Hirtelen kúszik be a karomon zizegő órám az álmomba. Megint valami teljesen eszemnet dolgot álmodtam, de már az a csoda, ha nem így történik. 5 óra. Kipattan a szemem, azonnal elkezd pörögni az agyam mi is fog ma történni. Egy átlagos, sima szerda. Átfordulok, hozzábújok férjemhez, kicsit kizárom a gondolataimat pár percre. Ő is ébredezik, nekiállnuk készülődni. A triatlonos felkészülésem mellett nem sok szabadidőm maradt. Hétfő hajnalban futás, délután konditerem, kedden és csütörtökön reggel úszás, délután bringa, pénteken reggel úszás, délután futás, vagy tekerés. Szerdán szabad a reggelem, mert a dupla, tégla edzésem (bringa+ráfutás) jobb szeretem este megcsinálni, nem szeretek a hűvös reggeli levegőben tekerni annyira. Na meg az autósok is életveszélyesek reggel, első kávéjuk előtt.
A szerda reggeleim szeretem kimaxolni így a kutyákkal. Minden nap sétálnuk, de ez a nap az, amikor több időt tudok velük tölteni. Már este összekészítem ilyenkor a cuccaim, ha egy picit is szélcsend van, SUP-ozni járunk. Meleg van már, július eleje van, reggel is 20 fok felett a hőmérséklet. 5:15-kor már robogok a Velencei tó partjára, csomagtartóban a két izgatott fiú, az ülésen a SUP. Teljes káosz uralkodik az autómban, jógamatrac, hálószák, hammock, törölközők, kés-villa-kanál készlet, kutyatál. Túlélőszett, bármi történjen is :) Az autóban mindig valamilyen podcastot, vagy hangoskönyvet szoktam hallgatni, általában a "Daily Stoics" podcast pár perces napi epizódjának egyikét hallgatom meg, majd átváltok egy másik podcastra, ami szerda reggel kivétel nélkül a Chasing Excellence legújabb adása szokott menni, amit kedd délután töltenek fel. 5:30-kor a kutyák már körülöttem rohangálnak, én pedig pumpálom fel a deszkát. Elvégzik kisebb nagyobb dolgukat, majd miután az utóbbit összekapkodtam elindulunk. Ian leheveredik elém, farkát, egyik mancsát a vízbe lógatja, Dönci pedig hol ide fekszik, hol oda, néha a vizet nézi, ácsorog a deszkán. Megkerülünk pár nádcsomót, megnézzük a kiskacsákat, kislibákat. Megállok egy percre, becsukom a szemem és csak hallgatom a tó ezer hangját. Madarak éneke, libák gágogása, halak csoppanása. Sehol senki, nincs még egy ilyen őrült, mint én aki ilyen korán már a vizen van. A kutyák is figyelnek, szellemileg teljesen le szokta őket szívni egy ilyen túra. Visszafelé az utolsó pár száz méteren beküldöm őket a vízbe, hogy a testmozgás is meglegyen reggelre. Amíg szárad a deszka elégedetten hevernek el a füvön. Meditálok picit és jógázok egyet. 7 órát üt a közeli templomtorony, aminek a hangját messze viszi a víz. Pakolunk, robogunk haza. Mosolyogva nézem az ébredező várost, ha tudnák mennyi csodát hagynak ki azzal, hogy elmulasztják a hajnalt... Gyors reggeli, pakolás, kis takarítás, matcha készítés és indulhat is a munka. Délután 6 környékén áthúzom a triatlonos ruhám, letudom a 2-3 órás edzésem, és még sétálunk egy nagyot a fiúkkal amíg készül a vacsora és a másnapi ebéd. Jól esik sporttal indítani és zárni a napot. Reggel segít felpörögni, elindulni, este pedig a 9-10 óra munka után átmozgatni, kiszellőztetni a fejem. A vacsit már előre meg szoktam tervezni, hogy a lehető legkevesebb idő menjen el rá, de mégis finom, egészséges kaját együnk. Imádok főzni, rövidebb napjaimon sokszor szánik kicsivel több időt a főzésre, teljesen kikapcsol. Kis hengerezést követően (SMR henger, segít regenerálni az izmaimat) felcsapom a könyvemet, amit épp olvasok (Think like a monk), de nem jutok sokáig vele, elnyom az álom a kanapén 10 óra tájban. Hát ilyen felénk egy szerda.
0 Comments
Ian márciusban betöltötte a 8. életévét. Senior, veterán lett. Igaz, pár éve már "lenyugdíjaztam" őt egy érdekes, és furcsa sérülés miatt, melynek a nyomára nem igazán sikerült rábukkannunk. Aztán el is engedtem, versenyekre úgyse akartam már járni vele, egyszerűen túl sok áldozattal, harcolással járt. A mindennapjaiban a sérülés nem akadályozta őt semmiben, boldog, aktív életet él, kocogni eljár velem, néha montizni is visszük, max egy picit szokott bicegni a végére. Télen rendszeresen járt velem vadászni, imádta, meg sem állt egész nap, persze azért időről-időre letettem kicsit (pláne, hogy foglyászni voltunk, ott nem mindenhol tudom őt jól "használni", így remek alkalmak voltak neki a pihenésre). Nyáron pedig a SUP-on chillel mancsát belógatva a vízbe. Egyébként azt kell, hogy mondjam, Ian rettentően élvezi a kis pet-kutya életét. Vannak halál cuki új, öreg szokásai, például borzasztóan örül bárkinek aki ránéz, kölyökként játszik más kutyákkal, és ha valamit nagyon akar és felpörög akkor nekiáll ugatni. Aztán van pár kicsit idegesítőbb szokása is, mint például annyira belefeledkezni a pockozásba (amivel igen sokszor sikerrel is jár és meglep egy-egy kisegérrel) hogy azt sem veszi észre ha 20 perce arrébbálltam az autóval, azt színlelve, hogy otthagytam őt. Mondhatnám, hogy anyuci kiskutyája, de inkább apucié, Peti rettentő módon elkényesztette és elrontotta őt. Nincs kunyera szabály? óóóó az első aki besprintel ha meghallja, hogy nyílik a hűtő. Katasztrófa :) Annak apropójából, hogy 8 éves lett az "öreg" elmentünk Cseh Szilviához egy fotózásra. Imádom az összes fotót, egyszerűen annyira átjön Ian kedvessége, cukisága, karizmája. Köszönjük Szilvi, hogy megörökítetted bubukát!
