Az alábbi történetet semmiképpen sem keserűségből, rossz kedvből osztom meg, csak mint egy tanulság mindenkinek aki érdeklődik a handlerkedés iránt valamint a mi történetünkhöz, amit az elmúlt hetekben elkezdtem újra megosztani ez is hozzátartozik. Feketén fehéren. Bő két évvel ezelőtt, tavasszal vettek Bogár és Leki gazdájék egy puli kant, Döncit, aki ismét hozzám került, hogy nevelgessem, aztán majd költözik hozzájuk. Telt, múlt az idő, a szocializációja is alakult, sok idő kellett neki mire elég bátor lett és valamennyire magabiztosan tudott járkálni a városban, emberek vagy kutyák között. Miután betöltötte a 2 éves kort, rájöttünk, belőle sosem lesz kiállítási kutya, így új gazdit kellett keresni neki. Nehéz helyzetbe kerültem, egyrészt nyilván a szívemhez nőtt a kiskutya, nem sok gond volt vele, azon kívül, hogy évente 1-2x arra keltünk, hogy minden előjel nélkül besz*rt (és ezek általában vagy karácsony, vagy születésnap, vagy hasonló jeles alkalmak reggelén voltak - számára ez tuti a szeretet jele :D). Másrészt sosem vállaltam érte felelősséget, ő sosem az én kutyám volt, és Iant is igen csak szereti piszkálni, nyalogatni, rágcsálni, farkába csimpaszkodni, azaz pulisat játszani. Nyilván számomra elsődleges az idősödő, SAJÁT kutyám érdeke volt, amellett sokat sportolni sem lehet Döncikével (mi pedig elég sportos család vagyunk), a gyerekektől retteg (mi pedig hamarosan szeretnénk majd babát...) így úgy döntöttünk, gazdit keresünk neki. Talán én voltam a legjobban meglepődve, mennyire nem kaptam itthon segítséget (természetesen nem azt vártam, hogy a világ másik végéről valaki gazdit kerít a kutyának) a gazdikeresésben (tisztelet annak a pár barátomnak akik igyekeztek). Teltek a hetek, jött egy jelentkező (hála egyik barátnőmnek), aki végül utolsó pillanatban megváltoztatta a döntését, mégsem kellett neki Dönci. Nem okolom őt, ki tudja hányszor kell majd őt műteni a rossz csípőjével... Nem sokan vállalnak be egy ilyen kiskutyát... Eltelt fél év is, a kiskutya már bő 2 éve nálunk volt, amikor Peti azt mondta, ő már nem adja sehova, majd megoldjuk valahogy. Nem lenne fair dolog egy majd 3 éves, egyébként is kissé labilis, félős kutyát új helyre adni - nem, mintha azóta bármi érdeklődés, vagy gazdijelölttel jelentkezett is volna bárki érte. Egy darabig vártam legalább egy kérdést telefonon, vagy legalább üzenetben kapok-e, de mára elengedtem. Nagy tanulság volt ez számomra, kire meddig számíthatok, addig fontos-e egy barátság, munkakapcsolat, amíg minden szuperül megy, aztán igen gyorsan magára maradok ha valami kis probléma felüti a fejét. Szerencsém van, hogy Peti támogatott, és nem hozott nehéz helyzetbe, hogy így hivatalosan is lett plusz egy kutyám. Hát, úgy tűnik így lettünk végül pulisok, kétkutyások. Dönci elbúcsúzott nagy bundájától, szinte teljesen új kutyát kaptunk egyébként. Bátrabb, mozgékonyabb és sokkal kevésbé ügyetlen. Már nem csak mögöttünk kullog a séták során, hanem fut, élvezi az életet. Egyébként, aki azt mondja, egy puli szőrét egyszerű karbantartani az szerintem sosem csinált még meg egy pulit sem. Azért így rövid bundával jóval könnyebben kezelhető, és élhetőbb is, végre nem terjeng a lakásban az állott pisiszag (ugyanitt aki azt mondja, egy pulinak nincs szaga, annak szaglóhámsejtjei sincsenek. Persze vannak fokozatok, Dönci még az extraenyhe kategória volt, de azért így is minőségbeli változás az életünkben.)
Egyébként nagyon igyekszik "felzárkózni" Ian mögé, irtó eszes kiskutya, ragad rá minden. Bármit megcsinál, csak, hogy velünk lehessen, így már a SUP-ozással is egészen megbarátkozott. Párszor velünk tartott rövidebb kocogásokra is, nagyon évezte. Tündéri kiskutya egyébként, a kutyákkal már jól kijön, a kommunikációja néha kicsit túl sok, de őt már így szeretjük :)
0 Comments
Nem, nem, most nem a Miskolci Maraton kiállításról fogok írni, hanem a május eleji Work and Show hétvégéről és Zalaegerszeg CACról.
