Hirtelen kúszik be a karomon zizegő órám az álmomba. Megint valami teljesen eszemnet dolgot álmodtam, de már az a csoda, ha nem így történik. 5 óra. Kipattan a szemem, azonnal elkezd pörögni az agyam mi is fog ma történni. Egy átlagos, sima szerda. Átfordulok, hozzábújok férjemhez, kicsit kizárom a gondolataimat pár percre. Ő is ébredezik, nekiállnuk készülődni. A triatlonos felkészülésem mellett nem sok szabadidőm maradt. Hétfő hajnalban futás, délután konditerem, kedden és csütörtökön reggel úszás, délután bringa, pénteken reggel úszás, délután futás, vagy tekerés. Szerdán szabad a reggelem, mert a dupla, tégla edzésem (bringa+ráfutás) jobb szeretem este megcsinálni, nem szeretek a hűvös reggeli levegőben tekerni annyira. Na meg az autósok is életveszélyesek reggel, első kávéjuk előtt.
A szerda reggeleim szeretem kimaxolni így a kutyákkal. Minden nap sétálnuk, de ez a nap az, amikor több időt tudok velük tölteni. Már este összekészítem ilyenkor a cuccaim, ha egy picit is szélcsend van, SUP-ozni járunk. Meleg van már, július eleje van, reggel is 20 fok felett a hőmérséklet. 5:15-kor már robogok a Velencei tó partjára, csomagtartóban a két izgatott fiú, az ülésen a SUP. Teljes káosz uralkodik az autómban, jógamatrac, hálószák, hammock, törölközők, kés-villa-kanál készlet, kutyatál. Túlélőszett, bármi történjen is :) Az autóban mindig valamilyen podcastot, vagy hangoskönyvet szoktam hallgatni, általában a "Daily Stoics" podcast pár perces napi epizódjának egyikét hallgatom meg, majd átváltok egy másik podcastra, ami szerda reggel kivétel nélkül a Chasing Excellence legújabb adása szokott menni, amit kedd délután töltenek fel. 5:30-kor a kutyák már körülöttem rohangálnak, én pedig pumpálom fel a deszkát. Elvégzik kisebb nagyobb dolgukat, majd miután az utóbbit összekapkodtam elindulunk. Ian leheveredik elém, farkát, egyik mancsát a vízbe lógatja, Dönci pedig hol ide fekszik, hol oda, néha a vizet nézi, ácsorog a deszkán. Megkerülünk pár nádcsomót, megnézzük a kiskacsákat, kislibákat. Megállok egy percre, becsukom a szemem és csak hallgatom a tó ezer hangját. Madarak éneke, libák gágogása, halak csoppanása. Sehol senki, nincs még egy ilyen őrült, mint én aki ilyen korán már a vizen van. A kutyák is figyelnek, szellemileg teljesen le szokta őket szívni egy ilyen túra. Visszafelé az utolsó pár száz méteren beküldöm őket a vízbe, hogy a testmozgás is meglegyen reggelre. Amíg szárad a deszka elégedetten hevernek el a füvön. Meditálok picit és jógázok egyet. 7 órát üt a közeli templomtorony, aminek a hangját messze viszi a víz. Pakolunk, robogunk haza. Mosolyogva nézem az ébredező várost, ha tudnák mennyi csodát hagynak ki azzal, hogy elmulasztják a hajnalt... Gyors reggeli, pakolás, kis takarítás, matcha készítés és indulhat is a munka. Délután 6 környékén áthúzom a triatlonos ruhám, letudom a 2-3 órás edzésem, és még sétálunk egy nagyot a fiúkkal amíg készül a vacsora és a másnapi ebéd. Jól esik sporttal indítani és zárni a napot. Reggel segít felpörögni, elindulni, este pedig a 9-10 óra munka után átmozgatni, kiszellőztetni a fejem. A vacsit már előre meg szoktam tervezni, hogy a lehető legkevesebb idő menjen el rá, de mégis finom, egészséges kaját együnk. Imádok főzni, rövidebb napjaimon sokszor szánik kicsivel több időt a főzésre, teljesen kikapcsol. Kis hengerezést követően (SMR henger, segít regenerálni az izmaimat) felcsapom a könyvemet, amit épp olvasok (Think like a monk), de nem jutok sokáig vele, elnyom az álom a kanapén 10 óra tájban. Hát ilyen felénk egy szerda.
