Hirtelen kúszik be a karomon zizegő órám az álmomba. Megint valami teljesen eszemnet dolgot álmodtam, de már az a csoda, ha nem így történik. 5 óra. Kipattan a szemem, azonnal elkezd pörögni az agyam mi is fog ma történni. Egy átlagos, sima szerda. Átfordulok, hozzábújok férjemhez, kicsit kizárom a gondolataimat pár percre. Ő is ébredezik, nekiállnuk készülődni. A triatlonos felkészülésem mellett nem sok szabadidőm maradt. Hétfő hajnalban futás, délután konditerem, kedden és csütörtökön reggel úszás, délután bringa, pénteken reggel úszás, délután futás, vagy tekerés. Szerdán szabad a reggelem, mert a dupla, tégla edzésem (bringa+ráfutás) jobb szeretem este megcsinálni, nem szeretek a hűvös reggeli levegőben tekerni annyira. Na meg az autósok is életveszélyesek reggel, első kávéjuk előtt.
A szerda reggeleim szeretem kimaxolni így a kutyákkal. Minden nap sétálnuk, de ez a nap az, amikor több időt tudok velük tölteni. Már este összekészítem ilyenkor a cuccaim, ha egy picit is szélcsend van, SUP-ozni járunk. Meleg van már, július eleje van, reggel is 20 fok felett a hőmérséklet. 5:15-kor már robogok a Velencei tó partjára, csomagtartóban a két izgatott fiú, az ülésen a SUP. Teljes káosz uralkodik az autómban, jógamatrac, hálószák, hammock, törölközők, kés-villa-kanál készlet, kutyatál. Túlélőszett, bármi történjen is :) Az autóban mindig valamilyen podcastot, vagy hangoskönyvet szoktam hallgatni, általában a "Daily Stoics" podcast pár perces napi epizódjának egyikét hallgatom meg, majd átváltok egy másik podcastra, ami szerda reggel kivétel nélkül a Chasing Excellence legújabb adása szokott menni, amit kedd délután töltenek fel. 5:30-kor a kutyák már körülöttem rohangálnak, én pedig pumpálom fel a deszkát. Elvégzik kisebb nagyobb dolgukat, majd miután az utóbbit összekapkodtam elindulunk. Ian leheveredik elém, farkát, egyik mancsát a vízbe lógatja, Dönci pedig hol ide fekszik, hol oda, néha a vizet nézi, ácsorog a deszkán. Megkerülünk pár nádcsomót, megnézzük a kiskacsákat, kislibákat. Megállok egy percre, becsukom a szemem és csak hallgatom a tó ezer hangját. Madarak éneke, libák gágogása, halak csoppanása. Sehol senki, nincs még egy ilyen őrült, mint én aki ilyen korán már a vizen van. A kutyák is figyelnek, szellemileg teljesen le szokta őket szívni egy ilyen túra. Visszafelé az utolsó pár száz méteren beküldöm őket a vízbe, hogy a testmozgás is meglegyen reggelre. Amíg szárad a deszka elégedetten hevernek el a füvön. Meditálok picit és jógázok egyet. 7 órát üt a közeli templomtorony, aminek a hangját messze viszi a víz. Pakolunk, robogunk haza. Mosolyogva nézem az ébredező várost, ha tudnák mennyi csodát hagynak ki azzal, hogy elmulasztják a hajnalt... Gyors reggeli, pakolás, kis takarítás, matcha készítés és indulhat is a munka. Délután 6 környékén áthúzom a triatlonos ruhám, letudom a 2-3 órás edzésem, és még sétálunk egy nagyot a fiúkkal amíg készül a vacsora és a másnapi ebéd. Jól esik sporttal indítani és zárni a napot. Reggel segít felpörögni, elindulni, este pedig a 9-10 óra munka után átmozgatni, kiszellőztetni a fejem. A vacsit már előre meg szoktam tervezni, hogy a lehető legkevesebb idő menjen el rá, de mégis finom, egészséges kaját együnk. Imádok főzni, rövidebb napjaimon sokszor szánik kicsivel több időt a főzésre, teljesen kikapcsol. Kis hengerezést követően (SMR henger, segít regenerálni az izmaimat) felcsapom a könyvemet, amit épp olvasok (Think like a monk), de nem jutok sokáig vele, elnyom az álom a kanapén 10 óra tájban. Hát ilyen felénk egy szerda.
0 Comments
Az alábbi történetet semmiképpen sem keserűségből, rossz kedvből osztom meg, csak mint egy tanulság mindenkinek aki érdeklődik a handlerkedés iránt valamint a mi történetünkhöz, amit az elmúlt hetekben elkezdtem újra megosztani ez is hozzátartozik. Feketén fehéren. Bő két évvel ezelőtt, tavasszal vettek Bogár és Leki gazdájék egy puli kant, Döncit, aki ismét hozzám került, hogy nevelgessem, aztán majd költözik hozzájuk. Telt, múlt az idő, a szocializációja is alakult, sok idő kellett neki mire elég bátor lett és valamennyire magabiztosan tudott járkálni a városban, emberek vagy kutyák között. Miután betöltötte a 2 éves kort, rájöttünk, belőle sosem lesz kiállítási kutya, így új gazdit kellett keresni neki. Nehéz helyzetbe kerültem, egyrészt nyilván a szívemhez nőtt a kiskutya, nem sok gond volt vele, azon kívül, hogy évente 1-2x arra keltünk, hogy minden előjel nélkül besz*rt (és ezek általában vagy karácsony, vagy születésnap, vagy hasonló jeles