Hol is kezdjem...? Az utolsó személyes post óta bő egy év eltelt. De az az igazság, hogy ennél jóval régebb óta nem írok személyes jellegű postokat. Sokat gondolkoztam mi az oka. Miért hagytam abba a blogolást, miért nem jöttek az ötletek...? Mondhatnám, hogy az életünk átalakult, a kutyázás egy időre háttérbe szorult... De ez nem igaz. Sokkal többet foglalkozok a kutyáimmal, mint bármikor valaha. Főként itthonról dolgozok, saját vállalkozásban, szabadúszóként, minden nap nagyokat sétálunk, SUP-ozunk, futunk, túrázunk. Rengeteg közös élményt szereztem velük, de ezek az élmények mind annyira természetesek és talán személyesek voltak, hogy semmi indíttatásom nem volt arra, hogy leüljek a gép elé, és írjak róla. Azonban az élet alakul folyamatosan, és rájöttem, van pár dolog, amivel kapcsolatban "update"-elnem kell titeket ahhoz, hogy a fonalat újra felvehessem és aktuális, izgalmas dolgokról mesélhessek. Mert ezekről szeretnék írni. A bő egy évvel ezelőtti, COVID eleji blogpostban arról írtam, ideje lelassítanunk, kicsit befelé fordulnunk. Én megfogadtam saját tanácsom, és rengeteget változtam az elmúlt egy évben – kívül, belül. Rengeteget tanultam magamról és azokról, akik körül vesznek. Megtanultam értékelni az apró dolgokat és egy olyan életet élni, melynek értéke van számomra. Minden napomból, sőt, minden percemből igyekszem a legtöbbet kihozni az élet minden szegmensében. Tudom, mik az értékek számomra (a szeretteim, kutyák, tanulás, sport, munka) és csak ezekre vagyok hajlandó időt szánni. Rengeteg olyan embert engedtem el az életemből, aki visszatartott, vagy szimplán nem egyezett az utunk, az energiánk, az életstílusunk. Kiskoromban mindig azt hittem, a változás rossz, ha megszakad egy kapcsolat az borzasztó dolog, de már tudom, ez az élet része, sőt, a változás a lehető legjobb dolog ami történhet velünk. Változnunk, fejlődnünk kell, hiszen mi más lenne a célja annak, hogy intelligens homo sapiens sapiensként születtünk erre a bolygóra?! Már nem akarok pletykákat hallani, egyáltalán nem akarok másokról beszélni, hisztizni, elégedetlenkedni, panaszkodni és a körülöttem lévő emberektől is ugyanezt a viselkedést „várom el”. Amellett, hogy egy teljes lelki és testi átváltozáson mentem keresztül (nemet nem váltottam :) , csak megszabadultam 12 kilótól, és a sok – heti 15-18 óra - triatlon illetve kondiedzéstől olyan fitt vagyok, mint még soha), férjhez mentem (ezzel Nagy Orsiból Schmidt Orsi lett) és pár nap múlva költözünk. Szerintem majdhogynem sosem meséltem itt férjemről (így 2 hónap elteltével is furcsa ezt a szót használni), és most sem tervezek nagy CV-t írni róla. Azonban úgy érzem tisztázni szeretnék pár dolgot, amit az elmúlt években visszahallottam. Petinek semmi köze ahhoz, hogy most éppen kevesebbet kutyázok, és a házasságunk sem foglal le annyira, hogy ne tudnék a kutyákkal foglalkozni, valamint a kutyákat nagyon is szereti. Mindig mindenben támogatott, a legjobb ember, akit ismerek, és a legfőbb inspirációm. Na de, akkor miért is hagytam abba a kutyázást? Egyrészt Ian veterán lett, lett egy sérülése, így vele trainingezni már kevésbé tudok, de erről egy következő postban hosszabban mesélek majd. A kutyakiállításokból „kissé” kiábrándultam. Én olyan ember vagyok, aki szereti az őszinteséget, így az őszinte sportokat is. Mint a futás. Létezik persze doppingolás ott is, ám a nap végén az számít, mekkora távot, mennyi idő alatt tudtál megtenni. Objektív, ahogy a felkészülés is. Ha nem edzel, ha lusta vagy, nem fogod a legjobbat kihozni magadból hosszútávon. Nem jelenti ez persze azt, hogy nyerni fogsz, mert biztos van valaki, akinek jobb a regenerációja, jobban sikerült a felkészülése. De az, hogy te mit tudsz nyújtani egy verseny napján magadhoz képest csak és kizárólag attól függ, mennyi és milyen munkát tettél bele az edzésekbe. Ha lelkiismeretes vagy akkor jobb és jobb leszel idővel, még ha nem is lineáris a fejlődés. Ezt viszont egyre kevésbé éreztem a kiállításoknál. Ez egy szubjektív sport, ami kicsit sem az ember szorgalmán és kitartásán múlik – kell persze ez is hozzá, de sokkal inkább a taktikai játéknak nevezném. Ebbe pedig beleuntam. Senkit nem szeretnék ezzel megbántani, megsérteni. Ha neked ez az álomsport, álomhobbi, szuper! Csináld szívvel lélekkel, én is így tettem egy évtizeden át! Nem vagyunk egyformák, nem egyformán látjuk a világot, és ez a legszebb dolog a földön! Imádtam a kutyákkal foglalkozni, épp ezért tartok ringdresszúra oktatást, de egyszerűen nem érzem azt, hogy szeretném minden hétvégémet ott eltölteni. Örökké hálás leszek, hogy az életem része volt, de az utam most másfelé tart. Ha több életem lehetne, és végtelen szabadidőm, akkor simán lehet, hogy a mai napig handlerkednék. De a prioritás listámon most éppen más van a csúcson. Ez nem azt jelenti, hogy kész finító, vége a kutyázásnak, de jól esett egy kis szünet, ahol saját magammal „kísérleteztem”. Rengeteget tanultam az elmúlt pár év maratonfutás illetve fél ironman triatlon felkészüléseim során. Tanultam a profizmusról, jól felépített, struktúrált edzésről, frissítésről, helyes étkezésről és egy különleges felfogásról, gondolkozásról. Hogy nincs lehetetlen, és az emberi test bármire képes. Hamarosan újra aktívan fogok kutyázni, búcsút veszek a triatlontól, mert picit más dolgok lesznek előtérben, de ez a pár év életre szóló leckéket adott (a triatlon pedig a világ legszebb és legizgalmasabb sportja, remélem 1-2 évtized múlva visszatérhetek és felkészülhetek az Ironman távra is). Ellátogattam Komárom ReStart CACIB-ra pár hete, az egész blogpost apropóját igazából ez adta. Jó érzés volt újra látni számomra fontos embereket, újra beszélgetni régi barátokkal, és újra kutyákat felvezetni. Szerettem ezt a napot. Ahogy ott ücsörögtem jegeskávét szürcsölgetve rájöttem, hogy eltelt egy év, mindenki szeretné újrakezdeni az életet. Én viszont nem. Semmit sem szeretnék újrakezdeni, nem várom azt, hogy az életem „visszatérjen a normális kerékvágásba”. Mi a normális? El akarjuk felejteni az elmúlt egy évet, ami tele volt lehetőséggel a tanulásra, fejlődésre? Én biztos, hogy nem. Restart helyett folytatni szeretnék mindent, a legnagyobb félelmem az életben talán az, hogy egy év múlva pontosan ugyanitt leszek, ahol most. Ezalatt nem azt értem, hogy fizikailag ugyanebben a székben fogok ülni, vagy, hogy ugyanezek az emberek vesznek-e körül. Szeretnék másképp gondolkozni, új perspektívákat megismerni. (Hogy mennyire vágyom az újdonságokra? Az elmúlt 15 hónapban egy receptet sem csináltam meg kétszer. Egyetlen egyet sem! Még a konyhában is állandóan kísérletezni akarok) Tudom, sokan horkannak fel, persze Orsika, szerencsés vagy, mennyire könnyű neked: hogy tudtál edzeni, hogy a karrieredben is előre tudtál lépni, hogy mentálisan is fejlődtél (ezeket mind megkapom időről időre). Az elmúlt egy év, oh istenem, mennyire rögös volt! De pont ezekben a hatalmas buktatókban tanultam a legtöbbet. A legnehezebb, legrosszabb napomon történtek a legjobb változások az életemben (nem szégyellem, pár hónapig pszichológushoz is jártam). Megtanultam, hogy nincs olyan, hogy valaki mindazok ellenére sikeres ami történt vele, sokkal inkább mindazoknak köszönhetően ami történt vele. Hálás vagyok minden nehéz napért, pánikrohamért, átsírt órákért, mert ezek kellettek ahhoz, hogy most életem eddigi legszebb időszakát éljem, sok-sok negatív dolgot levetkőzhessek és egy sokkal jobb emberként írhassam ezeket a sorokat. A blogolást sem fogom újrakezdeni. Folytatni azonban fogom, mert van mit mesélnem, és pár hét múlva még többet fogok tudni mondani. Addig is lógok egy Ian life update-el, illetve el kéne mesélnem Éliás alias Dönci sztoriját is. Már elkülönítettem a naptáramba heti 2 órát arra, hogy írjak. Hát, eléggé személyes posztra sikerült ez, de úgy gondolom, szükség volt erre, ahhoz, hogy újra „ismerjetek”. Egyébként ha kíváncsiak vagytok mi történt velünk "szürke" mindennapjainkban az alábbi youtube csatornán az elmúlt egy évben minden hónapban készítettem egy videóösszevágást az életünkről. Egy kicsit mindig elcsúszok pár hónapot, de sebaj: https://www.youtube.com/watch?v=hntr9tUtpQs&list=PLHGV6PedpCpaCLzq53JIEnK4yjo2Lvo6Y Egy kép Komárom CACIB-ról kedvenc kis pomikámmal, Nigivel.