0 Comments
Hol is kezdjem...? Az utolsó személyes post óta bő egy év eltelt. De az az igazság, hogy ennél jóval régebb óta nem írok személyes jellegű postokat. Sokat gondolkoztam mi az oka. Miért hagytam abba a blogolást, miért nem jöttek az ötletek...? Mondhatnám, hogy az életünk átalakult, a kutyázás egy időre háttérbe szorult... De ez nem igaz. Sokkal többet foglalkozok a kutyáimmal, mint bármikor valaha. Főként itthonról dolgozok, saját vállalkozásban, szabadúszóként, minden nap nagyokat sétálunk, SUP-ozunk, futunk, túrázunk. Rengeteg közös élményt szereztem velük, de ezek az élmények mind annyira természetesek és talán személyesek voltak, hogy semmi indíttatásom nem volt arra, hogy leüljek a gép elé, és írjak róla. Azonban az élet alakul folyamatosan, és rájöttem, van pár dolog, amivel kapcsolatban "update"-elnem kell titeket ahhoz, hogy a fonalat újra felvehessem és aktuális, izgalmas dolgokról mesélhessek. Mert ezekről szeretnék írni. A bő egy évvel ezelőtti, COVID eleji blogpostban arról írtam, ideje lelassítanunk, kicsit befelé fordulnunk. Én megfogadtam saját tanácsom, és rengeteget változtam az elmúlt egy évben – kívül, belül. Rengeteget tanultam magamról és azokról, akik körül vesznek. Megtanultam értékelni az apró dolgokat és egy olyan életet élni, melynek értéke van számomra. Minden napomból, sőt, minden percemből igyekszem a legtöbbet kihozni az élet minden szegmensében. Tudom, mik az értékek számomra (a szeretteim, kutyák, tanulás, sport, munka) és csak ezekre vagyok hajlandó időt szánni. Rengeteg olyan embert engedtem el az életemből, aki visszatartott, vagy szimplán nem egyezett az utunk, az energiánk, az életstílusunk. Kiskoromban mindig azt hittem, a változás rossz, ha megszakad egy kapcsolat az borzasztó dolog, de már tudom, ez az élet része, sőt, a változás a lehető legjobb dolog ami történhet velünk. Változnunk, fejlődnünk kell, hiszen mi más lenne a célja annak, hogy intelligens homo sapiens sapiensként születtünk erre a bolygóra?! Már nem akarok pletykákat hallani, egyáltalán nem akarok másokról beszélni, hisztizni, elégedetlenkedni, panaszkodni és a körülöttem lévő emberektől is ugyanezt a viselkedést „várom el”. Amellett, hogy egy teljes lelki és testi átváltozáson mentem keresztül (nemet nem váltottam :) , csak megszabadultam 12 kilótól, és a sok – heti 15-18 óra - triatlon illetve kondiedzéstől olyan fitt vagyok, mint még soha), férjhez mentem (ezzel Nagy Orsiból Schmidt Orsi lett) és pár nap múlva költözünk. Szerintem majdhogynem sosem meséltem itt férjemről (így 2 hónap elteltével is furcsa ezt a szót használni), és most sem tervezek nagy CV-t írni róla. Azonban úgy érzem tisztázni szeretnék pár dolgot, amit az elmúlt években visszahallottam. Petinek semmi köze ahhoz, hogy most éppen kevesebbet kutyázok, és a házasságunk sem foglal le annyira, hogy ne tudnék a kutyákkal foglalkozni, valamint a kutyákat nagyon is szereti. Mindig mindenben támogatott, a legjobb ember, akit ismerek, és a legfőbb inspirációm. Na de, akkor miért is hagytam abba a kutyázást? Egyrészt Ian veterán lett, lett egy sérülése, így vele trainingezni már kevésbé tudok, de erről egy következő postban hosszabban mesélek majd. A kutyakiállításokból „kissé” kiábrándultam. Én olyan ember vagyok, aki szereti az őszinteséget, így az őszinte sportokat is. Mint a futás. Létezik persze doppingolás ott is, ám a nap végén az számít, mekkora távot, mennyi idő alatt tudtál megtenni. Objektív, ahogy a felkészülés is. Ha nem edzel, ha lusta vagy, nem fogod a legjobbat kihozni magadból hosszútávon. Nem jelenti ez persze azt, hogy nyerni fogsz, mert biztos van valaki, akinek jobb a regenerációja, jobban sikerült a felkészülése. De az, hogy te mit tudsz nyújtani egy verseny napján magadhoz képest csak és kizárólag attól függ, mennyi és milyen munkát tettél bele az edzésekbe. Ha lelkiismeretes vagy akkor jobb és jobb leszel idővel, még ha nem is lineáris a fejlődés. Ezt viszont egyre kevésbé éreztem a kiállításoknál. Ez egy szubjektív sport, ami kicsit sem az ember szorgalmán és kitartásán múlik – kell persze ez is hozzá, de sokkal inkább a taktikai