alkalmak reggelén voltak - számára ez tuti a szeretet jele :D). Másrészt sosem vállaltam érte felelősséget, ő sosem az én kutyám volt, és Iant is igen csak szereti piszkálni, nyalogatni, rágcsálni, farkába csimpaszkodni, azaz pulisat játszani. Nyilván számomra elsődleges az idősödő, SAJÁT kutyám érdeke volt, amellett sokat sportolni sem lehet Döncikével (mi pedig elég sportos család vagyunk), a gyerekektől retteg (mi pedig hamarosan szeretnénk majd babát...) így úgy döntöttünk, gazdit keresünk neki. Talán én voltam a legjobban meglepődve, mennyire nem kaptam itthon segítséget (természetesen nem azt vártam, hogy a világ másik végéről valaki gazdit kerít a kutyának) a gazdikeresésben (tisztelet annak a pár barátomnak akik igyekeztek). Teltek a hetek, jött egy jelentkező (hála egyik barátnőmnek), aki végül utolsó pillanatban megváltoztatta a döntését, mégsem kellett neki Dönci. Nem okolom őt, ki tudja hányszor kell majd őt műteni a rossz csípőjével... Nem sokan vállalnak be egy ilyen kiskutyát... Eltelt fél év is, a kiskutya már bő 2 éve nálunk volt, amikor Peti azt mondta, ő már nem adja sehova, majd megoldjuk valahogy. Nem lenne fair dolog egy majd 3 éves, egyébként is kissé labilis, félős kutyát új helyre adni - nem, mintha azóta bármi érdeklődés, vagy gazdijelölttel jelentkezett is volna bárki érte. Egy darabig vártam legalább egy kérdést telefonon, vagy legalább üzenetben kapok-e, de mára elengedtem. Nagy tanulság volt ez számomra, kire meddig számíthatok, addig fontos-e egy barátság, munkakapcsolat, amíg minden szuperül megy, aztán igen gyorsan magára maradok ha valami kis probléma felüti a fejét. Szerencsém van, hogy Peti támogatott, és nem hozott nehéz helyzetbe, hogy így hivatalosan is lett plusz egy kutyám. Hát, úgy tűnik így lettünk végül pulisok, kétkutyások. Dönci elbúcsúzott nagy bundájától, szinte teljesen új kutyát kaptunk egyébként. Bátrabb, mozgékonyabb és sokkal kevésbé ügyetlen. Már nem csak mögöttünk kullog a séták során, hanem fut, élvezi az életet. Egyébként, aki azt mondja, egy puli szőrét egyszerű karbantartani az szerintem sosem csinált még meg egy pulit sem. Azért így rövid bundával jóval könnyebben kezelhető, és élhetőbb is, végre nem terjeng a lakásban az állott pisiszag (ugyanitt aki azt mondja, egy pulinak nincs szaga, annak szaglóhámsejtjei sincsenek. Persze vannak fokozatok, Dönci még az extraenyhe kategória volt, de azért így is minőségbeli változás az életünkben.)
Egyébként nagyon igyekszik "felzárkózni" Ian mögé, irtó eszes kiskutya, ragad rá minden. Bármit megcsinál, csak, hogy velünk lehessen, így már a SUP-ozással is egészen megbarátkozott. Párszor velünk tartott rövidebb kocogásokra is, nagyon évezte. Tündéri kiskutya egyébként, a kutyákkal már jól kijön, a kommunikációja néha kicsit túl sok, de őt már így szeretjük :) Ian márciusban betöltötte a 8. életévét. Senior, veterán lett. Igaz, pár éve már "lenyugdíjaztam" őt egy érdekes, és furcsa sérülés miatt, melynek a nyomára nem igazán sikerült rábukkannunk. Aztán el is engedtem, versenyekre úgyse akartam már járni vele, egyszerűen túl sok áldozattal, harcolással járt. A mindennapjaiban a sérülés nem akadályozta őt semmiben, boldog, aktív életet él, kocogni eljár velem, néha montizni is visszük, max egy picit szokott bicegni a végére. Télen rendszeresen járt velem vadászni, imádta, meg sem állt egész nap, persze azért időről-időre letettem kicsit (pláne, hogy foglyászni voltunk, ott nem mindenhol tudom őt jól "használni", így remek alkalmak voltak neki a pihenésre). Nyáron pedig a SUP-on chillel mancsát belógatva a vízbe. Egyébként azt kell, hogy mondjam, Ian rettentően élvezi a kis pet-kutya életét. Vannak halál cuki új, öreg szokásai, például borzasztóan örül bárkinek aki ránéz, kölyökként játszik más kutyákkal, és ha valamit nagyon akar és felpörög akkor nekiáll ugatni. Aztán van pár kicsit idegesítőbb szokása is, mint például annyira belefeledkezni a pockozásba (amivel igen sokszor sikerrel is jár és meglep egy-egy kisegérrel) hogy azt sem veszi észre ha 20 perce arrébbálltam az autóval, azt színlelve, hogy otthagytam őt. Mondhatnám, hogy anyuci kiskutyája, de inkább apucié, Peti rettentő módon elkényesztette és elrontotta őt. Nincs kunyera szabály? óóóó az első aki besprintel ha meghallja, hogy nyílik a hűtő. Katasztrófa :) Annak apropójából, hogy 8 éves lett az "öreg" elmentünk Cseh Szilviához egy fotózásra. Imádom az összes fotót, egyszerűen annyira átjön Ian kedvessége, cukisága, karizmája. Köszönjük Szilvi, hogy megörökítetted bubukát!