A sport nagyon fontos része lett az életemnek, minden szabad percemet igyekszem mozgással tölteni, és csak akkor vagyok hajlandó pihenni, amikor az edzőm már rám szól, hogy ideje egy pihenőnapot beiktatni. Mi sem természetesebb, mint hogy a kutyáimnak is szeretnék aktív életet biztosítani, természetesen nem esztelenül leterhelni őket. Iannak volt tavaly egy sérülése, amiből nagyon nehezen épült fel – pedig csak egy rossz mozdulat volt, ahogy szállt ki az autóból - így óvatosabb vagyok vele, és igyekszem olyan mozgásformát találni, amiben kevés a visszaesés kockázata. Nyár, tikkasztó meleg… Sokaknál látom, hogy még ilyenkor sem mérlegelnek, és továbbra is a kutyákkal edzenek, futnak, bicikliznek, mondván, bírja ő. Jobb esetben nem kap hőgutát, csak a szervezetét terhelik le, mely később súlyos következményekhez vezethet. Legjobb barátnőm, Blanka "tollából" olvashattok egy írást a nyári futásról, ami eddig csak angolul volt elérhető, de a napokban megjelent magyarul, IDE kattintva olvashatjátok. Sokáig gondolkoztam, melyik sport lehetne az, ami nekem is jó keresztedzés, azaz nem a futásban kimerített izmaimat dolgoztatja meg, hanem picit valami mást, amivel elősegíthetem esetleg a futóteljesítményem javulását. A forróságban természetes, hogy í vízhez húz a szívünk, de hát úszni alig tudok egyedül is, nem, hogy kutyával… Kajakozni szeretek, de abba nehézkes kutyát préselni. Az utóbbi évek nagy slágere, a SUP viszont egész ígéretesnek tűnt. A SUP, avagy Stand Up Paddle Board egy levegővel felfújt deszka, amit egy evezővel, nevéből következtethetően állva evezve lehet hajtani. Jóval lassabb, mint a kajak, tehát akik a sebesség szerelmesei, azok csalódhatnak majd benne. Népszerűségét talán annak köszönheti, hogy viszonylag gyorsan meg lehet tanulni, az egész testnek kiváló átmozgatás, fejleszti a mélyizmokat is.
Kicsit tartottam az első alkalomtól, hogy hányszor fogok beleborulni a vízbe, Iannak mennyire fog tetszeni, egyáltalán elérem-e a célom vele, és lefárad-e. Szerencsére jól vette az akadályt, és gyorsan lelazult, én pedig nem voltam annyira béna, mint vártam magamtól. Nagyjából 10-15 perc alatt egész jól megtanultunk fent maradni, irányítani a deszkát, így jöhettek a kutyák. Elsőként Vivel és Collinnal szórakoztunk, vittem a sportkamerát, persze nem jól állítottam be... Collin sokkal bátrabb és bevállalósabb volt, mint a szöszim, ő ugrált be a vízbe sokszor, aminek mondjuk Vivi nem mindig örült, hihi :) Megjött közben volt csoporttársam, Hanna is goldenével, így velük is mentem egy kört, itt már kicsivel sikeresebben videózgattam, de azért még baromi messze vagyok attól, hogy egy értelmes videót tudjak felvenni, és szerkeszteni... No, de nem baj, első próbálkozásom lentebb láthatjátok. Nem mondom, hogy izomlázam volt másnap, és nem tudtam kikelni az ágyból, de kellemesen elfáradtam, Ian pedig abban a pózban aludt egész délután, amiben hazaérkezve elterült. Feladat, teljesítve, csak ajánlani tudom nyári lemozgatásnak. Az ősz igen gyorsan elreppent felettünk, kiállításról kiállításra jártam, néha egy egy hétvége szórakozás is belefért de eléggé el voltam havazva munkával, így szégyen vagy sem, semmi időm nem maradt Ian trainingezésére, csak futni vittem el magammal, hogy a kondija ne épüljön teljesen le, no meg suliba járt velem. Így igen csak izgatottam vártam már a decemberi trainingnapokat - no meg majdnem egy éve nem jutottunk el a trainingnapokra és már nagyon hiányzott a társaság. Ezek a napok mindig a teljes kikapcsolódásról szólnak nekem, mintha a térerővel együtt minden fölém tornyosuló probléma megszűnne. Péntek délelőtt indultam neki Iannal, már maga az utunk is nagyon kellemesen telt, a busz amivel Süttőre mentünk emeletes volt, és a sofőr megsúgta, befoglalhatjuk az egész alsó rész "társalgó" részét, így tökéletesen elég helyem volt, hogy félig elterülve megebédeljek, olvassak, és sorozatozzak. Tiszta luxus :-D Süttőn Móni vett fel minket, szerencsére Csabi ugyanabba a csoportba osztott bennünket. Gyorsan beugrottunk a vadászházba, nekem Ian vacsiját, azaz fagyasztott husiját gyorsan be kellett tennem a fagyóba, Móni pedig fini sütiket hozott amiket a hűtőbe el kellett rejteni - igazából itt tudatosult bennem, hogy a klasszul tartott diétámnak lőttek hála a sokféle sütinek - no meg a marhapörköltnek és a társainak... Ian az aznapi trainingen fantasztikusan bemutatta, hogyan viselkedik egy kutya aki az elmúlt hónapokban nem csinálhatta azt amiért rajong. Az én jókedvem mondjuk ez nem szegte, hiszen egy lelkes kutyával ezerszer könnyebb dolgozni mint egy unottal. Elvenni mindig jobb mint hozzátenni, no meg ez a mi hobbink, tétje nincs, így egy dolog számít, hogy ÉLVEZZÜK. A training után és vacsi előtt volt pár óránk, Edit és Daniella is pihenni voltak, így én is követtem a példájukat és ledőltem kicsit, internet nem működött az előző pár nap viharainak köszönhetően, így tanulni nem tudtam (ne nevessetek, feltett szándékomban állt, hogy tanulni fogok a hétfői vizsgára, amit már előre felvettem, hogy a pressure azért meglegyen rajtam), így sorozatoztam és olvastam. Vacsi nagyon jó hangulatban telt, utána következett a már tradicionális vadászat (persze bent, a menő interaktív táblás játékon) ahol Edit és Csaba döntögették egymás rekordját. Végül hármasban levittük a csapatot sétálni kicsit. Csaba - nem hiszem hogy direkt, ennyire aranyos nincs haha - de volt annnyiiiiira kedves, hogy