewardként végignéztem közel 150 kutyát, a barátaimmal voltam, és úgy éreztem, ismét a régi önmagam vagyok azok után, hogy majdnem belefulladtam az előző másfél évbe. De egy valami hiányzott: hogy versenyezzek, hogy a kutyámmal ott legyek. Rájöttem, versenyek nélkül teljesen másképp kutyázom. Fifigazdi lettem, aki csak sétálgat a kutyájával, pedig megtehetném, hogy néha-néha eldobjak egy dummyt, és belefújjak a sípba. De nem teszem, mert nincs meg a motiváció, nincs egy cél, egy esemény, amire fel szeretnék készülni, hogy a legjobb tudásom szerint teljesítsek.
Így érezhet most szinte minden kutyás. Ha nem készítettem volna fel magam, hogy a maratonom valószínűleg el lesz halasztva én is kétségbeestem volna picit és úgy érezném a sok-sok pénz mellett egy év készülés, a rengeteg áldozat, hajnal fél 5-kor kelés, sokszor sajgó, erőtlen lábak, leszakadt körmök, heti tizensok óra sport mind-mind mehet a kukába. De számítottam rá, és már előre kitaláltam, egyedül fogom lefutni a távot, itthon. Hiszen nem azért futok, hogy kapjak egy befutóérmet, ahogy kutyázni sem a papírokért és rozettákért kutyázunk. Hanem, hogy tisztességesen felkészüljünk, jól érezzük magunkat, és legyen valami, ami a napi mókuskerékből kikapcsol bennünket. De ezt tudatosítanunk kell magunkban, megerőltetni kicsit az elménket, hogy bizony, most kicsit más szelek fújnak, és egy kis időre más típusú versenyeket kell találnunk. A mai modern technológiával már szinte minden elérhető, online kurzusok, előadások, virtuális kihívások, versenyek. Hogy pár példát említsek:
Talán eljött az idő, amikor a társadalomnak meg kell tanulnia kissé lelassítani, befelé fordulni, és a szeretteivel lenni. Mindenféle maszlag, sallang, zavaró tényező nélkül. Végül is, egy kutya sem lesz depressziós attól, ha fél évig nem mehet versenyre, vagy kiállításra, hanem 0-24-ben a gazdáival együtt, otthon lehet. Legyetek olyan boldogok, mint Ian ezen a képen, ami azután készült, hogy múlthéten felbontották az egyik szerződésem, én pedig teljesen összetörtem. Nézzétek Ő milyen boldog, hogy a felszabadult óráimban elvittem őket inkább sétálni. Legyetek ti is ennyire pozitívak mint Jánoska! A fajta, mely évtizedek óta töretlen sikert arat, mint vadászkutya és mint házikedvenc, a tacskó. Az eredetileg német fajta neve nyersfordításban „borzkutyát” jelent, története pedig visszanyúlik több évszázaddal ezelőttig. Karakteres megjelenésük, rövidke lábaik, hosszú testük sokak számára mókás lehet, ám ez segítette őket abban, hogy számos feladatkört sikeresen el tudjanak látni. Bizonyos egyiptomi festményeken, Kr. e. 2000-ből tacskókhoz hasonló, rövid lábú, hosszú testű hajtóebeket ábrázolnak. A mai napig vitatott, ezeknek az ebeknek volt-e bármi közük a ma is ismert kedvenceinkhez. Sokkal inkább elfogadott az az elmélet, miszerint arra a fajtára vezethetők vissza gyökerei, mely majdnem minden kopónak és vérebnek az őse lehetett, és melyet a szakirodalom „bracke”-ként referál. A tizenhetedik század közepén megjelent szakirodalom azonban a vidra és hódebek mellett borzkutyákról is szót ejt. Pár évtizeddel később, már nemcsak nevükben, de küllemi jegyek említésekor is ráismerhetünk a fajtára, melytől már akkor megkövetelték, hogy akár harc árán is előhozza föld alatti búvóhelyéről a vadat. Híresek voltak bátorságukról és kitartó vérmérsékletükről. Érdekes azonban, hogy az akkori utalások megkülönböztetnek úgynevezett görbe és egyeneslábú változatot is, valamint az összes ma létező szőrváltozat – azaz rövid, szálkás és hosszúszőrű – ismert volt. Hatalmas lépcsőfoknak számít az a nap, amikor a tenyésztők hosszas munka után papírra vetik egy fajta meghatározó karakterisztikáit. Erre 