Hol is kezdjem...? Az utolsó személyes post óta bő egy év eltelt. De az az igazság, hogy ennél jóval régebb óta nem írok személyes jellegű postokat. Sokat gondolkoztam mi az oka. Miért hagytam abba a blogolást, miért nem jöttek az ötletek...? Mondhatnám, hogy az életünk átalakult, a kutyázás egy időre háttérbe szorult... De ez nem igaz. Sokkal többet foglalkozok a kutyáimmal, mint bármikor valaha. Főként itthonról dolgozok, saját vállalkozásban, szabadúszóként, minden nap nagyokat sétálunk, SUP-ozunk, futunk, túrázunk. Rengeteg közös élményt szereztem velük, de ezek az élmények mind annyira természetesek és talán személyesek voltak, hogy semmi indíttatásom nem volt arra, hogy leüljek a gép elé, és írjak róla. Azonban az élet alakul folyamatosan, és rájöttem, van pár dolog, amivel kapcsolatban "update"-elnem kell titeket ahhoz, hogy a fonalat újra felvehessem és aktuális, izgalmas dolgokról mesélhessek. Mert ezekről szeretnék írni. A bő egy évvel ezelőtti, COVID eleji blogpostban arról írtam, ideje lelassítanunk, kicsit befelé fordulnunk. Én megfogadtam saját tanácsom, és rengeteget változtam az elmúlt egy évben – kívül, belül. Rengeteget tanultam magamról és azokról, akik körül vesznek. Megtanultam értékelni az apró dolgokat és egy olyan életet élni, melynek értéke van számomra. Minden napomból, sőt, minden percemből igyekszem a legtöbbet kihozni az élet minden szegmensében. Tudom, mik az értékek számomra (a szeretteim, kutyák, tanulás, sport, munka) és csak ezekre vagyok hajlandó időt szánni. Rengeteg olyan embert engedtem el az életemből, aki visszatartott, vagy szimplán nem egyezett az utunk, az energiánk, az életstílusunk. Kiskoromban mindig azt hittem, a változás rossz, ha megszakad egy kapcsolat az borzasztó dolog, de már tudom, ez az élet része, sőt, a változás a lehető legjobb dolog ami történhet velünk. Változnunk, fejlődnünk kell, hiszen mi más lenne a célja annak, hogy intelligens homo sapiens sapiensként születtünk erre a bolygóra?! Már nem akarok pletykákat hallani, egyáltalán nem akarok másokról beszélni, hisztizni, elégedetlenkedni, panaszkodni és a körülöttem lévő emberektől is ugyanezt a viselkedést „várom el”. Amellett, hogy egy teljes lelki és testi átváltozáson mentem keresztül (nemet nem váltottam :) , csak megszabadultam 12 kilótól, és a sok – heti 15-18 óra - triatlon illetve kondiedzéstől olyan fitt vagyok, mint még soha), férjhez mentem (ezzel Nagy Orsiból Schmidt Orsi lett) és pár nap múlva költözünk. Szerintem majdhogynem sosem meséltem itt férjemről (így 2 hónap elteltével is furcsa ezt a szót használni), és most sem tervezek nagy CV-t írni róla. Azonban úgy érzem tisztázni szeretnék pár dolgot, amit az elmúlt években visszahallottam. Petinek semmi köze ahhoz, hogy most éppen kevesebbet kutyázok, és a házasságunk sem foglal le annyira, hogy ne tudnék a kutyákkal foglalkozni, valamint a kutyákat nagyon is szereti. Mindig mindenben támogatott, a legjobb ember, akit ismerek, és a legfőbb inspirációm. Na de, akkor miért is hagytam abba a kutyázást? Egyrészt Ian veterán lett, lett egy sérülése, így vele trainingezni már kevésbé tudok, de erről egy következő postban hosszabban mesélek majd. A kutyakiállításokból „kissé” kiábrándultam. Én olyan ember vagyok, aki szereti az őszinteséget, így az őszinte sportokat is. Mint a futás. Létezik persze doppingolás ott is, ám a nap végén az számít, mekkora távot, mennyi idő alatt tudtál megtenni. Objektív, ahogy a felkészülés is. Ha nem edzel, ha lusta vagy, nem fogod a legjobbat kihozni magadból hosszútávon. Nem jelenti ez persze azt, hogy nyerni fogsz, mert biztos van valaki, akinek jobb a regenerációja, jobban sikerült a felkészülése. De az, hogy te mit tudsz nyújtani egy verseny napján magadhoz képest csak és kizárólag attól függ, mennyi és milyen munkát tettél bele az edzésekbe. Ha lelkiismeretes vagy akkor jobb és jobb leszel idővel, még ha nem is lineáris a fejlődés. Ezt viszont egyre kevésbé éreztem a kiállításoknál. Ez egy szubjektív sport, ami kicsit sem az ember szorgalmán és kitartásán múlik – kell persze ez is hozzá, de sokkal inkább a taktikai