játéknak nevezném. Ebbe pedig beleuntam. Senkit nem szeretnék ezzel megbántani, megsérteni. Ha neked ez az álomsport, álomhobbi, szuper! Csináld szívvel lélekkel, én is így tettem egy évtizeden át! Nem vagyunk egyformák, nem egyformán látjuk a világot, és ez a legszebb dolog a földön! Imádtam a kutyákkal foglalkozni, épp ezért tartok ringdresszúra oktatást, de egyszerűen nem érzem azt, hogy szeretném minden hétvégémet ott eltölteni. Örökké hálás leszek, hogy az életem része volt, de az utam most másfelé tart. Ha több életem lehetne, és végtelen szabadidőm, akkor simán lehet, hogy a mai napig handlerkednék. De a prioritás listámon most éppen más van a csúcson. Ez nem azt jelenti, hogy kész finító, vége a kutyázásnak, de jól esett egy kis szünet, ahol saját magammal „kísérleteztem”. Rengeteget tanultam az elmúlt pár év maratonfutás illetve fél ironman triatlon felkészüléseim során. Tanultam a profizmusról, jól felépített, struktúrált edzésről, frissítésről, helyes étkezésről és egy különleges felfogásról, gondolkozásról. Hogy nincs lehetetlen, és az emberi test bármire képes. Hamarosan újra aktívan fogok kutyázni, búcsút veszek a triatlontól, mert picit más dolgok lesznek előtérben, de ez a pár év életre szóló leckéket adott (a triatlon pedig a világ legszebb és legizgalmasabb sportja, remélem 1-2 évtized múlva visszatérhetek és felkészülhetek az Ironman távra is). Ellátogattam Komárom ReStart CACIB-ra pár hete, az egész blogpost apropóját igazából ez adta. Jó érzés volt újra látni számomra fontos embereket, újra beszélgetni régi barátokkal, és újra kutyákat felvezetni. Szerettem ezt a napot. Ahogy ott ücsörögtem jegeskávét szürcsölgetve rájöttem, hogy eltelt egy év, mindenki szeretné újrakezdeni az életet. Én viszont nem. Semmit sem szeretnék újrakezdeni, nem várom azt, hogy az életem „visszatérjen a normális kerékvágásba”. Mi a normális? El akarjuk felejteni az elmúlt egy évet, ami tele volt lehetőséggel a tanulásra, fejlődésre? Én biztos, hogy nem. Restart helyett folytatni szeretnék mindent, a legnagyobb félelmem az életben talán az, hogy egy év múlva pontosan ugyanitt leszek, ahol most. Ezalatt nem azt értem, hogy fizikailag ugyanebben a székben fogok ülni, vagy, hogy ugyanezek az emberek vesznek-e körül. Szeretnék másképp gondolkozni, új perspektívákat megismerni. (Hogy mennyire vágyom az újdonságokra? Az elmúlt 15 hónapban egy receptet sem csináltam meg kétszer. Egyetlen egyet sem! Még a konyhában is állandóan kísérletezni akarok) Tudom, sokan horkannak fel, persze Orsika, szerencsés vagy, mennyire könnyű neked: hogy tudtál edzeni, hogy a karrieredben is előre tudtál lépni, hogy mentálisan is fejlődtél (ezeket mind megkapom időről időre). Az elmúlt egy év, oh istenem, mennyire rögös volt! De pont ezekben a hatalmas buktatókban tanultam a legtöbbet. A legnehezebb, legrosszabb napomon történtek a legjobb változások az életemben (nem szégyellem, pár hónapig pszichológushoz is jártam). Megtanultam, hogy nincs olyan, hogy valaki mindazok ellenére sikeres ami történt vele, sokkal inkább mindazoknak köszönhetően ami történt vele. Hálás vagyok minden nehéz napért, pánikrohamért, átsírt órákért, mert ezek kellettek ahhoz, hogy most életem eddigi legszebb időszakát éljem, sok-sok negatív dolgot levetkőzhessek és egy sokkal jobb emberként írhassam ezeket a sorokat. A blogolást sem fogom újrakezdeni. Folytatni azonban fogom, mert van mit mesélnem, és pár hét múlva még többet fogok tudni mondani. Addig is lógok egy Ian life update-el, illetve el kéne mesélnem Éliás alias Dönci sztoriját is. Már elkülönítettem a naptáramba heti 2 órát arra, hogy írjak. Hát, eléggé személyes posztra sikerült ez, de úgy gondolom, szükség volt erre, ahhoz, hogy újra „ismerjetek”. Egyébként ha kíváncsiak vagytok mi történt velünk "szürke" mindennapjainkban az alábbi youtube csatornán az elmúlt egy évben minden hónapban készítettem egy videóösszevágást az életünkről. Egy kicsit mindig elcsúszok pár hónapot, de sebaj: https://www.youtube.com/watch?v=hntr9tUtpQs&list=PLHGV6PedpCpaCLzq53JIEnK4yjo2Lvo6Y Egy kép Komárom CACIB-ról kedvenc kis pomikámmal, Nigivel.