midnen nap a délutáni csoportba osztott, így végre kipihenhettem magam másnap reggel. Nem volt ébresztőóra, se pointernyüszítés, se semmi. Csend, és nyugalom, pont mint Svédországban. Nagynehezen rávettem magam, hogy ne köntösbe menjek le reggelizni, megcsináltam a kis zabkásám, kávéztam, majd átöltöztem futóruhába, átmentem Edit szobájába Hunterért és elmentünk futni (Iant nem akartam a délutáni training előtt lefárasztani). Huntika annyira nem élvezte a közös futást, hiányzott anyukája neki, így kb 1 km után visszafordult én meg sprintelhettem utána - sejtettem, hogy a vadászházhoz megy, no de mi van ha mégse, szép is lesz ha elhagyom a barátnőm kutyáját - szerencsére csak a hegyről lefelé kellett futnunk. Visszavittem a szobájába őt, majd elmentem még egy kis karikára, de azért ezek a dombok eléggé gyilkosok voltak, nem sokat bírtam. Ebéd után, marhapörivel teli pocakkal indultunk neki a trainingre, amit Szántay Csaba tartott nekünk. Útközben kis fennakadás után - egy birkanyáj haladt át előttünk pár percig - sikeresen kiértünk a területre Edittel. Egy kis lábmunkával kezdtük, sokáig kétségesnek éreztem hogy nem fogom viszontlátni az ebédem.... Egy érdekes, mint kutyáknak mint gazdájuknak agyban fárasztó trainingünk volt, de Iannak egész jól megjött a kis esze a végére. Vacsi után Szántay Csaba előadását hallgattuk a klikkerről, működésének tudományos hátteréről, amit igaz én jól ismerek de egy kis felevenítés hasznos volt. Majd kezdődött egy kis "buli" a részünkről Daniellával és Edittel főként, egy darabig voltak mások is lent, de igen gyorsan hármasban maradtunk. Visszamentünk az előző napi "tetthelyre", ahol kapcsoltunk szolid zenét - én kicsit később a Nationalst is bekapcsoltam, hiszen pont ment az USA egyik legnagyobb kiállítása, nyilván kíváncsi voltam hogyan szerepeltek a kedvenceim. Azt hiszem egyetértünk mindhárman abban, hogy "what happens in Tardos stays in Tardos" - avagy ami Tardoson történik az ott is marad. :-) Az estét Edittel a Nationals Sporting Groupjának nézésével zártuk. Másnap délelőttöt tanulgatással töltöttem, meg kis pihenéssel és sajnos pakolással. Hihetetlen mennyir egyorsan elrepül ez a pár nap.... A délutáni training szuper volt, nem volt egyszerű, de nagyon élveztem, és láthatóan a kutyák is. Ebéd után könnyes búcsút vettünk, és indultam haza, vissza a valóságba. Szerencsére az estém is jól alakult, és a másnapi vizsgámat is 5-össel zártam - amire egyébként imádkozva mentem el, hogy csak menjek át, így azt kell hogy mondjam, újabb tökéletes hétvégét zártunk.
A tavalyi GYSU (Global Youth for Sustainable Youth) konferencia után már alig vártam, hogy kiderüljön idén tudok-e menni. A Montreux-i közgyűlésen amikor elárulták az idei időpontot, szó szerint örömujjongásba törtem ki, ugyanis az egyetlen szabad hétvégém időpontjára esett. Megkezdődött a visszaszámlálás... Júliusban kaptuk az értesítést, hogy lehet jelentkezni, én azonnal letámadtam Victoriat, hogy én mindenképp mennék, kutyával ha lehet. Még jó, hogy ennyire izgatott voltam, akik pár órával később írtak már nem fértek be a keretbe, ugyanis csak 20 ember mehet. Hamarosan eljött a várva várt hét október végén, rég izgultam már bármi miatt is ennyire... első repülőútja Iannak, féltem hogyan fogja bírni. Rengeteg cuccom volt, és kicsit félve indultam neki, hogyan fogom megoldani az utazűst egy nagy box-al, hatalmas bőrönddel, és hátizsákkal, fotós táskával. Úgy döntöttem a konferencia előtt egy nappal hamarabb érek ki, csütörtök este, hogy ne utolsó pillanatban érkezzünk meg. Szokásomhoz híven már egy órával a becheckolás előtt kint voltam a reptéren (amióta a Floridai utamat ez mentette meg - baleset az M5-ön, órák hosszat álltak egy helyben az utók - azóta végképp szeretek időben indulni olyan helyre ahová mindenképp oda szeretnék érni), egy kedves takarítósrác vigyázott Ianre és a boxra amíg kerítettem egy tolókocsit. Becheckolásnál minden rendben ment, Ian kicsit zavart volt a boxban ahogy tologattam de még mielőtt átadtam volna teljes nyugalommal bealudt amíg a papírokat intéztem. Kis vásárlás következett, dolgoztam, tanultam, ebédeltem, élveztem a reptéri életet. Kb 1,5 órás utunk volt Koppenhagaba, minden simán ment szerencsére repülés közben. Kicsit bepánikoltam amikor odaértem Koppenhagaba - simán átvettem Iant és a bőröndöm, megvacsiztam, megvettem a vonatjegyem - ugyanis onnan Malmöbe vonattal kellett átmennünk. Legelső kiborulás akkor jött amikor megláttam, hogy mozgólépcsőn kéne lemenni - hogy a francba fogom levinni minden poggyászom, ha egyiket fent hagyom tuti azt hiszik bomba és balhé lesz. Szerencsére egy nálam jártasabb utas felvilágosított, hogy kicsit arrébb van lift. Nagyszerű. Lementünk lifttel, ám csomó vágány volt, gőzöm sem volt hogy jutok át egyikről a másikra, de nagy mákomra, pont jó helyen voltam. Már csak azt kellett megtudakolnom melyik vonat megy arra, ahová nekem kell mennem. Vagy 20 utast kérdeztem meg a peronon és fent a vonaton is, mint egy fogyatékos, DE szálltam én már rossz vonatra, nem most akartam megismételni. Nagyon segítőkészek voltak sokan, segítettek felpakolni Ian boxát és a bőröndömet a vonatra, pont egy megállót kellett mennem. Nem tudtam eldönteni, az Oresund híd, ami összeköti Koppenhágát és Malmöt és 7,8 km hosszú a világ legszebb vagy legunalmasabb hida. Malmö, első megálló, leszálltam, majd jött a kérdés, hogyan jutok el a hotelhez, ami Erik, a főszervező