Csütörtök délben indultunk otthonról Iannal és a pulikkal, az első állomásunk Kisujszállás volt, a Ludas Matyik őshazája, ott felvettünk Jankót (Bendegúzt, Yodát, kinek hogy ismerős, elég sok dolog történt azóta haha) a cukorfalat 4 hónapos fekete pulit. Mosonmagyaróváron szálltunk meg, nem kellett altatni, és reggel igen fájdalmas volt a korai ébresztő. Első nap a Show rész volt, nem mondom, hogy nagyon lázba hozott. Egész héten Ian kozmetikájával szenvedtem, és amúgy is annyira hoz lázba egy ilyen kiállítás mint egy szem búza (remek hasonlat, tudom, de éppen vonatozok és egy búzatábla mellett haladtunk el amikor kinéztem ihletre várva :D ) Szuper kis csapat gyűlt össze, Edit barátnőm HHH kutyáival, Dalmát is volt szerencsém végre megismerni, hiába trainingezünk mindketten Csabinál, valahogy sose futottunk össze, illetve Katiék Georgeal és Ike-al. Ian először ment munkaosztályban, ami az Open mellett a legnépesebb osztály volt. Az időnk nem volt a legfényesebb, szakadt az eső, DE én ennek nem is örülhettem volna jobban. Ugyanis Ian olyan performanceot nyomott le amit életében még sosem. A kutya aki szívből gyűlöli a kiállításokat, alig akar mozogni a ringben, úgy áll meg mint egy rakás szerencsétlenség, most kivirágzott, ELŐTTEM futott, kapkodnom kellett a lábaim, rendesen futnom kellett, megállt free-ben gyönyörűen, és olyannyira tele volt élettel, hogy el is lépkedett néha (Ő, aki 9 hetes kora óta cövekként áll bent). Egyszóval, egy élmény volt vele bent. Utána lazulás jött, borozgatás, beszélgetés, Edittel nagyon megtaláltuk a közös hangot :D Délután szerettem volna bemenni Senior handlingbe, mert miért ne, és Elnökünk, Eszter engedélyével Bogarat vittem be, ami igen nagy felháborodást keltett. Amit annyira nem is értek, hiszem ez az egész egy játék, nem versenyzünk sem Crufts kvalifikációért, és ettől se több se kevesebb nem lesz senki azt hiszem. Én pedig nem azt a kutyát fogom bevinni aki utálja az egészet, hanem azt amelyik él hal azért, hogy ő futkározhasson bent. Délután gyors fürdés, átöltözés után mentünk Edit szobájába rozézni, és Dalma megcsinálta a hajunkat. A vacsi előtt ismét nekem kellett fordítani, amit utálok, szörnyen lámpalázas vagyok, de valahogy ez már a második év, hogy megkapom eme nemes feladatot. A vacsi amúgy szuper volt, nagyon jó hangulat, és hát nem mondok újat azzal, hogy utolsóként mentünk el a táncolásból :D Nem érdekelt, hogy nem tudok táncolni. A másnapi bíróink, Heli és Danny is nagyon sokáig kitartottak. Danny egyébként privát koncertet is tartott nekünk, karaokezásból profi az tuti! Másnapi WT az utolsó E osztályos versenyünk ha minden igaz, szerettem volna végigmenni – mert, hogy eddig RMSE-s versenyen sose sikerült, pedig nagyon sok rendezvényre járunk. No, de most meg akartam törni az „átkot” és végigmenni. Az első feladatunk Helinél volt, egy jelölés a tóra, majd megfordulni, sétálni pár métert és onnan visszaküldeni a kutyát. A lábmunkája Iannak kegyetlen rossz volt, azóta erre rá is trainingeztünk már. A második feladatnál egy jelölés majd ugyanoda vissza kellett küldeni egy másik dummyért a kutyát. Nos, hát én nagyon okosan nem néztem szelet, mert miért is, plusz jó pár méterrel arrébb volt a dummy. Az első sípra nem annyira volt okosügyes a kutyám, de aztán rájött, hogy figyelnie kéne és szépen oda tudtam irányítani a dummyhoz. Danny első feladatánál először nekem kellett kidobni egy dummyt a handlernek (hozzátenném, életemben most sikerült oda dobnom ahova szerettem volna) majd walk up a másik irányba és egy jelölés. Ez egész jól ment, kicsit belesípolgattam azért. Az utolsó feladatról nem szeretnék beszélni…az első része kritikán aluli volt, a kutyámat behúzta az árok, és alig tudtam kiimádkozni őt onnan. Már azon gondolkoztam, hogy követem egyik versenyzőtársam példáját és kimegyek a kutyáért. A második része meg amennyire kaki volt az első annyira tökéletesen csinálta meg. Ebéd után segíteni mentem. Hát nem volt életem élménye, szörnyen meleg volt, nulla árnyék, és azt nem is említettem, hogy a rutin pakolásom nem volt a legjobb ötlet, ugyanis a téli nacim és bakancsom dobtam be a táskába. Szauna volt a javából… De egyébként nagyon érdekes volt innen figyelni a kutyákat, melyik hogyan keres, ezt a bíró mellől nem lehet látni – viszont így nem hallottam a bíró magyarázatát, pontjait stb. Szerencsére csak blindokat kellett kitennem, a dobást az elejétől leszögeztem, hogy nem vállalom. Több kárt tennék, mint hasznot. Este eredményhirdetésnél kiderült, a 30 E osztályos kutyából 7-en mentünk végig,és 5. lettünk Iannal. Nagyon elégedett voltam vele, mert nem volt egy egyszerű test. Gyors puszi puszi (nem cupp-cupp, bocsi mindenkinek, belső poén, sokan fogják érteni, akiknek kell :D ) majd irány Zalaegerszeg. A másnapi kiállítás esősen kezdődött, és nekem csak egy kérdés járt a fejemben végig: MIT KERESEK ÉN ITT??? Summa sumarum Ianről szuper képeket lőtt Balázs, és egy golden szukával, Happyvel BOS BEST IN SHOW 3. lettem. Jeeee…. húzzunk haza inkább….még a halászlé amit ettem se volt annyira jó L Hosszú, fárasztó hétvége volt, amiből elég lett volna, ha a szombati WT-re megyek, a showtime hanyagolható – bár a speciálon a társaság legalább jó volt. Megvan annak a hangulata a reptéren egy bögre finom kávé mellett írni a blog postot arról az útról, amiről éppen hazafelé tartasz. Fülhallgató be, a Disney World-ből éppen hazafelé tartó gyerekek zsivaját kizárni és csak arra gondolni milyen volt az elmúlt egy hét. Mégis nehéz elkezdeni, leginkább nehéz elhinni, hogy vége. Sosem voltam nagy USA rajongó. Voltam már itt egyszer, két éve, New Yorkban, de az valahogy nem fogott meg. Amikor Daniloval lekezdtük tervezgetni, hogy Florida-ba megyünk 1 hétre kiállítani, nem voltam valami extrán lelkes hangulatban, mert se Amerikáért, se a melegért nem rajongok. Egy kis kíváncsiság mégis volt bennem, hiszen annyit hallani arról, milyen fantasztikusak itt a kiállítások. Nem értettem, miben különbözhetnek annyira az Európai kiállításoktól, azt hittem, csak a távol varázsa - ahogy Széchenyi írta, „Nem csoda, ha az oroszlánvadászat aránylag könnyű sikerhez juttatja a hazai irót. Messziről jött ember legalábbis a közmondás szava szerint - könnyen beszél”, persze én most nem oroszlánvadászatra készültem, hanem a handlerek és a csillogó villogó kiállítások világáva. Ilyen érzésekkel indultam hát útnak a nagy útnak, kissé fáradtan és ziláltan (vasárnap este értem haza Nitráról és hétfő hajnalban indultam a reptérre). Igyekeztem előre összepakolni mindent, ám megvolt a para bennem, hogy vajon, mindent sikerült végiggondolnom, mindent átpakoltam-e... Szerencsére rendben le tudtam adni Bogarat, és készülhettem a hosszú repülőútra a szokásos adag Costas kávémmal, a szokásos helyemen. Frankfurtban szálltunk át, majd 10 órás út következett Orlandoba, ahol hosszú hosszú várakozás várt rám, vagy 4x el kellett mesélnem, hogy kutyakiállításra megyek, magyar kutyával az USA-ba, és hogy miért is jó ez - az egyik interjúvoló azt is közölte, ő eddig csak idős, kövér handlereket látott, nem is hiszi, hogy én is az vagyok. Nagy nehezen megkaptam a kutyámat, majd jött a nagy kérdés, hogy jutok el a shuttle vonattal a hatalmas boxommal és a bőröndjeimmel – mozgólépcsőkön keresztül. Végül egy kedves Lufthansa-s csajszi vállalta, hogy átviszik Bogárkát. Danilot is sikeresen megtaláltam, Bogár is megérkezett, és nem sokkal később Jose is (Bogár volt handlere, jelenleg az USAban él, ő jött el értünk a reptérre). Már a pillanatban, amikor beszálltam a kocsijába tudtam, hogy szuper 1 hetem lesz, bár akkor még nem sejtettem, hogy valójában mennyire fog tetszeni ez az egy hét. 2 órás út Spring Hill-ig, ahol a szállásunk volt. Persze én rögtön beájultam az ágyba, hiszen otthoni idő szerint már 5 óra volt!!!! Legutóbb nem viselt meg a jetlag, ám most annál inkább, reggel 4kor kipattant a szemem és egy percet se tudtam tovább aludni. Reggel igazi amcsi reggelit ettem, jó édes, cukros (amúgy kb mindenből cukormentest eszem-iszom, és nem is szeretem az édes dolgokat, csokit se nagyon tudok enni) palacsintát eperrel és banánnal, eperöntettel, tejszínhabbal. Hmmmm tiszta Norbi-update nem?! :D Majd Wallmartban vásároltunk pár dolgot (én jót puffogtam magamban, hogy ugyanaz a chuckit labdadobó ami itthon 5-8 ezer, kint 7 dolcsi), délben pedig kimentünk a kiállítás területére. Nem is tudom milyen szavakkal írjam le a helyet. Legfőképpen talán rendezett és tiszta. A mobil home-ok, amikben a legtöbb handler lakik, tökéletes rendszerben voltak, mellettük a