játéknak nevezném. Ebbe pedig beleuntam. Senkit nem szeretnék ezzel megbántani, megsérteni. Ha neked ez az álomsport, álomhobbi, szuper! Csináld szívvel lélekkel, én is így tettem egy évtizeden át! Nem vagyunk egyformák, nem egyformán látjuk a világot, és ez a legszebb dolog a földön! Imádtam a kutyákkal foglalkozni, épp ezért tartok ringdresszúra oktatást, de egyszerűen nem érzem azt, hogy szeretném minden hétvégémet ott eltölteni. Örökké hálás leszek, hogy az életem része volt, de az utam most másfelé tart. Ha több életem lehetne, és végtelen szabadidőm, akkor simán lehet, hogy a mai napig handlerkednék. De a prioritás listámon most éppen más van a csúcson. Ez nem azt jelenti, hogy kész finító, vége a kutyázásnak, de jól esett egy kis szünet, ahol saját magammal „kísérleteztem”. Rengeteget tanultam az elmúlt pár év maratonfutás illetve fél ironman triatlon felkészüléseim során. Tanultam a profizmusról, jól felépített, struktúrált edzésről, frissítésről, helyes étkezésről és egy különleges felfogásról, gondolkozásról. Hogy nincs lehetetlen, és az emberi test bármire képes. Hamarosan újra aktívan fogok kutyázni, búcsút veszek a triatlontól, mert picit más dolgok lesznek előtérben, de ez a pár év életre szóló leckéket adott (a triatlon pedig a világ legszebb és legizgalmasabb sportja, remélem 1-2 évtized múlva visszatérhetek és felkészülhetek az Ironman távra is). Ellátogattam Komárom ReStart CACIB-ra pár hete, az egész blogpost apropóját igazából ez adta. Jó érzés volt újra látni számomra fontos embereket, újra beszélgetni régi barátokkal, és újra kutyákat felvezetni. Szerettem ezt a napot. Ahogy ott ücsörögtem jegeskávét szürcsölgetve rájöttem, hogy eltelt egy év, mindenki szeretné újrakezdeni az életet. Én viszont nem. Semmit sem szeretnék újrakezdeni, nem várom azt, hogy az életem „visszatérjen a normális kerékvágásba”. Mi a normális? El akarjuk felejteni az elmúlt egy évet, ami tele volt lehetőséggel a tanulásra, fejlődésre? Én biztos, hogy nem. Restart helyett folytatni szeretnék mindent, a legnagyobb félelmem az életben talán az, hogy egy év múlva pontosan ugyanitt leszek, ahol most. Ezalatt nem azt értem, hogy fizikailag ugyanebben a székben fogok ülni, vagy, hogy ugyanezek az emberek vesznek-e körül. Szeretnék másképp gondolkozni, új perspektívákat megismerni. (Hogy mennyire vágyom az újdonságokra? Az elmúlt 15 hónapban egy receptet sem csináltam meg kétszer. Egyetlen egyet sem! Még a konyhában is állandóan kísérletezni akarok) Tudom, sokan horkannak fel, persze Orsika, szerencsés vagy, mennyire könnyű neked: hogy tudtál edzeni, hogy a karrieredben is előre tudtál lépni, hogy mentálisan is fejlődtél (ezeket mind megkapom időről időre). Az elmúlt egy év, oh istenem, mennyire rögös volt! De pont ezekben a hatalmas buktatókban tanultam a legtöbbet. A legnehezebb, legrosszabb napomon történtek a legjobb változások az életemben (nem szégyellem, pár hónapig pszichológushoz is jártam). Megtanultam, hogy nincs olyan, hogy valaki mindazok ellenére sikeres ami történt vele, sokkal inkább mindazoknak köszönhetően ami történt vele. Hálás vagyok minden nehéz napért, pánikrohamért, átsírt órákért, mert ezek kellettek ahhoz, hogy most életem eddigi legszebb időszakát éljem, sok-sok negatív dolgot levetkőzhessek és egy sokkal jobb emberként írhassam ezeket a sorokat. A blogolást sem fogom újrakezdeni. Folytatni azonban fogom, mert van mit mesélnem, és pár hét múlva még többet fogok tudni mondani. Addig is lógok egy Ian life update-el, illetve el kéne mesélnem Éliás alias Dönci sztoriját is. Már elkülönítettem a naptáramba heti 2 órát arra, hogy írjak. Hát, eléggé személyes posztra sikerült ez, de úgy gondolom, szükség volt erre, ahhoz, hogy újra „ismerjetek”. Egyébként ha kíváncsiak vagytok mi történt velünk "szürke" mindennapjainkban az alábbi youtube csatornán az elmúlt egy évben minden hónapban készítettem egy videóösszevágást az életünkről. Egy kicsit mindig elcsúszok pár hónapot, de sebaj: https://www.youtube.com/watch?v=hntr9tUtpQs&list=PLHGV6PedpCpaCLzq53JIEnK4yjo2Lvo6Y Egy kép Komárom CACIB-ról kedvenc kis pomikámmal, Nigivel.