szerint nincs messze.... Azonnal belebotlottam egy rendőrbe, akitől megpróbáltam megtudni hol van lift, majd kicsit megijedtem, hogy rossz helyen vagyok amikor útlevelet kértek - aztán rájöttem, hogy mondjuk másik ország, nyilván ellenőrizni akarnak. Miután leesett a rendőrnőnek (aki amúgy nem lehetett sokkal idősebb nálam), hogy nem azért vágok halálravált fejet mert menekült vagyok, hanem mert gőzöm sincs hol vagyok, átváltott halál kedves stílusba, és önként felajánlotta, hogy segít a boxot a liftig elcipelni. Fellifteztem, és még a következő pánikrohamig sem volt időm mert azonnal a hotel bejáratánál voltam. JUHU! Hotelszobám is volt - ettől is féltem, mert említettem Eriknek, hogy korábban érkezek, de nem beszéltük meg, hogy ki foglal... Nagy szobát kaptam, az egyik sarokban pedig kutyatál várt Ianra. Lepakoltam, lefürödtem, és 8 óra körül már aludtam is, így lemaradtam az esti találkáról ami azokkal a srácokkal volt, akik már ideértek. 7 körül felébredtem, de csak 8-kor világosodott, így pont tudtam kicsit lustálkodni (aki ismer tudja, hogy ez kb szökőévente történik meg velem, hogy az ágyban döglődök ébredés után) aztán elmentünk futni Iannal. Találtam egy nem túl nagy, de szép parkot, ahol róttunk pár kört. Gondoltam lemozgatom őt a konferencia előtt, úgyis egész nap a szobában kell majd aludnia - no ez neki mondjuk nem okozott gondot. Mire visszaértem, lengyel barátom, Jaro, aki a tavalyi konferenciát szervezte, éppen becheckolt, így gyors felszaladtam, letusoltam, és elmentünk reggelizni. Még nem sokan érkeztek meg rajtunk kívül, így én vásárolni indultam, ugyanis már előre kinéztem hogy a hotel melletti bevásárlóközpontban (ami Malmö legnagyobbja) vagy egy Victoria Secret bolt - ami itthon ugye nincs - így oda feltétlen el akartam menni, a többi nap meg tudtam, hogy nem lesz időm. Jaro is elkisért, igen mókás látvány volt a bolt közepén :) Mire végeztünk pont megérkezett pár barátom, a hallban egész szép társaság gyűlt össze. Gyors közös ebéd, majd megkezdődött a konferencia, ahová mondták a fiúk (no meg a lányok is, de összesen 4-en voltunk a 20-onpár fiú mellett), hogy hozzam le Iant is. A címe a konferenciának "Game meat - a way to market hunting" - azaz, a vadhúsról szólt, ami szuper út a vadászatnak a nagyobb piac felé. Először minden delegáció (belga, francia, német, osztrák, angol, spanyol, svájci, svéd, és persze én mint magyar) bemutatta a vadhúsfogyasztási szokásokat a saját országában. Ezután egy anno divatiparban dolgozó hölgy mesélt, hogyan építette fel az egyik legelitebb svéd vadhúsbrandet. A nap zárásaként egy svéd mesterschef adott elő. Tudni kell róla, hogy mérnök, írt egy könyvet "Hogyan főzzünk levest fizikával" címmel, ami nagyban vázolja az előadásunk témáját is, ugyanis a főzés fizikai alapjait mesélte el, és bemutatta hány °C fokon kell főzni a kívánt hatásért. ZSENIÁLIS volt a pasi! Nem mellesleg a példaként hozott húsok fantasztikusak voltak. Vacsi után igen light-os beszélgetés (vadgazdálkodásról, politikáról, világnézetekről...) következett, meg is lepődtem, ez a társaság nem ilyen sokott lenni, de Erik figyelmeztetése, miszerint holnap biztosan lesz ellenőrzés a vadászaton hatásos volt - később megtudtuk, hogy ez csak kamu volt. Három csoportba osztott bennünket Erik, három különböző helyre mentünk vadászni. A mi csoportunk Erikkel ment, és először a családi birtokot néztük meg, ami egyszerűen lenyűgöző volt! A család közel ezer évre vezethető vissza, híres dán és svéd nemesi címmel rendelkeznek, és a birtok a 3. legnagyobb Svédországban (az egyházé az első). A mi vadászatunkat a Scandinavian Pro Hunters cég szervezte, egy gyönyörű kastélyban találkoztunk a hajtókkal és kutyásokkal. Meglepődve és nagy örömmel láttam, hogy rengeteg munkalabrador és pár springer alkotja a kutyás csapatot. Hamarosan megtudtam, hogy majdnem midnenki versenyzik is, és páran munkabírók. Jan, a Meadowlark kennel tulajdonosa mellé állítottak be, sokat beszélgettünk, segített, és rengeteg lehetőséget kaptam, hogy Iannal dolgozzak. Talán életem egyik legszebb vadászati napját tudhatom magam mögött, nagyon jól éreztem magam! Fiúk nagyon jól lőttek még az orkánerejű szélben is, remek volt a hangulat, Iant mindenki imádta ( egyébként az egész csapat kutyaszeretete meglepett, itthon nem szoktam ehhez hozzá, hogy a vadászok ennyire imádják a kutyákat.) Az ebédünk egyébként a kastélyban volt, ami egyben múzeum is, ebédre pedig gulyáslevest kaptunk, amit kint paradicsomalappal készítenek :-) Vadászat után vacsorára voltunk hivatalosak Erikhez - egyébként egy tündéri, 16 éves csokilabija van - majd egy klubban folytattuk a éjszakát. A főétel egyébként mennyei dámszarvas steak volt, Erik ezzel is bemutatva min kell és hogyan változtatnia minden vadásznak - promotálni a vadhúst. Másnap hajnal 6kor kellett indulnom a reptérre, közben elveszítettem a telefonom, ez az egész eléggé rányomta a bélyeget az utamra, de ha ezt kitörölhetném, talán életem egyik legszebb hétvégéjét tudhatom magam mögött. Köszönöm mindenkinek, alig várom a következő alkalmat amikor találkozunk! Az amúgy is szuper hétvége egyszerűen tökéletes volt így, hogy Ian is ott lehetett velem. Az életem két legnagyobb szenvedélye, a saját kutyám és a CIC végre együtt lehetett. Ianre pedig mérhetetlenül büszke vagyok, mindenki szívébe belopta magát azal, hogy ilyen tökéeltesen viselkedett végig. A repülőutat egyébként jól bírta.