kutyáknak és a kozmetikai dolgoknak hely, 2 nagy sátor a ringek két végében, ott lehetett foglalni magunknak grooming areat. A ringek között sátrak ahol az éppen aktuális bírálatot váró emberek lehetnek. Kíváncsi voltam másnap lesz-e tömeg, mennyire lehet elférni, de sejtettem, hogy ezzel nem lesz gond. A ringek hatalmasak, a talaj tükörsima, nincs gödör, nincs bucka, nincs hosszú fű. A ringek között rengeteg hely, hogy el lehessen férni. Az emberek egyébként golfkocsikkal közlekedtek a mobilhome-ok és a ringek között, kijelölt ösvényeken. Jose-val volt pár xolo is, akikről muszáj pár sort írnom, annyira lenyűgözött a fajta. Sosem gondoltam volna, hogy ennyire csodálatos lehet egy olyan fajta, akiknek nincs szőrük. És foguk sem igazán. És izzadnak. Na meg pattanásaik vannak. Igen, persze bőrradírozni kell őket, no meg naponta olajokkal kenegetni és kitenni őket napozni. Itt Európában sosem tetszett a fajta.... Borzalmas felsővonal, nulla szögellések, és csúnya bőr... Ám Carolina teljesen más volt. Gyönyörű anatómia, és lyan kisugárzás, amit nem lehet nem imádni. Másnap a kiállítás még a vártnál is jobban tetszett, a rengeteg kiállító annyira szuperül eloszlott ezen a hatalmas helyen, hogy fel sem tűnt mennyien vannak. Ezek között a körülmények között lehet igazán minőségi munkát végezni… az otthoni, európaiak közt… kevésbé. Ideje lenne ebben tanulnunk Amerikától. (a kutyákban nem kell, de kiállítás szervezésben igen.) Be kell, hogy valljam, először azt se tudtam a ringben mit hogyan kell csinálni – mármint nem azt, hogy hogyan állítsam be a kutyát, vagy hogyan mozgassam. De az egész bírálat egyébként ugyanúgy zajlott minden bírónál, nagyon rendezetten, precízen, és persze a bírók természetesnek vették, hogy ezt mindenki tudja. Persze a második napra már tudtam, hogy szépen oda kell állni az asztalhoz, megvárni a kis szalagocskát, majd nem megyek ki, nem bírálják a special osztályt külön, hanem csak a fajtagyőztes összevetésben. A következő napok elég egyformán teltek, hajnalban kimentünk a showra, fagyoskodtunk reggel, kávéztunk, reggeliztünk (amúgy, ingyen Dunkin Dougnats és kávé volt mindenkinek – aki időben odaért persze) Bogarat felvezettem, majd megnéztem minden nap pár fajta bírálatát és fotózgattam. Délben pedig owner handled csoportra készültem. A négyből Bogár háromszor helyezve lett (2x 3., és 1x 2.) a csoportban, aminek nagyon örültem természetesen. Miután végeztünk átmentünk a „rendes” BIS-t megnézni, általában Petrával (Olasz Cattle Dogos handler) beszélgettük végig. Variációk a Floridai reggelekre.... Nagy élmény volt azokat a kutyákat, handlereket látni, akiket eddig csak adverteken, magazinokban láttam – mint pl Preston, az 5 nap fajtagyőztes pulija, aki egyébként az USA No 1 kutyája. Tagadhatatlan, hogy nagyon látványos kutyák voltak, remekül felvezetve az esetek nagy százalékában. Persze, voltak borzalmas kutyák (egy nap egész pofás volt a golden BOB, de a többi nap sírhatnékom volt tőlük). Érdekes volt, hogy minden nap majdnem más kutyák konkuráltak a csoportban a kedvenc dobermanom pl csak egyszer volt fajtagyőztes.... talán az egyik kedvenc fotóm - jelenetem volt a kiállításon - kinek mennyit ér a győzelem... Hihetetlen volt számomra, hogy bárhol, bármit ott hagyhattam, senki nem nyúlt hozzá. A hivatalos fotós standot nem, hogy senki nem használta, de még az otthagyott gépet se piszkálta. És nem gagyi gép volt, nem gagyi obival.... Vasárnap délben éppen arra vártunk, hogy a bíró végezzen, és egy fotót csinálhassunk vele, amikor bemondták, a show-t azonnal befejezik, a bírálatok abbamaradnak, mert a kiállítás területe nem biztonságos a nagy szél miatt. Petrától később megtudtam, egy nagy sátrat felkapott a szél. Este egy kis tornádóriasztásban is részünk volt, hatalmas szél, vihar volt, a TV-ben 10 percenként bemondták, hogy életveszélyes a biztonságos épületeket elhagyni, a mobile home-ok megsemmisülhetnek. Hát, paráztam, rendesen! Hétfő kicsit szomorkás hangulatban telt, nagyon jól éreztem magam, rengeteget nevettem, élveztem a napsütést (ez az a meleg volt amit általában én is el tudtam viselni, főleg az erős szél miatt). Persze sokat gondoltam kis Jánoskámra otthon, és nagyon hiányzott, de… de valahogy mégis nehéz ezt a hetet csak úgy lezárni, itt hagyni.