Nekem kutya kell, nem holmi papírok! – hallom sokszor leendő ebtulajdonosoktól. Minek egy vagyont költeni egy nyolchetes apróságra? Hiszen ugyanúgy eszik, alszik és futkározik a törzskönyves blöki is, mint egy keverék. Végül is autót és puskát is hozhatnánk „okosban” egy havertól, csak lehet, egy métert sem tudnánk menni vele, vagy az első lövésnél felrobbanna a kezünkben. Nézzük hát a matekot, miért kerül „egy vagyonba” a minőségi kutya? Tegyük fel, szerencsések vagyunk, és kapunk ajándékba egy ígéretes kölyköt, nyolchetesen – csak hogy „tisztalappal” tudjunk indulni, a nulláról. Legyen, mondjuk egy vizsla, mely felnőtt korában olyan 25 kilogrammot fog majd nyomni, és számoljunk úgy, hogy élete első három évében teljesít minden kritériumot ahhoz, hogy tenyészteni tudjunk vele. Hozzávetőleges árakat fogok megemlíteni, „középárfolyamon”, ezeknek sokszor az öt-tízszeresét is kipengethetjük, ha a fővárosban élünk, vagy bármilyen betegség, komplikáció fellép, azonban most optimális, úgynevezett minimumárakkal számolnék, olyan tételekkel, amelyek elengedhetetlenek a tenyésztéshez, még akkor is, ha csak egy középszerű almot szeretnénk – flancos címek és cafrangok nélkül. Természetesen nem a legolcsóbb műételeket fogjuk neki enni adni, ami tele van mesterséges anyagokkal, és a tápértéke körülbelül egy kocka jéggel egyenlő, de nem is szuperprémium eledelt választunk. Nos, ha havonta 15.000 forinttal számolunk, akkor összességében a „nevelés végéig” 540.000 Ft-ot fogunk kivenni a kasszából. A kölyökkori oltási sorozat rögtön egy „húszasba” fáj, majd tízet-tízet kell leszurkolni a következő években az állatorvosnak a veszettség elleni kötelezőért. A kullancs-bolha-szúnyog elleni védelem még pluszban 80.000 Ft. Tételezzük fel, hogy istenadta tehetségünk van a képzés tekintetében, anyatejjel szívtuk magunkba a tudást, vagy már sokadik vadásztársunk van mellettünk, a kiskutya pedig igen jó képességekkel van megáldva, így nincs szükségünk segítség bevonására, tehát trénerre nem kell költeni. Megkérdeztem viszont egy sokat tapasztalt, elismert tenyésztőt, mennyi vadat „használ el” a képzés során, amire a következő választ kaptam: átlagosan 50 tőkés réce, 80 fácán és fogoly vegyesen, 40 nyúl és mintegy 30 róka. Ennek az értéke barátok között is olyan 600.000 Ft környékén mozog – és akkor az időt és energiát nem számoljuk bele. (Amúgy egy oktató hozzávetőlegesen alkalmanként 10.000 forintért szokta vállalni a fejlődni vágyó kutya-gazda párosokat.) Menjünk tovább! Tagjai leszünk a Magyar Ebtenyésztők Országos Egyesülete Szövetségének, valamint egy fajtagondozó klubnak, potom 30.000 forintért, s ha a vizsgák (alapvizsga, vízi-mezei, valamint őszi tenyészvizsga) „csont nélkül” sikerülnek, az 15.000 forint, valamint erre a három vizsgára elautókázunk 30 „lepedőt”. A diszplázia-szűrésekre 40, a szem- és szívszűrésre 10 „ezüstmátyást” hagyunk ott az állatorvosnál. A tenyészszemle és egy Magyar Champion 25, plusz rezsiköltségnek üzemanyaggal, fürdetéssel együtt újabb 40 rongy. A hatalmas „eszközparkot”, boxokat, pórázokat, dummykat, sípokat meg sem említem, de ezek a „fogyóeszközök” sem olcsók, sőt… Így összességében közel másfél gurigát dobtunk ki három év alatt. Ha viszonylag magas alomszámmal, hat kölyökkel számolunk egy szukánál, akkor a „nyersanyagköltségünk” kölykönként olyan 250.000 Ft. Erre jön rá még a fedeztetési díj, amely általában egy kölyök árával szokott megegyezni, kocsikázunk szerencsésebb esetben 200-300 kilométert, rosszabb esetben 2-3 ezret, az ultrahang még egy tízes, az oltási program megkezdése fejenként 30.000, a hozzáetetés pedig 10.000, így jócskán át is léptük a 350.000 forint határát – egy kiskutya vonatkozásában. Aki kutyázik, pontosan tudja, nem ilyen egyszerű a képlet, az ebtartás rengeteg komplikációval járhat, sikertelen fedeztetésekkel, rosszul elsült vizsgákkal és versenyekkel, de jöhet akár egy „százezres babézia” is… Hiába születik tehát egy-egy szukától 2-3 alom, ez a „hobbi” sosem lesz nyereséges, ebből maximum úgy tudunk milliomosok lenni, ha milliárdosként kezdtük. Tehát, amikor az interneten kutakodunk leendő vadásztársunk után, gondolkozzunk el, miért és hogyan kerülhet egy kiskutya 10-20 ezer forintba. Megéri ezen spórolni? Nem hinném… A törzskönyv nem flancolás, magamutogatás, sokkal inkább egy igazolás arról, hogy ezeket a lépéseket nem hagyta ki a tenyésztő kolléga, ismert a kölyök egészségügyi, idegrendszeri és munkaképességének a háttere, ami hosszabb távon – hiába a magasabb beszerzési ár – kifizetődő befektetésnek bizonyul. Nem azért fontosak ezek a kritériumok, hogy egy tenyésztő felvághasson vele, mennyiért adja el a négylábúakat, hanem azért, hogy ezáltal garanciát vállalhasson a minőségre. Legyen egy kis igényesség bennünk, ne vegyünk autót forgalmi engedély, puskát műszaki tanúsítvány, és kutyát törzskönyv nélkül! Megjelent a Magyar VADÁSZLAP 2020/januári számában
Minket, vadászokat sokszor titulálnak kissé ódivatúnak vagy túlontúl konzervatívnak. Nyilván azért, mert igyekszünk tisztelni a hagyományainkat, s ragaszkodunk bizonyos etikai normákhoz, még akkor is, ha emiatt sokszor megkapjuk, hogy vaskalaposak vagyunk. Persze vannak kivételek, ezeket azonban gyorsan kilöki magából társadalmunk: megszoksz vagy megszöksz alapon. Kitartunk tehát az elveink, nézeteink mellett, s nem döntünk önhatalmúlag úgy, hogy holnaptól feküdjön a terítéken a baloldalán a vad, és a töretet sem helyezzük át önkényesen máshová, csak azért, mert szerintünk ott jobban néz ki. Ugyanez a helyzet (legalábbis kellene, hogy legyen) a vadászkutyáink küllemével kapcsolatban is... Sokszor átrágott téma, és sokszor vita tárgya is, hogyan is nézzen ki egy adott fajtájú eb. Amondó vagyok, ha a múltban a fajta alapítói, és szakmailag hiteles, elismert személyiségek megegyeztek valamiben, akkor tartsuk ahhoz magunkat. Ebben ne legyünk újítók, ne szelektáljunk olyan küllemi adottságokra, melyek sosem voltak kívánatosak – csak azért, mert a mi ízlésünknek úgy imponálóbb. És ezek bizony kőbevésett szabályok, ugyanolyan hagyományok, mint a fentebb hozott példák, nem ildomos kérdőre vonni, miért is alakult ez így. Nem kell például egy olasz vizslától elvárni, hogy feszes, egyenes felsővonala legyen, amikor a fajtastandard szerint a 11. gerinccsigolyáig enyhén lejtenie, ezután pedig a far felé kissé emelkednie kell a hátnak. A tudás hiánya, a fajta felületes ismerete azonban senkit sem mentesít a felelősségtől. Az inget pedig minden tenyésztő, és a fajtát népszerűsítő