1879-ben került sor, az első fajtagondozó klubot pedig 1888-ban alapították. Ekkortájt már javában szerveztek küllemi megmérettetéseket is, az 1883-as berlini kiállításon I. Vilmos császár aranyérmét egy vörös tacskó nyerte el. Egyes feltételezések szerint ennek a színváltozatnak az egyedei nagyszázalékban vérebek leszármazottjai voltak. A tudatos tenyésztés is ettől az évszázadtól figyelhető meg. Úgy tartják, a szálkás szőrváltozat például dandy-dinmond terrierek keresztezésével jött létre Németország északi területein, míg délen törpe schnauzereket (avagy akkori nevükön szálkásszőrű német pinschereket) használtak e célból. Természetesen, ilyenkor figyelembe kellett venniük, hogy nemcsak küllemi jegyeket örökölnek ezektől a cseppvér keresztezésekből, de karakterükben is változtak. Egy jó tacskó szó szerint aranyat ért: a tizenkilencedik század végén, egy rövidszőrű fekete kanért, nevezetesen Isolani Frankonia-Frost-ért nem kevesebb, mint 1000 arany forintot fizettek. Hogy ez mennyire volt sok? Egy magyarországi napilap éves előfizetése például 9 Ft volt – jelenleg 34450 forint fejében érkezik a postaládába a lap. A klub megalakulása után két évvel kezdték meg a törzskönyvezést, eleinte csak a tenyésztésbe vont egyedek kerültek a nyilvántartásba, majd nem sokkal később ezek utódai is. Az első évben 387 rövidszőrűt regisztráltak, melyek közül a feketék voltak legtöbben, 265 egyed, 123 vörös, 17 barna és 6 tarka. Rajtuk kívül három szálkást és öt hosszúszőrűt. 1900-1919-ig majdnem húszezer tacskót iktattak be – igaz, a háború miatt érezhető volt a visszaesés. A népszerűségnek ára is volt, mint minden divatos fajtánál, itt is megfigyelhető volt, hogy egyesek küllemi adottságokat, míg mások munkaképességeket helyeztek előtérbe. 1905-ben megjelent egy cikk „Használati vagy luxuskutya-e a tacskó” címmel, melyre heves vitával reflektáltak a tagok, sőt, többen ki is léptek a klubból, és megalapították a Német Vadásztacskó Klubot. Ezen elvek alapján alakult meg a Német Használati Tacskó Egyesületek Szövetsége, és nyitották meg az úgynevezett Használati Törzskönyvet is. Az elszaporodott üregi nyulak állományszabályozásának megkönnyítése érdekében egy kisebb méretű változat tenyésztésén is elkezdtek dolgozni. Igaz, ezen korábban is fáradoztak már, csak az ezt megelőző próbálkozásokkor más fajták keresztezésében látták a megoldást – ekkor viszont nemcsak a méret csökkent, de a vadászatra hajlandóság is. Hazánkban olyan ikonikus személyek pártfogolták a fajtát, mint Zilahy Lajos, dr. Raitsits Emil és Kittenberger Kálmán. Döme
Márczé János, a vom Golf kennel alapítója, tenyésztője a tacskós világ kivételes alakja volt. Egy német grófi család leszármazottjától, Hella Schelbachtól sikerült hosszas győzködések árán vennie egy kutyát, Saskiát. Az arisztokrata a „von der Zeckenleiten” kennel égisze alatt a legsikeresebbnek számított a fajtában. Az Innsbrucki Világkiállításon kapta kezébe a reménységet, miután tenyésztőjével bezsebelte a Világgyőztes címet. Döme - ahogy közeli barátai hívták – erre és további öt Zeckenleiten tacskóra alapozta tenyészetét, aki igen hamar elsöprő sikert aratott saját kutyáival, olyannyira, hogy a nyolcvanas évek közepére a német tenyésztők hozzá fordultak utánpótlás érdekében. Az ezredfordulóig 107 Interchampion, valamint számos Világ- és Európa-győztes vom Golf kutya született, amivel nemcsak a Magyar Ebtenyésztők Országos Egyesületének legeredményesebb tenyésztője, de a világ legsikeresebb rövidszőrű tacskó kennele is volt Márczé János, aki 2005-ben távozott az élők sorából. Megjelent a Magyar VADÁSZLAP 2019/augusztusi számában
|
Archives
June 2021
Categories
All
Kedvenc blogok: |