Eljött az évnek ez az időszaka is, amikor egy bögre forró, karácsonyízű teát kortyolgatva írom az éves blog bejegyzést esténként – pedig egyébként a még le nem tudott vizsgáimra kéne készülnöm. Idén nem sokat postoltam, így nagyon sok mindenről kell most írnom. Megint olyan érzésem van, mintha legalább 2-3 év történéseit kéne összegeznem. Eseménydús évünk volt, megint úgy érzem, sokkal több dolog történt, mint az eddigi évek során, mintha minden év túlszárnyalná az előzőt. Nagyon sok minden változott, mint mindig, lettek új barátok és veszítettem el barátságokat. Ám idén, valahogy még inkább jellemző volt, hogy megszakadtak kapcsolatok. Nagyon sokan megbántottak, de tudom, hogy én is rengeteg embert megbántottam. Miért kellett ez? Mert belefáradtam abba, hogy mindenkinek mindig meg akarjak felelni. Abba, hogy álszent emberek vesznek körül. Semmit nem utálok jobban, mint a kétszínűséget és az álszentséget. Néha elgondolkoztam, vajon ezeket a hazugságokat ők maguk is elhiszik? Már nem érdekel, hogy olyanoknak feleljek meg, akik mindegy mit teszek, és hogyan, sosem leszek elég jó. Ellenben olyan emberekkel lettem jóba, akikkel sosem gondoltam volna és sok barátság megerősödött a nehéz időkben. Bár tudom, bizonyos körökben idén nemkívánatos személy lettem, és még érdekes dolgokat is megtudtam magamról, mint hogy szeretek „felfelé nyalni” valamint „oda nyalok ahonnan többet remélek”. Kívánom az összes ezt hangoztató embernek, hogy egyszer, csak egy picit értsék meg, hogy nem minden az emberek kihasználásáról szól. Mert meglepő, de nekem a kutyázás hobbi – még mindig -, és olyan mindegy, hogy a kutyáim mit kapnak egy-egy versenyen, pláne egy-egy kiállításon, én pontosan ugyan annyira jól fogom érezni magam, így érdekbarátságokra a legkevésbé sincs szükségem. Ellenben amit mondok, azt felvállalom, és akit nem szívlelek, annak nem keresem a társaságát. Pláne, hogy a barátaimra sincs rendesen időm, nem hogy azokra, akiket nem szeretek. Na de elég az eszmefuttatásból, megérne egy külön postot, nézzük inkább mik is történtek velünk. Az idei kiállítási szezont nagyon korán kezdtük, január első hetében a budapesti Magyar Fajta Speciálon és President Cupon. Vagány Mészáros Mihály Bíróúr alatt (akit azt hiszem, nem kell semmilyen komolyan kutyázó sporttársnak bemutatnom, így ez az eredmény egy, a kevés eredmények közül, amit értékelek, és amire nagyon büszke vagyok - ráadásul, Vagány előtte nálunk volt pár hétig) Puppy Best in Show lett. Chelsea a labrador befejezte az Interchampion címét (még mindig hihetetlen élmény ezzel a kutyával a ringben lenni, kedvenckém). Jázmin a német vizsla Fajtagyőztes, míg Nico az akita Legszebb Kan lett ezen a hétvégén (a szintén nagy nemzetközi ismertségnek örvendő Laurent Pichard bíróúrnál). A következő állomás Nitra volt, Nicoval, több – kevesebb szerencsével, de Nitrát nem is a csúcs bírói listái miatt, hanem a jó hangulatáért szeretjük. Ezután Fokos és Fruzsika vendégeskedett nálunk egy kicsit. Fehova mint minden évben, idén is gyilkos volt. Ide mindenki nevezni szeretne, meg amúgy is nagy a tömeg (emberiszonyom ilyenkor az egekben), klubkiállítások a bírálatok után. Legkedvesebb Szobatársam, Anna husky hölgyeménye, Angie Junior Best in Speciality Show lett, Butch 2x Fajtagyőztes, csak, hogy a legkiemelkedőbbeket említsem, volt szerencsém „kipróbálni” Nathant a beauceront, aki tünemény kispasi volt, és olvadoztam mellette a ringben. Annyira nem kutyás, mégis nagy jelentősége van számomra, és az életünkre. Tagja lettem egy nagy nemzetközi vadászati és vadvédelmi szervezetnek, a CIC-nek. Nagyon nagy motivációt adott, hogy megismerhettem olyan embereket, akik hasonlóan nagy lelkesedéssel gondolnak a vadászatra, és hasonló elvekkel rendelkeznek. Márciust a kedvenc programommal, Working Testtel kezdtük, Sopronban. Azt hiszem, emlékezetes verseny marad ez az esemény. Iannal kiestünk az utolsó feladatnál, de egészen élveztem az egészet. Najó, szörnyen izgultam a feladatok közben, de a hangulat fergeteges volt! Egy egy ilyen hétvége után mindig újult erővel fogtam neki a sulinak, munkának, vagy a kiállításoknak. Következő héten