tulajdonos vegye magára, aki nem tudja pontosan ezeket a paramétereket úgy, mint az egyszeregyet, legmélyebb álmából felriasztva. Az utóbbi időben szomorúan, letaglózva nézem a reklámtáblákat, filmeket, videókat, amikben olyan egyedek tűnnek fel, amik egy küllemi megmérettetésen minden bizonnyal elhasalnának, hiszen az adott fajta jellegeit csak nyomokban hordozzák. Vagy még nyomokban sem! Persze, cukik, aranyosak, a gazdájuk számára biztosan tökéletes kedvencek – azonban a történet itt véget is ért. A „reklámkutyák” kiválasztása komoly felelősség! Az ikonikussá váló ebek tudniillik egy-egy fajtáról maradandó képet alakítanak ki… Mindenki tudja például a „101 kiskutya” című film óta, hogy a dalmaták pöttyösek… Valószínűleg senki nem lenne ezzel tisztában, ha színhibás, fekete kölykökkel készítették volna el a felvételeket, vagy hófehér négylábúakkal forgatták volna le a sztorit. Nem kell tehát megsértődni, felhúzni az orrunkat, ha egy-egy párosítás nem úgy sül el, ahogy szerettük volna, azonban tenyésztőként kötelességünk az újdonsült kis gazdikat felvilágosítani arról: családtagjuk lehet remek barát, akár vadásztárs, de tenyésztésbe nem szabad fogni, és nem javasolt „kirakatba helyezni” sem. Tenyésztői karrierről álmodozva legyen az első dolgunk ellátogatni rangos küllemi eseményekre, kikérni elismert bírók véleményét, valamint konzultálni olyan tenyésztőkkel, akik fel tudnak mutatni valamit ezen a téren, s lehetőleg nemcsak hazánk határain belül, hanem kívül is eredményesen szerepeltek kiállításokon. …ahol adott fajtában nem egyedüliként vesznek részt, mert úgy rengeteg címet el lehet nyerni. Amerikában és az Egyesült Királyságban kissé logikusabb a rendszer, ott ugyanis egy bizonyos résztvevő létszám alatt nem adhatóak ki a győztes cím eléréséhez szükséges pontok. Természetesen, ugyanez a séma húzható fel a munkateljesítményre is. Fontosnak tartom, hogy ne mindig ugyanaz a bírói kör döntsön egy eb kvalitásait illetően, hanem utazzunk el messzebbi vidékekre is, s tapasztaljuk meg tőlünk kissé nyugatabbra is, hogy mik a szokások, milyen a minőség, és mennyire magas a színvonal. Szintén kívánatos volna, hogy a vadásznapokon és egyéb rendezvényeken ne tarthasson olyan személy bemutatót, aki az elmúlt évtizedben egyetlen nemzetközi versenyre sem tette be a lábát. A Kinológiai Világszövetség szabályzatai mind a küllemi, mind a munkarendezvényekkel kapcsolatban komoly szakemberek által megfogalmazott követelményrendszerek, melyek a fajta eredeti funkcióját segítik megtartani. Biztosan remek gyakorlási lehetőséget adnak a baráti megmérettetések is, ám ezek sokszor elavult, rég megdőlt szempontok alapján rangsorolják a résztvevőket… Üdvözítő volt látni a közelmúltban, hogy amikor egy színdarabhoz kölyköket kerestek, olyan tenyésztőkkel vették fel a kapcsolatot, akik rendelkeznek számos kiállítási eredménnyel – rangos eseményeken kiemelkedő címeket zsebeltek be, s a kennel neve mindenütt a világon jól cseng. Az ilyen tenyésztőktől származó kölykök valóban a fajta legkiválóbb reprezentánsai, akiket nyugodt szívvel lehet mutogatni… Javaslom, egy vadásznap szervezőjeként is állítsuk magasabbra a mércét, igyekezzük olyan kutyát és vezetőt keresni, akik méltó módon képviselik az adott fajtákat, s az azzal kapcsolatos kultúrát, hagyományokat. Lehet, nem fogják pusziért, vagy egy vállveregetésért ezt megtenni, hanem a zsebünkbe kell nyúlni, azonban biztos vagyok benne, hogy egy rendezvény költségvetésébe ez bőven belefér, és jóval nagyobb szakmai értéket ad a programokhoz, mint egy hastáncos csoport színpadra lépése. Megjelent a Magyar VADÁSZLAP 2019/decemberi számában
A koronavírus megjelenése óta kissé elveszítettem az időérzékem, és most pénteken, (amikor több, mint fél év kihagyás után újra kutyakiállításra mentem) döbbentem rá, hogy egy évtizede ismerős arcokat látok viszont. Bizony, több, mint 10 éve voltam először kiállításon. Pontosabban 2010 április 25-én jártam először ilyen rendezvényen. Emlékszem, több, mint fél éven át minden nap lefekvés előtt elolvastam a junior handler szabályzatot, átolvastam melyik cím rövidítése mit jelent (igaz, franciául még nem tudtam, de tökéletesen helyesen le tudtam írni a CAC cím teljes nevét) és tudtam melyik champion cím megszerzéséhez pontosan mi kell. Így próbáltam kompenzálni azt a hátrányt, hogy se törzskönyves kutyám, se lehetőségem személyesen gyakorolni ilyen kutyával. Ingriddel, keverék kutyusommal gyakoroltam órák hosszat az udvarban. Majd eljött a nagy nap, és egy kissé gazdira rákattant, de cuki golden fiúcskával indultam. Az évi 2 kiállítást felváltotta pár év múlva évi 10-enpár, majd megszámlálhatatlan mennyiség. Nem tudom összeszámolni hány kutya fordult meg a kezeim között, ki milyen címet kapott. Bejártam a világot, és rengeteget tanultam. Nem csak kutyákról, felvezetésről és kozmetikáról, de emberekről, emberi értékekről. A régi legnagyobb példaképeim, akiket az első években már látnom is katarzis volt egy idő után köszöntek, tudták a nevemet, majd páran a barátaim is lettek. Sosem gondoltam volna, hogy kijutok a Cruftsra, osztálygyőztes kutyám lesz ott, Világ és Európagőztes kutyák handlerei lehetek azt meg pláne nem, hogy Junior csoport 3. dobogóra is felállhatok. Amerika...? Arról pedig álmodni sem mertem. De ezeknél az eredményeknél a barátságok, és örökreszóló emlékek még fontosabbak. Megtanultam veszíteni, és megtanultam azt, hogy az élet nem mindig fair play. Azt is, hogy ez nem az a játék, ahol annyit veszel ki, mint amennyit beleteszel. Lehet néha szerencséd, és ha igazán kitartó vagy, biztosan lesz szerencséd. Néha. De nem mindig. Igazi hullámvasút, fent, és lent. Legtöbben többször felülnek erre a hullámvasútra, akármennyire is rázós az út lefelé. Én azt hiszem egy évtized után kiszálltam és átültem egy lightosabb, gyerekverzióra. Beleuntam kicsit abba, hogy ezzel az élettel minden más összeegyeztethetetlen. Szerettem és egy percet sem bántam meg. Volt, hogy hónapokig nem volt egy szabad hétvégém, amikor bőröndből éltem, volt, hogy meg sem tudtak száradni a ruháim, de már indultunk tovább. Azt is megtanultam hogy a lehetetlen bizony nem létezik, és igenis minden álmunk valóra válhat - sokszor még azok is, amik ijesztően, vagy épp nevetségesen nagyok. Maximalista vagyok, mindent szeretek 100%-al csinálni. Nem félgőzzel, nem ímmel-ámmal. Most egy kicsit őszintébb sportba szerettem bele. Ahol (legalábbis az én amatőr szintemen) nincs szubjektív döntés, egyetlen egy dolog ellen versenyzel - az óra ellen.