A sport nagyon fontos része lett az életemnek, minden szabad percemet igyekszem mozgással tölteni, és csak akkor vagyok hajlandó pihenni, amikor az edzőm már rám szól, hogy ideje egy pihenőnapot beiktatni. Mi sem természetesebb, mint hogy a kutyáimnak is szeretnék aktív életet biztosítani, természetesen nem esztelenül leterhelni őket. Iannak volt tavaly egy sérülése, amiből nagyon nehezen épült fel – pedig csak egy rossz mozdulat volt, ahogy szállt ki az autóból - így óvatosabb vagyok vele, és igyekszem olyan mozgásformát találni, amiben kevés a visszaesés kockázata. Nyár, tikkasztó meleg… Sokaknál látom, hogy még ilyenkor sem mérlegelnek, és továbbra is a kutyákkal edzenek, futnak, bicikliznek, mondván, bírja ő. Jobb esetben nem kap hőgutát, csak a szervezetét terhelik le, mely később súlyos következményekhez vezethet. Legjobb barátnőm, Blanka "tollából" olvashattok egy írást a nyári futásról, ami eddig csak angolul volt elérhető, de a napokban megjelent magyarul, IDE kattintva olvashatjátok. Sokáig gondolkoztam, melyik sport lehetne az, ami nekem is jó keresztedzés, azaz nem a futásban kimerített izmaimat dolgoztatja meg, hanem picit valami mást, amivel elősegíthetem esetleg a futóteljesítményem javulását. A forróságban természetes, hogy í vízhez húz a szívünk, de hát úszni alig tudok egyedül is, nem, hogy kutyával… Kajakozni szeretek, de abba nehézkes kutyát préselni. Az utóbbi évek nagy slágere, a SUP viszont egész ígéretesnek tűnt. A SUP, avagy Stand Up Paddle Board egy levegővel felfújt deszka, amit egy evezővel, nevéből következtethetően állva evezve lehet hajtani. Jóval lassabb, mint a kajak, tehát akik a sebesség szerelmesei, azok csalódhatnak majd benne. Népszerűségét talán annak köszönheti, hogy viszonylag gyorsan meg lehet tanulni, az egész testnek kiváló átmozgatás, fejleszti a mélyizmokat is.
Kicsit tartottam az első alkalomtól, hogy hányszor fogok beleborulni a vízbe, Iannak mennyire fog tetszeni, egyáltalán elérem-e a célom vele, és lefárad-e. Szerencsére jól vette az akadályt, és gyorsan lelazult, én pedig nem voltam annyira béna, mint vártam magamtól. Nagyjából 10-15 perc alatt egész jól megtanultunk fent maradni, irányítani a deszkát, így jöhettek a kutyák. Elsőként Vivel és Collinnal szórakoztunk, vittem a sportkamerát, persze nem jól állítottam be... Collin sokkal bátrabb és bevállalósabb volt, mint a szöszim, ő ugrált be a vízbe sokszor, aminek mondjuk Vivi nem mindig örült, hihi :) Megjött közben volt csoporttársam, Hanna is goldenével, így velük is mentem egy kört, itt már kicsivel sikeresebben videózgattam, de azért még baromi messze vagyok attól, hogy egy értelmes videót tudjak felvenni, és szerkeszteni... No, de nem baj, első próbálkozásom lentebb láthatjátok. Nem mondom, hogy izomlázam volt másnap, és nem tudtam kikelni az ágyból, de kellemesen elfáradtam, Ian pedig abban a pózban aludt egész délután, amiben hazaérkezve elterült. Feladat, teljesítve, csak ajánlani tudom nyári lemozgatásnak. |
Archives
June 2021
Categories
All
Kedvenc blogok: |