repültem UK-be, Berylékhez, a Cruftsra. Fantasztikus napokat tölthettem ott, maga a mennyország. Aki ismer, tudja, mennyire rajongom az egész Brit stílusért. Teázgatás, a nyelv, a házak, az életstílus…. Imádom! Hab a tortán, hogy ez a Crufts igazán eredményes volt számunkra. Jamie a golden szűkítve lett, Theo a tacskó 2x 1st Prize, és Best Puppy Dog, Duncan a Corgie is megnyerte az osztályát. Kívánhat valaki ennél többet élete második Crufts-jára? Azt ne is említsem, hogy a BIS-t az első sorból nézhettem, és fotózhattam hála a Press Cardomnak?! Crufts után kis kultúrsokként ért az ukrajnai kiállítás. Borzalmas szervezés, borzalmas környezet…. Kutyáink szépen szerepeltek (Ian is és Butch is BOG3), de egyébként soha többet Ukrajna, köszönöm szépen! (Őszintén, legbelül tudom, hogy kamu, és Európakiállításra kénytelen leszek kimenni a feketelistás országba) Vagány pulika is vendégeskedett nálunk kicsit, aki később nagy sikereket hozott nekünk, de a nálunk töltött ideje ettől függetlenül is igen kedves volt nekem, a tüneményesebb kiskutya volt aki valaha megfordult nálunk! Emellett megérkezett nagy reménységünk, Daisy az akita is gazdájához, akivel szorgalmasan gyakoroltunk a következő kiállításokra. Áprilist OVK Field Trialon kezdtem, sajnos nem sok időm maradt a klubra az év további részében, amit nagyon sajnálok, mert a velük eltöltött idő mindig nagy feltöltődés volt. Maribor CACIB a sok hihetetlen eredmény után egy "kis" visszaesés volt, de ez a kiállítás eredménytől függetlenül kedvenc marad a szuper szervezéssel, helyszínnel és az igazi szlovén kiállítások hangulatával. No meg, itt vettem meg első Evelin kosztümömet :) Nagy kalandban volt még ebben a hónapban részem, Franciaországba utaztam pár napra trainingezni pár show és pár munkagoldent kiállításra, majd a Német Klubkiállításon fel is vezettem őket. Különösen nagy élmény volt egy munkagoldennel dolgozni kiállításon, és alapjaiban megdöntötte a véleményemet sok mindennel kapcsolatban. Következett Daisy debütálása, a baby BIS 2. helyét hozta el, ám ez még csak a kezdet volt vele kapcsolatban. Sejtettük, hogy nagy jövő áll előtte, ám nem gondoltuk, hogy egy kivételével minden kiállításon a BIS dobogón fog állni. Ezen a napon jött a nagy hír is, hogy Ian az év Top Show Golden Retrievere lett. Nem volt titok, hogy ez volt a célom a tavalyi eredményeivel, és ezért dolgoztunk, hogy ez meglegyen. Ezután megérdemelt pihenője következett kiállítások terén. Szilvásvárad CACIB tökéletesen beleillet az idei kiállítások sablonjába. Rossz idő, jó társaság, tartalmas beszélgetések és eredményes napok. Május a sok szép kiállítási eredményen kívül egy új ideiglenes családtagot is hozott nekünk. Bogár, a híres puli, aki már tavaly is volt nálam, visszajött, hogy Európában is megmutassa magát. Már szörnyen vártam az érkezését, ami nem ment zökkenőmentesen, de azóta szerencsére minden a legnagyobb rendben megy, Bogár teljesen beilleszkedett, csodálatos eredményeket ért el, amire azt hiszem, minden pulis büszke lehet. Azóta is boldogan él velünk, és köszöni szépen, marad még kicsit sokak bánatára. A Work and Show hétvége is jó kikapcsolódás volt, el tudnám minden hétvégén viselni, hogy ne csak kiállításon dolgozzak, de ki is kapcsolódjak ilyen társasággal, ilyen helyszínen. Éjszakai fürdőzés Lilivel azt hiszem, kedvenc marad. No, meg, mekkora mákunk volt, hogy ott volt Bogár és keltett minket reggel…. Pillanatok, amiket 20 év múlva is emlegetni fogunk :) Ian kitűnő 4 lett egy erős open osztályban, Mia, az új reménységünk res Baby BISS, Ian & Motomoto kutyapár 2., és Senior handling 1. hely Iannal. Azért itt megjegyezném, sosem izgultam JH közben, de minden alkalommal amikor bementem senior handlingbe, aminek viccnek kéne lennie, és Marianne bírált, mindig volt egy kis izgulás, mert tudtam, neki vannak elvárásai. De ettől függetlenül, azt kell, hogy mondjam, hiányzik a jh! Grand Prix is szuperül alakult, kicsit stresszesen, de azért túléltük. Fruzsika Csoport 3-al búcsúzott az évre a ringektől, Bogár 2x rCACIB-bal kezdte meg Európai karrierjét, mivel egy nap úgy döntöttem nem viszem be. Nico is elbúcsúzott egy időre