Mindig is kutyás maradok, és biztos vagyok benne, hogy sosem fogom teljesen hanyagolni a kiállításokat. Hiszen itt nőttem fel, és mindig is hálás leszek azért, hogy egy ennyire elfogadó, nyitott és független közegben nevelkedhettem. De ez az elkövetkezendő 10 év (remélhetőleg) most mást tartogat számomra. Kevés olyan puskaforgató van világszerte, aki ne ismerné az ikonikus mindenes germán vadászkutyafajtát, a német vizslát. A népszerűségét leginkább talán annak köszönheti, hogy az egyik legsokoldalúbb társunk: „kosorrával” a legjobban meglapuló kakast is kiszimatolja, nincs az a dúvad, mellyel szemben ne állna ki, vagy sebzett vad, melynek nyomába ne eredne. Mindezen kiváló képességek egy elegáns, arisztokratikus, nemes külsőben rejtőznek… Történetünk 1750 környékén kezdődik, amikor megalkották az első duplacsövű puskát. Formálódott az etika, az apróvadat immár röptében vagy futtában ejtették el, és illetlenné vált, ha a lőtt vad kint maradt a területen, így szükségessé vált egy olyan eb, mely nem csak felkeresi és megmutatja a potenciális zsákmányt, de a lövést követően kézbe is apportírozza azt. Ezekben az időkben a „specialisták” reneszánszát is éltük, hiszen a nemesi birtokokon szinte minden úr hódolt a kutyatenyésztés szenvedélyének, ehhez pedig számos alkalmazottjuk volt. Így mondhatjuk, belefért, hogy egy apróvadvadászatra akár 3-4 fajta ebet is vigyenek magukkal: az egyik megtalálta, a másik felrebbentette, a harmadik pedig apportírozta a nyulat, fácánt vagy foglyot. Ahogy azonban változtak az idők, és már nem csak a nemesek vehettek puskát a kezükbe, szükség volt egy „mindenes” ebre is, hogy azok se maradjanak jól dolgozó kutya nélkül, akik nem engedhettek meg maguknak több négylábú – és persze a hozzájuk tartozó szakszemélyzet – tartását, illetőleg foglalkoztatását. Pontos feljegyzések nincsenek, mikor és milyen fajták játszottak szerepet a német vizsla megalkotásakor, de ezekben az időkben az Öreg Kontinensen főleg az ősi spanyol pointer, vérebek, Szent Hubertus kopók, angol pointerek voltak a vadászok társai. Sokak szerint ők mind a fajta ősei… A fajta egyik megálmodója – és nem mellesleg a Bécsi Kennel Klub társalapítója –egy herceg, Albrecht zu Solms-Braunfels 1897-ben vetette papírra gondolatait a német vizslák küllemi jegyeiről és munkaképességeiről. A mai napig az ő nevét őrzi német vizslák tenyészvizsgája, az „Őszi Tenyészvizsga” melyet más néven Solmsnak hívnak... Később azután két részre oszlott a mindenes vizslák szerelmeseinek tábora: az egyik csoport – aminek élén Karl Brandt és Samezki állt – nacionalista elveket vallott, semmiféle brit vonatkozást nem szerettek volna a nemzeti fajtájukban látni, csak a „hazai” állománnyal akartak dolgozni. Tudták, ahhoz, hogy az álaluk megálmodott fajta képes legyen például akadályból elhozni egy rókát, akkor az angol rokonától, a pointertől egy valamivel magasabb, hosszabbnyakú, erősebb hátú ebre van szükségük. Így elsősorban a küllemi jegyek alapján kezdtek bele a tenyésztésbe, azt vallották, hogy a tulajdonságokat illetően a „külsőt majd követi a belső is”. Előnyben részesítették a hosszú, lelógó, kerekfülű egyedeket és a stopnélküli, úgynevezett „görög profilt”, mindemellett nemkívánatos lett a fehér alapon spriccelt szín. Ez utóbbival is megakarták különböztetni a német vizslákat az angol pointertől. A másik, nevezzük úgy, „ellentábor” képviselőinek élén Albrecht herceg és Zedlitz báró álltak. A báró híres vadászíró volt, aki „Hegewald” néven vált ismertté. Ők ketten szorgalmazták az angol pointerek bevonását a tenyészprogramba, és sokkal inkább előtérbe helyezték a munkaképességet, a küllemi adottságokhoz képest. Manapság azonban mondhatjuk, összeértek a szálak. Míg a legtöbb fajtában – melyek „megalkotásakor” homogén állománnyal indultak – kettévált a küllemi és a munkavonal, addig a német vizsláknál elmosódtak ezek a határok, a kiállításon sikeres kutyák általában a versenyeken is megállják helyüket. Nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy a német vizsla köztudottan nem egy puha, „kenyérre kenhető” típus, hanem kifejezetten kemény kezekbe való, igazi munkakutya. Habár remek családi kedvenc válhat belőle, mindenképpen szüksége van a munkára. Mégpedig arra, amire kitenyésztették: vadászatra. Jó ideje kering az éterben egy történet, miszerint az egyik ikonikus tenyésztő igencsak vaskalaposan válogatta a potenciális tenyészegyedeket. A próbatételek első „állomása” például – állítólag – az volt, hogy megfigyelte, a párhónapos kiskutyák közül melyikük bánt el gyorsabban egy rókával... Megjelent a Magyar VADÁSZLAP 2020/februári számában
Vadászkutyás kultúránk lassan a feledés homályába merül Voltak idők, amikor elképzelhetetlen lett volna, hogy egy vadász ember oldalán ne legyen legalább egy kutya. Manapság azonban inkább az a meglepő, ha valakinek társa egy négylábú. Egyéni nagyvad vadászaton még csak-csak el tudom képzelni, hogy sebzés esetén egy jól képzett vérebet hívjon a jáger, azonban egyszerűen nem fér a fejembe, hogyan terveznek apróvad, sokszor vízivad vadászatot egy eb nélkül… Valószínűleg sokan maguknak sem merik bevallani, azonban be kell, hogy lássuk: egyre inkább eltávolodunk a természettől, és a régen természetesnek titulált dolgoktól, mint amilyennek egy vadászeb képzése kéne, hogy legyen. Mindig figyelem, ahogy a környezetemben kutyáimhoz nyúlnak emberek, látok néha egészen abszurd dolgokat is, de egy kezemen meg tudom számolni, hányan érzik, úgy igazán belülről azt, hogyan kéne viselkedniük egy állat mellett. Valószínűleg pont ezért okoz nehézséget a képzésük, ezért tudnak mindenféle kóklerek hangzatos mondatokat puffogtatva megélni. Legtöbben fel is adják a kutyanevelést, vállat vonnak, és közlik: majd hoz a többi tag kutyát. Túl sok munka, energia, idő, pénz. Felelősség. Általában ezeket a kifogásokat hallom, de megérteni még nem sikerült őket. Nem kötelező vadászni, ahogy társas vadászaton részt venni sem. Persze, nem azt mondom, hogy mindenki mellé való az ember legjobb barátja, mert azt sem tartom elfogadhatónak, hogy sokan csak idényben veszik elő a kennelből szerencsétlen párákat, aminek az eredménye a hajtáson kiabálás, fejvesztve rohangáló, minden kontroll nélküli ebek. Papír