Avagy hogyan is néz ki egy „szabad nap” Orsi módra? A közvéleménykutatáson a blog oldalán elég sokan jelöltétek be, hogy a mindennapokról olvasnátok legszívesebben. Múlt hét szerdám elég pörgősre sikerült, így gondoltam elmesélem mi is történik velem, amikor nem suliban vagyok, vagy kiállításon. Reggel korán kelés és futás volt betervezve, de sajnos a vizsgaidőszak végén nem megy annyira könnyen a 6 órás ébresztő, így nem mondhatom el, hogy jó sportoló módjára, aki éppen a Hard Dog Race Wildra készül, töltöttem a napom. Helyette kicsit később, gyorsan összekaptam magam Iannal és elindultunk a vonatállomásra. Igen jól indult a nap, egy boxer, egy yorkie és egy keverék kutya rontott ki ránk (igen ezzel pont azt szerettem volna mondani, hogy a legveszedelmesebb a yorkie volt) majd jött a hős megmentőnk, Ivett és kivitt minket így nem kellett tovább szépítenem a hangomat. Következett egy kis metrózás Pesten, beugrottam kedvenc Thai éttermembe ebédért, amit nagyon elegánsan a buszon fogyasztottam el, mert nem volt időm beülni vele, a training hamarosan kezdődött és még az egész városon át kellett buszoznom. Daniellával és Eszterékkel trainingezünk, azaz Tamás, Dávid és János trióval. Nem tudom a fiúkra a mi jó hangulatunk, az erdő, vagy egymás társasága hatott ennyire jól, de nagyon szuperül mentek. Mi kicsit kiakasztottuk azt hiszem Mesterünket, de hát, aki bevállalja, hogy 3 csajjal trainingezik az tudja azt, hogy nagyon menő live streamingek születnek majd, amit sok sok ember látni fog :D Egyébként gondolkozunk a youtube csatornán, már csak szponzorok kellenek. Viccet félre téve, ahhoz képest, hogy Ian alföldi állatka, és most hegyen voltunk, még az utolsó dummykért is szuper lendülettel ment, olyan elhozásokat csinált meg, amiben én biztos voltam, hogy nem fognak menni. Kicsit jobban kéne hinnem azt hiszem a kutyámban… Training után rohantam a MEOESZ-be, ezt is megtanultam, hogyan tudok eltömegközlekedni oda, ugyanis az MRVE éves közgyűlése volt meghirdetve délutánra. Kis kávézgatás mellett rengeteg ismerőssel futottam össze, csak pislogtam. Jó, tudom, mit vártam a MEOESZ-ben? Hála istennek a hangulat hasonlóan oldott volt, mint a trainingen, így itt is könnypotyogós röhögések mentek, amiből Ian mit sem vett észre, teljesen meghalt agyilag, alig tudtam felkelteni amikor indulnunk kellett. Csak, hogy ne unatkozzak este, és időben hazaérjek, elmentünk Nicoval az akitával a Showroomba trainingezni egyet, ahol ISMÉT nem meglepően hoztuk a formánkat, és kicsit bontottuk a rendet és fegyelmet az órán. Rengeteget fejlődött Nico ezalatt a pár alkalom alatt, már nem akarta megenni sem magát a tükörben, sem más kutyákat, és látványosabban jobban működött, mint első alkalommal. Az estét egy kis pizzázás koronázta meg a Showroomban, Ian is hízott kicsit, hála Dorkának– mert hát kórosan sovány, mint megtudtam :-D Kitárgyaltuk a baglyok aktuális helyzetét (csak, hogy ma se maradjanak bizonyos emberek belsős poén nélkül). Egyébként a kutyuskám amennyire utálja a kiállításokat és a kiállításos közeget annyira jó elvolt a Showroombn bent, mindent bevetett hogy az eldobott nagy fittball-t elhozza nekem – egyébként tök ügyin visszaterelgette nekem a kis IQ bajnok, szaglászott, simiért állt sorban mindenkinél, Dorkával gyakoroltak kicsit. Majd a nap zárása egy kis Rém Handlerek csevegés, csak mert hiányolták, hogy Ők nincsenek benne a blogomban sosem. Cupp Cupp nektek!
Nem, nem, most nem a Miskolci Maraton kiállításról fogok írni, hanem a május eleji Work and Show hétvégéről és Zalaegerszeg CACról.
Csütörtök délben indultunk otthonról Iannal és a pulikkal, az első állomásunk Kisujszállás volt, a Ludas Matyik őshazája, ott felvettünk Jankót (Bendegúzt, Yodát, kinek hogy ismerős, elég sok dolog történt azóta haha) a cukorfalat 4 hónapos fekete pulit. Mosonmagyaróváron szálltunk meg, nem kellett altatni, és reggel igen fájdalmas volt a korai ébresztő. Első nap a Show rész volt, nem mondom, hogy nagyon lázba hozott. Egész héten Ian kozmetikájával szenvedtem, és amúgy is annyira hoz lázba egy ilyen kiállítás mint egy szem búza (remek hasonlat, tudom, de éppen vonatozok és egy búzatábla mellett haladtunk el amikor kinéztem ihletre várva :D ) Szuper kis csapat gyűlt össze, Edit barátnőm HHH kutyáival, Dalmát is volt szerencsém végre megismerni, hiába trainingezünk mindketten Csabinál, valahogy sose futottunk össze, illetve Katiék Georgeal és Ike-al. Ian először ment munkaosztályban, ami az Open mellett a legnépesebb osztály volt. Az időnk nem volt a legfényesebb, szakadt az eső, DE én ennek nem is örülhettem volna jobban. Ugyanis Ian olyan performanceot nyomott le amit életében még sosem. A kutya aki szívből gyűlöli a kiállításokat, alig akar mozogni a ringben, úgy áll meg mint egy rakás szerencsétlenség, most kivirágzott, ELŐTTEM futott, kapkodnom kellett a lábaim, rendesen futnom kellett, megállt free-ben gyönyörűen, és olyannyira tele volt élettel, hogy el is lépkedett néha (Ő, aki 9 hetes kora óta cövekként áll bent). Egyszóval, egy élmény volt vele bent. Utána lazulás jött, borozgatás, beszélgetés, Edittel nagyon megtaláltuk a közös hangot :D Délután szerettem volna bemenni Senior handlingbe, mert miért ne, és Elnökünk, Eszter engedélyével Bogarat vittem be, ami igen nagy felháborodást keltett. Amit annyira nem is értek, hiszem ez az egész egy játék, nem versenyzünk sem Crufts kvalifikációért, és ettől se több se kevesebb nem lesz senki azt hiszem. Én pedig nem azt a kutyát fogom bevinni aki utálja az egészet, hanem azt amelyik él hal azért, hogy ő futkározhasson bent. Délután gyors fürdés, átöltözés után mentünk Edit szobájába rozézni, és Dalma megcsinálta a hajunkat. A vacsi előtt ismét nekem kellett fordítani, amit utálok, szörnyen lámpalázas vagyok, de valahogy ez már a második év, hogy megkapom eme nemes feladatot. A vacsi amúgy szuper volt, nagyon jó hangulat, és hát nem mondok újat azzal, hogy utolsóként mentünk el a táncolásból :D Nem érdekelt, hogy nem tudok táncolni. A másnapi bíróink, Heli és Danny is nagyon sokáig kitartottak. Danny egyébként privát koncertet is tartott nekünk, karaokezásból profi az tuti! Másnapi WT az utolsó E osztályos versenyünk ha minden igaz, szerettem volna végigmenni – mert, hogy eddig RMSE-s versenyen sose sikerült, pedig nagyon sok rendezvényre járunk. No, de most meg akartam törni az „átkot” és végigmenni. Az első feladatunk Helinél volt, egy jelölés a tóra, majd megfordulni, sétálni pár métert és onnan visszaküldeni a kutyát. A lábmunkája Iannak kegyetlen rossz volt, azóta erre rá is trainingeztünk már. A második feladatnál egy jelölés majd ugyanoda vissza kellett küldeni egy másik dummyért a kutyát. Nos, hát én nagyon okosan nem néztem szelet, mert miért is, plusz jó pár méterrel arrébb volt a dummy. Az első sípra nem annyira volt okosügyes a kutyám, de aztán rájött, hogy figyelnie kéne és szépen oda tudtam irányítani a dummyhoz. Danny első feladatánál először nekem kellett kidobni egy dummyt a handlernek (hozzátenném, életemben most sikerült oda dobnom ahova szerettem volna) majd walk up a másik irányba és egy jelölés. Ez egész jól ment, kicsit belesípolgattam