a kiállításoktól júniusban, egy stílusos BIS 3 helyezéssel, ezzel ő lett idén az egyetlen BIS helyezett kutyám. Nem mondom, hogy rossz kiállítási nap volt, 3 kutyánkból 3 dobogós a csoportban! Daisy is tarolt Becejen, Szerbiában egy következő hétvégén, Baby BIS lett, Maggie tacsi pedig Csoport 2. Bogár BOB, Következő hétvégén pedig Irigen lett fajatgyőztes ismét, és fejezte be a Grand Ch címét. A Szerb kiállítások azok, amiket nem a szervezettségük, a jó bíróik, vagy a fantasztikus minőségű kutyáik miatt szeretem, hanem a sok kedves szerb barátom miatt. Nikivel Szarajevoban is jártunk, Bogár mind a 3 kiállításon helyezve lett a csoportban (ami valljuk be, szokatlan Bosniában) egyszer 1., utána 2. egy gyönyörű sheltie után. Sajnos az idő nem kedvezett nekünk (ki gondolta, hogy nyár közepén 10 fok alatti hőmérséklet, szakadó eső vár minket?), de Nikivel mindig egy élmény kiállításra járni. Eltöltöttünk Iannal két hetet Budakeszin a CIC irodában nyári gyakorlaton, és elkezdtünk Karai Csabához járni trainingezni. Csaba nagyon gyorsan felismerte azokat a nagy problémákat, amik lehúzták a teljesítményünket, és igen gyorsan segített nekünk túllendülni rajtuk, így már a trainingek nem gyomorgörccsel teltek, hanem a hét fénypontjai voltak. Életem legrosszabb hétvégéje az Oradea-Debrecen-Oradea trio hétvégéje volt. Címszavakban mesélném el: fáradt voltam; nem volt hely; meleg volt; kapkodás; lemondták hajlnal 3-kor a szállásunkat amikor odaértünk.... De hogy a jó oldalát is nézzük: Bogár Román Ch lett és Csoport 2, a két thai ricsi lányka (akik egyébként nálunk vendégeskedtek előtte) Román és Magyar CH, ahogy Koda, Blanka huskyja is, a legjobb barátnőmmel voltam, aki nélkül tuti idegösszeomlást kapok és ott maradok. Valamint nagy élmény volt a BISben felvezetni Djangot a rodéziait is. Augusztusban a Tardosi training napokra is elmentünk a pulikkal és Iannal (Vagány is velünk volt, készültünk az Európa kiállításra). Nagyon örülök, hogy legalább egy táborba sikerült Iannal eljutnunk idén, az évünk legszebb pár napja volt azt hiszem. Rég éreztem ilyen jól magam, és szuper volt, hogy ilyen gyorsan befogadott a Csapat. Sokat jelentett ez nekem, hogy egy ilyen baráti társasághoz tartozhatok, egy ennyire összetartó és egymást segítő és támogató, igazi CSAPAThoz. Köszönöm Nektek! A tábor és a kemény munka meghozta az eredményét, Iannal kvalifikáltunka következő WT-nken, habár nem nyújtottuk a legjobb formánkat, de azért végigcsináltuk. A Tábpr után Békéscsaba CACIB-ra mentünk, ahol Vagány Junior BIS lett, és Ian-t is elvittem "poénból" egy resCACIB-ért egy napra, másnap pedig Tomikát vezettem fel, valamint az én kedvec Csipkémet. Közben a Csépai pár utánozhatatlan vendégszeretét élvezhettük. Még egy feledhetetlen élmény marad ez a show, ugyanis nem csak mi nyertük meg a JBIS-t, de mellettem nem más állt, másoddiként, mint Niki! Ezt örökre emlegetni fogjuk! Kuvasz világkupa a Hortobágyon (amit végigaludtam hála a 2 óra alvásnak ami a WT hazaérkezésünk és a VK indulás közé besűrítettünk), ahol egyébként Bátor osztályt nyert, és a többi HP is sok szép eredményt hozott, amit már fel sem tudok sorolni sajnos, majd egy vadászhölgy konferencia, végül pedig az Európakiállítás volt a programon. EDS-en Vagány fiatal Európagyőztes és Legszebb fiatal lett. Valamint megérkezett másik ideiglenes családtagunk, Gem a 4 hónapos puli csajszi is, aki egy igazi energiabomba tele szeretettel. Eljött a szeptember, amit rögtön egy olyan hétvégével kezdtünk, amit sosem fogok elfelejteni. Még mindig hihetetlen belegondolni, hogy megcsináltuk. Iannal megnyertük az MLRE Working Testjét 77/80 ponttal. Mi. Mi, akik alig tudtak pár hónapja kvalifikálni. Akik mindig kiestek, akik szörnyen bénák voltak, és akikben senki nem hitt. Akiknek azt mondták, inkább hagyják abba. Köszönöm a Gundogs.hu CSAPATnak hogy ott voltak, biztattak, Daniellának és Lilinek, hogy velem együtt sírtak. Ez mindennél többet jelentett nekem. Szerbiai kiállítások, Komárom CACIB, Makó, Dunaújváros, és vadászatok…. mind-mind sok szép emlék, sok kedves baráttal, szuper hangulattal. Főleg a komáromi retriever és vízikutya