nem kell, a neveletlenség meg már-már sikknek számít. Autót, puskát sosem veszünk „törzskönyv” nélkül, akkor egy élőlényt miért? Az igényesség miért áll meg a legújabb kollekciós ruháknál? Ha már kutyázunk, vegyük azt komolyan, hogyan dolgozik, hiszen ez rólunk is egyfajta bizonyítványt állít ki. Öröm olvasni azokat a feljegyzéseket, ahol arról számolnak be, a vadászati közéletben elismert személyek egytől-egyig munkaversenyeken és kiállításokon vettek részt. Halkan jegyzem meg egyébként, II. Erzsébet brit királynő a mai napig tiszteletét teszi az Egyesült Királyság legrangosabb retrieveres és spánieles rendezvényein pedig elmúlt már 90... Számos külföldi példa bizonyítja, hogy a kutya jelenléte jogszabályi szinten is megjelenik. Hazánkban egyelőre csak a Vadászati Alkalmassági Vizsgát (VAV) írják elő, mint kötelesség, ha már elmúlt két éves az eb. Ez a dokumentum, azonban nem garancia arra, hogy nem csinál-e több kárt, mint hasznot hajt, egy rossz kutya ugyanis sok bosszúságot okoz. Úgy gondolom, adott fajták terén a Kynológiai Világszövetség által előírt munkavizsgák, és munkaversenyek sokkal inkább jó mérőfokai annak, mennyire alkalmasak kedvenceink a vadászatra. Hiszen, egy tíz méterre a hajtás elé eső fácánt szinte akármelyik eb fel tudja venni… azonban az igazi értékmentéshez, a nehezebb feladatokhoz ehhez sokkalta több kell – amit egy VAV nem feltétlenül mér fel. Senki se csodálkozzon, ha a vadászat vezetője esetleg kizárja a fegyelmezetlen vadászkutyát a hajtásból, és kötelezi vezetőjét, hogy vegye pórázra a többiek szórakozását rontó kutyát – hiszen a vadászatvezetőnek ehhez joga van… Rengeteg nem behívható, kontroll alól kikerült blökit látni, aki már a hajtás elején több száz méterre lohol, és nem csak a vadászható vadat űzi el, de minden mást is, teljesen felesleges stresszt okozva nekik – arról ne is beszéljünk, mi van, ha egy forgalmas út felé hajtja az útjába kerülő kondát, rudlit. Bosszantó az is, amikor a fejvesztett rongálás közepette felvesz egy-egy fácánt, majd megcsócsálva valahol „elhagyja”, sőt, láttam már olyat is, amikor az első pár madarat előszeretettel elfogyasztotta az eb, vezetője, pedig igyekezett mindenkit nyugtatni, csak az első három fog áldozatul esni… Jobb, ha tudjuk azonban, a vadrágás, vadtépés inkább komoly idegrendszeri probléma, mint sem nevelés hiánya… Véleményem szerint, sokat javítani a helyzeten, ha a vadászati törtvényben előírnák az apróvadas jellegű területeken dolgozó hivatásos vadászok számára kötelezően biztosítandó „felszerelésként” a jól képzett vadászkutyát (és ezek képzésére megfelelő tudást tanfolyamokon, előadásokon, hiszen hazánk számos nagytudású szakemberrel büszkélkedhet), melynek költségeit a jogosultaknak kéne viselnie. Természetesen, ugyanez vonatkozik a nagyvadas területeken a vérebekre is… A nemzeti fajtáink megmentése érdekében azt is elképzelhetőnek tartanám, hogy a tartás költségeire az Országos Vadgazdálkodási Alap terhére lehetne pályázati forrást igényelni… Hiszen a jó vadászeb elengedhetetlen vadvédelem szempontjából, kiváló értékmentő, elősegíti a vadászat és a vadgazdálkodás eredményességét, a jól dolgozó és szép kutya látványa pedig maradandó élményt nyújt. Megjelent a Magyar VADÁSZLAP 2019/novemberi számában
A szerkesztőségben beszélgettünk arról, kihez milyen kutya illene leginkább… Ekkor jutott eszembe a clumber spániel (igaz, most nem fogom elárulni, kinek a neve kapcsán merült fel bennem a fajta). Első ránézésre sokakban nem a klasszikus vadászkutyát idézi a külleme: rövidke lábai, hosszú, kissé nehézkes teste és robosztus feje elsőre furcsa látványt nyújt. Nem is gondolnánk, hogy az angol nemesek körében igencsak közkedvelt vadásztárs volt.
Az 1700-as évek végén az angliai Nottingamshireben található birtokán Newcastle hercege és tehetséges vadőre, William Mansell megalkotott egy nagytestű spánielt, melyet a herceg hatalmas birtokáról, a Clumber Parkról neveztek el. Egyes források szerint a fajta őseit, a díjnyertes spánieleket a francia forradalom alatt Duc Louis de Noailles, a herceg jó barátja menekítette ki hazájából, hogy megkímélje őket a forradalom gyötrelmeitől. Mások szerint a Blenheim spánielek leszármazottjai, akik korábban is népszerű négylábú segítői voltak az angol sportembereknek. Egy biztos: egy olyan kajtatóeb tenyésztése volt a cél, ami a sherwood-i erdő sűrű aljnövényzetében is boldogul. Hamarosan az apróvad vadászatának előszeretettel hódoló nemesek és földbirtokosok kedvence lett, sőt, a királyi család több tagja, VII. Edward és édesapja, Albert herceg, aki Viktória királynő férje volt, valamint V. György is rajongott értük, utóbbi egyenesen korának egyik legnagyobb tenyésztőjévé vált. A királynő naplójában többször is megemlíti kutyáikat, melyek nagyon közel álltak a szívéhez. A brit arisztokrácia fénykorában számos művész örökítette meg az ikonikus ebeket, melyek remekül példázzák, hogy az idő elteltével sem sokat változtak megjelenésükben (mielőtt valaki azt hinné, hogy ők is csak a modern „extrém-divat” áldozatai). Már az 1800-as évek közepén állandó szereplői voltak a kutyakiállításoknak, ekkortájt kerültek tenyészegyedek az Egyesült Államokba és Kanadába, ahol kiemelten nagy hangsúlyt fektettek a kezdetleges törzskönyvek vezetésére. Éppen ezért lehetséges az, hogy az Amerikai Kennel Klub megalakuláskor, 1884-ben a kilenc „alapítófajta” egyike a clumber spániel volt. Az első spániel-munkaversenyeket, azaz Field Trialeket 1899-ben rendezték, a fajta pedig népes mezőnyben képviseltette magát. Igazi „duál eb” volt, számos kiállítási sikert gyűjtöttek a sikeres vadászati megmérettetések mellett. Az I. világháború hatalmas törést jelentett ennek a fajtának az életében is, rengetegen felhagytak a tenyésztéssel. V. György király mentette meg a kihalástól, miután saját vonalat alapított 1925-ben a királyi kennelben, és innentől a Sandringham birtokon főként clumbereket használtak a vadászatok során. Manapság egyébként Erzsébet királynő és férje labradorjai csóválnak a pazar kennelsoron. A II. világháború után már inkább csak kedvtelésből és kiállítási célokkal tartották őket, csakúgy, mint más remek vadászkutyafajtát. |
Archives
June 2021
Categories
All
Kedvenc blogok: |