azért. Az utolsó feladatról nem szeretnék beszélni…az első része kritikán aluli volt, a kutyámat behúzta az árok, és alig tudtam kiimádkozni őt onnan. Már azon gondolkoztam, hogy követem egyik versenyzőtársam példáját és kimegyek a kutyáért. A második része meg amennyire kaki volt az első annyira tökéletesen csinálta meg. Ebéd után segíteni mentem. Hát nem volt életem élménye, szörnyen meleg volt, nulla árnyék, és azt nem is említettem, hogy a rutin pakolásom nem volt a legjobb ötlet, ugyanis a téli nacim és bakancsom dobtam be a táskába. Szauna volt a javából… De egyébként nagyon érdekes volt innen figyelni a kutyákat, melyik hogyan keres, ezt a bíró mellől nem lehet látni – viszont így nem hallottam a bíró magyarázatát, pontjait stb. Szerencsére csak blindokat kellett kitennem, a dobást az elejétől leszögeztem, hogy nem vállalom. Több kárt tennék, mint hasznot. Este eredményhirdetésnél kiderült, a 30 E osztályos kutyából 7-en mentünk végig,és 5. lettünk Iannal. Nagyon elégedett voltam vele, mert nem volt egy egyszerű test. Gyors puszi puszi (nem cupp-cupp, bocsi mindenkinek, belső poén, sokan fogják érteni, akiknek kell :D ) majd irány Zalaegerszeg. A másnapi kiállítás esősen kezdődött, és nekem csak egy kérdés járt a fejemben végig: MIT KERESEK ÉN ITT??? Summa sumarum Ianről szuper képeket lőtt Balázs, és egy golden szukával, Happyvel BOS BEST IN SHOW 3. lettem. Jeeee…. húzzunk haza inkább….még a halászlé amit ettem se volt annyira jó L Hosszú, fárasztó hétvége volt, amiből elég lett volna, ha a szombati WT-re megyek, a showtime hanyagolható – bár a speciálon a társaság legalább jó volt. Péntek, reggel 7 óra. Hát ez is eljött végre. Az év első Working testje, ami nem mellesleg a kedvenc Working Testem. Kinek ne lenne az, gyönyörű környezet, tökéletes szervezés, szuper társaság és remek hangulat. Legalábbis tavaly ezt tapasztaltam (bár ez eddig minden RMSE WT-re igaz volt, de Sopronra talán leginkább). Nem csoda, hogy már régóta vártam ezt a hétvégét – plusz hétfőn indultam Angliába (ahol ezt a postot írom most nem mellesleg). Félek várni dolgokat, mert csak arra tudok gondolni, mi lesz ha csalódok? Ezért nagyon kevés esemény van amit várok, és amihez nagy reményeket fűzök – és nem eredményekre gondolok, hanem arra, hogy kikapcsolódjak vége, és ne a mókuskerékben legyek. Húgommal, Rékával és Iannal busszal vágtunk neki a nagy útnak, ami így, tömegközlekedéssel 6 óra. Mindenki, aki meghallja, hogy busszal mentünk elkerekedett nagy szemekkel reagál. Még mindig jogsi hiányában vagyok és dönthettem, utazok fél napot, vagy nem megyek. Szüleimet nem akartam ezzel terhelni így nem volt választásom. Húgom miért jött? Tavaly Tardoson azt láttam, egészen tetszik neki az egész, és úgy gondoltam Sopron mégjobban tetszene neki, hiszen ottalvós buli, no meg ez volt az első egyedül töltött hétvégéje szülők vagy tanárok (bár esetünkben ez ugyanaz haha) nélkül. Nem állítom, hogy nem untam az utazást, de kicsit volt időm relaxálni, olvasni, kikapcsolni. Délután 2 körül értünk át Ágfalvára (muszáj megemlítenem, hogy a Sopron-Ágfalva 15 perces út hosszabbnak tűnt, mint a 6 óra, ugyanis rettentő bunkó emberekkel volt megtömve a busz, mindenhonnan azt hallgattam, minek kutyát hozni, mekkora idióta vagyok stb) Elfoglaltuk a szobánkat, majd ledőltünk aludni Rékával kicsit. Utána vizsláztunk kicsit, megnéztük Bence 10 hetes kiskutyáját, beszélgettünk vele és Edittel, aztán levonszoltuk magunkat, hogy kis életkedvet csináljunk. Hamarosan elkezdtek szálingózni az emberek is, vacsiztunk, iszogattunk, beszélgettünk, csak a szokásos Sopron. Új barátom, Adolf Szombaton reggeli után kimentünk a tavalyi területre, megnyitó, majd nekiláttunk a feladatoknak. Már reggel nagyon meleg volt, Ianan láttam a 0 életkedvet. Pedig igyekeztem felpörgetni, de hiába. Agyilag totál máshol járt. A feladat egyébként egy 50-70m-re (lehet több, lehet kevesebb, borzalmas vagyok a távolságbecslésben) kidobott jelölés volt, majd ugyanoda vissza kellett küldeni egy lőtt blind-ra. A szokásosnál lassabb volt, nem úgy reagál a sípra… Egyszóval elment a kedvem is az egésztől, második feladatnál igazán elképesztő dolgot művelt, amit sosem. Konkrétan beállít a dummy irányába, fülek elől, majd a „back”-re megindult a HÁTAM MÖGÉ. Ezzel kiejtve magunkat. Valószínűleg én is kapkodhattam, picit izgultam, de nem vészesen… ez van. Itt a „gyilkos zörgős” (talán nád, ötletem sincs mi lehet az) mellett álltunk, a bíró bedobott egy dummyt elénk, megfordultunk, heelwork fel kb 50 méter, majd megint elénk egy dummy, megfordít a kutyát, visszaküldeni a zörgősbe, majd leséta a zörgőshöz és onnan fel (itt gondolta úgy Ian hogy hátrafelé megy) Utána viszonylag szépen teljesített, főleg az utolsó feladatnál (ami max pontos is lett amúgy). De végig látszott rajta, hogy nagyon nem koncentrál, a sípot leszarja, csakúgy elvan. Itt az első, azaz harmadik feladat két dummy-t dobtak a segítők, visszafordulás, heelwork majd onnan mnd a kettőt behozatni. A negyedik pedig Kettős jelölés, nagy szöggel, kb ez is 50 m távra. Összességében nagyon tetszettek a feladatok, szerintem teljesen korrekt puppy osztályosok voltak, és egyébként élveztem is az egészet azt leszámítva hogy nem értettem a kutyámat. De nem vagyok rá mérges, és csalódott sem vagyok mert Ő mégiscsak egy showgolden. Ezt el kell fogadni, és ezen nem pattogni. Az, hogy szeptemberben megnyert egy WT-t, az hatalmas meglepetés volt, de ez felé sosem volt elvárás. Őt showkutyának vettem, és vadászni. Ebben a kettőben azt hiszem, nem kell magyarázkodnom, a tökéletes társ. A WT csak kis móka vele, nincsenek világraszóló terveim. Gyors ebéd, majd délután fotózni terveztem, mert segítő nem kellett most. Damien, az ír bíró mögött csücsültem és fotóztam, imádtam hallgatni a magyarázatait, nála mi milyen súlyos hiba. Igyekeztem figyelni a handlereket, mit miért csinálnak, én mit látok mi lehet a gond. Hiszen, ebből tanul leginkább az ember. Minden WT után egyre lelkesebb vagyok, egyre inkább érzem, hogy igen, ezt szeretném megtanulni, a lehető legkomolyabban. Eredményhirdetés, vacsi, majd iszogatás, szülinapozás majd megint iszogatás volt a programunk. Kb 3 körül ágyba is kerültem. Másnap beálltam segíteni, mert egy segítő mínuszban voltak, de csak az M osztályig tudtunk maradni, utána mentünk haza sajnos. Kissé szomorkás hangulatban, nagyon szívesen maradtam volna, no meg hulla fáradtak is voltunk. Ahogy tesóm szavaiból kivettem, nagyon tetszett neki a verseny, a hangulat, az emberek, talán egyszer majd őt is rá tudom venni, hogy kutyázzon. Este kaptam a híreket, hogy az S osztály előtt valaki a mezőről lenyúlt 4 zsák dummyt és lőszereket. Egyszerűen nem akarom elhinni, hogy itt járunk Magyarországon. A kutyakiállítások lopásához hozzászoktam, mindig ráfogom, hogy nem kutyás, hanem valami rosszabbul szituált ember tette, aki igazából rászorul egy telefonra, pénzre. De 4 zsákot, tele dummyval, ami rohadt nehéz minek cipel el valaki/valakik? Ha nem retrieveres semmilyen haszna nem származik belőle, eladni nem tudja, és használni sem hiszem. Undorító, hányinger…. néhány ízelítő a képeimből, teljes album ITT.