speciál hangulata marad emlékezetes. Emellett mivel nagyon szuper órarendem lett ebben a szemeszterben, és már szerdánként hazajártam, minden héten legalább egyszer elmentünk Keszire trainingezni Csabához. A novemberem inkább „saját magamról”, a kutyáimról és az igazi kikapcsolódásról szólt, 2 kiállítással összesen Tihanyban és Zagrabban – ahová Nikivel mentem, ami ilyenkor inkább szórakozás, mint kemény, uncsi munka. WRCH Field Trial-ra is eljutottam novemberben, ami szintén egy nagyon nagy élmény volt. Fantasztikus társaság, szuper kutyák…. Jövőre ennél kicsit több ilyen helyre kell eljutnom! Lengyelországban is voltam az első GYSU-mon (Global Youth for Sustainable Use – CIC-s konferencia a fenntartható vadászatért) ami ismét egy nagy fénypontja volt az évnek. Ennyi csodálatos, intelligens és lelkes fiatallal nem sokszor találkoztam. Decemberben egy Nitrai kiállításra mentünk el – amin szörnyen beteg voltam, de a társaság segített kicsit elfeledkezni róla, egyébként a vizsgáimra próbáltam fókuszálni. Egyébként újabb Csoport 2. Bogárnak. Már-már mellékes. Ezután az igazán megérdemelt pihenés és feltöltődés várt rám. Meglátogattam kisFruzsikat, akik gyönyörű babák lettek!!! Majd egy OVK-s fogoly és fácánvadászaton fotózgattam kicsit és találkoztam a rég nem látott barátaim, és egy Gundogs.hu-s karácsonyi trainingen szórakoztunk egy sort. Végül, pedig egy Kaskantyúi vadászattal koronáztuk az évet. Eddig nagyon sokszor kiszámoltam és végén, hogy hány Fajtagyőztes címet hoztunk haza, vagy hány Championt, esetleg hány országban jártunk. De már annyira nem ez a fontos… Meg, amúgy se tudnám az összeeset, hiány nélkül összeszedni. Mindegy hány országban járok, ha azokkal vagyok, akik igazán epic-é tesznek egy hétvégét.
Talán leghálásabb azért vagyok, hogy két szuper csapat tagja lehettem ebben az évben. Nem csak trainingező társakat, de barátokat is kaptam. Valamint nem csak két pulit, hanem pár fantasztikus barátot, ismerőst és rengeteg tudást és lehetőséget, amiért nem győzök minden nap hálát adni. Úgy érzem, most, amikor visszatekintek, erre az évre minden a helyén van, minden egyensúlyban. Megkaptam, amire vágytam, minden célomat túlszárnyaltam. Nincs hiányérzet, nincs megbánás, nincs tüske. Helyére került a 2016-os kirakós minden darabja. Mik a célok 2017-re? Nem sok van… de azok nagyok. Legkésőbb egy év múlva megtudjátok, ígérem. Csak figyeljetek! Családunk életében augusztusban újabb esemény történt. Az Európa kiállításról amikor hazavittem a friss fiatal Európagyőztesünket, Vagányt nem egyedül tértem haza. Habár számítottam már rá, hiszen Danilo említette, hogy szeretne egy szukát, és tudtam, hogy idénre tervezik, kicsit hirtelen jött az apróság érkezése.
A kicsi lány első pillanatban belopta magát a szívembe, már hazafelé úton. SOS rendeltem egy Farkaskonyha Baby Dog Pro csomagot, illetve Henne Optimumot, így kicsit megnyugodott a lelkem, hogy legalább az egészsége érdekében megtettem mindent.... nem vagyok azért egy nagyon tapasztalt személy a kölyökkutyák nevelését illetően, Iannél Márti mindig a "csak lazán" elvet kérte, és most amúgy sem a saját kutyámról van szó teljes mértékben - habár félig az én nevemen van Gem. Kicsi Gemma gyorsan beilleszkedett a falkába, és igazi nagyszájú puli lett belőle. Bogárral is jól kijönnek bár az igazi barát a cicánk, hatalmas játékok mennek a két kiscsaj között. Gem inkább retriever mint puli, legalábbis az eddigi kispulikra nem hasonlít egyáltalán. Ugyanis pakol. Mindent szépen kézbe hoz. És soha nem fárad el. Na meg lepkekergető, minden érdekli őt, mindent megtanulmányoz, és lehetőleg szájába vesz, de nem rág meg semmit. A lakásban őrültmód rohan fel alá csipog és élvezi, hogy csúszkál a lába alatt a talaj. Egyszóval, ő egy jelenség. Hatalmas köszönettel tartozom Ferencnek és Danilonak, hogy ennyire bíznak bennem, hogy rám bíznak egy kölyök felnevelését. Szocializálni, és egy felnőtt kutyát kiállítani teljesen más, mint egy picit felnevelni. Természetesen rajtam is nagyobb a teher, hogy tudom, mekkora kincs van a kezeim között, de élvezem minden percét. |
Archives
June 2021
Categories
All
Kedvenc blogok: |