Ha valaki azt kérné, soroljuk fel címszavakban, hogyan él egy egyetemista, az első biztosan a bulizás lenne, majd talán tanulás, és munka. Aki volt főiskolás, egyetemista, mind nagy vigyorral az arcán gondol vissza azokra az időkre. A legjobb bulik, a sok pótvizsga, a rengeteg sorozat és filmnézés…. és még hosszasan sorolhatnám.
Az első szemeszter nekem is hasonló volt. Buliról bulira jártam hét közben, hétvégén pedig kiállításokon voltam. Nagyon jól éreztem magam persze, de be kellett látnom, ez hosszútávon egy dolgot fog eredményezni, minden amiért eddig küzdöttem, dolgoztam, az el fog veszni. Plusz bele is untam az állandó partyzásokba, hogy sosem voltam kipihent, semmit nem csináltam meg határidőre, és csak úgy tornyosultak a feladatok felettem. Az órarendem is nagyban változott, ahogy egyre „öregebb” diáknak számítottam. Most, így a Felező bálomhoz közelítve, ami egyet jelent azzal, hogy még pontosan ennyi van hátra, hogy végezzek a képzéssel, úgy gondoltam elmesélem milyen nehézségekkel kellett szembenéznem ahhoz, hogy ne hagyjam veszni a gyerekkori álmaimat. Szerencsés vagyok, hogy Gödöllőre jelentkeztem. Nem csak a várost imádom, azt, hogy közel van Pesthez, mégis távol. Az órarendem is minden szemeszterben egyre jobb és jobb lett, egyre kevesebb időt kellett bent a campuson töltenem. Az első legnagyobb problémám a kutyám kondijának drasztikus visszaesése volt. Hiszen nem voltak már napi 4-5 km-es séták Ivettékkel (amik egyébként a leginkább hiányoznak az egész "előző" életemből), bicózások, trainingek. Kezdetben jó volt, ha heti 1x kijutottunk trainingezni, de mondanom sem kell, az eredmény egyenlő volt a nagy nullával. Ahogy szépen lassan fogytak az óráim, szemeszterről szemeszterre, egyre többet tudtam hazajárni, már csütörtök reggel, szerda este otthon voltam. Elkezdtünk járni Karai Csabihoz, ami Ian teljesítményén hatalmasat lendített. Talán a hatalmas nem is elég kifejező szó. Péntekente jártunk Csabihoz, csütörtök pedig a kondi javításáról szólt Iannak és a puliknak egyaránt. Volt hogy már szerda este otthon voltam, így egy nagy városi sétára tudtunk menni – amit azért sokkal kevésbé élveztem az őrjöngő kutyák miatt, de legalább mozogtak. Húgom, Réka nagy segítség volt a kezdetektől, ő viselte gondját a kutyáknak, ellenőrizte minden nap, hogy jól vannak-e, és etette őket. Ám nem engedtem, hogy sétálni vigye őket, hiszen nálunk rengeteg a kóbor kutya, nem szerettem volna azt a telefont kapni egyik nap, hogy szétkapta valamelyik pulit vagy Iant egy kóbor eb. A másik nagy kérdőjel az egészséges táplálás volt. Már akkor szerettem volna belekezdeni a Barf-ba amikor gimis voltam, ám akkor igen kevés megbízható infó volt a témában. Én pedig mindig is a tudomány szerelmese voltam (és ez az egyetem alatt egyre "rosszabb" lett), a nem megfelelő forrásból származó infókat nem veszem komolyan. Mi a megfelelő forrás? Nem az állatorvos, bocsi. Hanem a takarmányozási mérnök. Szerencsére volt, és van is nekem egy Farkas Mártám, aki sosem hagy kérdések között, valamint szerencsére Feri, a pulik tenyésztője is állattenyésztő mérnökként elég jártas a témában. De a döntő fordulatot a Farkaskonyha elindítása hozta meg, hiszen ami az egyik nagy akadály volt, a kiegészítők, helyesebben a jó kiegészítők beszerzése, megoldódott. Már csak a hús beszerzése maradt hátra. Közel egy évig maradtak tápon a srácok, mire eljutottam oda, hogy úgy érezzem, bele merek vágni a Barf-ba, és anyut is sikerült megpuhítanom. A kiegészítőket is bekevertem egybe minden kutyának személyre szólóan, így a húgomnak csak annyi volt a feladata, hogy mindenkinek a neki szóló tégelyből a címkére írt mennyiségben adjon. Mi kellett ahhoz, hogy jelenleg úgy kutyázhassak, ahogy szeretnék? Egy anyuka, aki egyre inkább hozzászokik az őrült lánya(i) hóbortjához, és még ha néha vannak is összetűzéseink, elismerően jól bírja az állatkert közelségét. Egy kistesó, aki korához képest lelkiismeretesen gondját viseli a kutyáimnak. Egy szuper egyetem, ahol besűrítik az óráimat a lehető legkevesebb napba – hozzátartozik, angolul tanulok, kevés diákkal együtt, így nagyon jó órarendeket kapunk mindig. Még szuperebb tanárokkal, akik mindig rugalmasan kezelték azt, hogy 3-4x hiányzok a gyakorlatokról a kiállítások, versenyek miatt, képesek voltak egy-egy órát átvariálni, hogy azon az előadáson, amin nagyon ott szerettem volna lenni, ott lehessek, engedték, hogy magyar hallgatókkal pótoljam az elmaradásaim. A részemről pedig kellett az, hogy hétfőnként a hajnali 3-as vonattal induljak vissza Gödöllőre, még akkor is, ha este 11 vagy 12-re értem haza valahonnan. Kellett az, hogy ne aludjak napokig sokszor ha meg akartam csinálni a beadandóimat, ha tanulni akartam, hogy ösztöndíjat kaphassak, mert hétvégén kiállítások mellett nem maradt időm készülni. Lemondani a közösségi életről, hiszen a koliban töltött időben általában tanultam, dolgoztam, vagy épp próbáltam pár órát aludni. szerencsés vagyok, hogy olyan barátaim vannak, akik nem feledkeznek még így sem meg rólam. Lázasan is iskolába kellett mennem, volt, hogy 39 fokos lázzal, 0 életerővel is bent csücsültem, amikor minden épeszű az ágyat nyomja… de hát, nekem nem maradt már hiányzásom, vagy ha maradt is, másra tartogattam. Jogsim még mindig nincs – már folyamatban van, igaz – így egy-egy óra trainingért 3 órát oda, 3 órát vissza utazok. Amikor pedig otthon trainigneztem, mindegy volt milyen idő van, hó, fagy, szél, eső, ki kellett mennem, különben azon a héten elmarad az itthoni training. De legfőképpen szervezést, mikor hova megyek, hogy pár WT időpontja szabadon maradjon, rengeteg gondolkozást, hogy a leghatékonyabb kondi építést megtaláljam a kutyámnak. Megéri-e? Meg. Őrült, megszállott vagyok-e? Biztosan. De nem tudnék a céljaim nélkül élni. |
Archives
June 2021
Categories
All
Kedvenc blogok: |