Életem legborzasztóbb és legszebb éve volt az elmúlt év. Nehéz, kihívásokkal teli időszak, amit sokszor alig vártam, hogy vége legyen, sokszor pedig azt kívántam, hogy soha ne érjen véget a pillanat. Sokat tanultam, emberekről, barátokról, párkapcsolatokról, kutyázásról, és legfőképp saját magamról. Ebben a beszámolóban sok sok kép lesz, valószínűleg egy részükön nem kutyák lesznek, hanem kutyások. Idén sokkal inkább előtérbe kerültek a kutyás - és nem kutyás - barátaim, emberi kapcsolataim, mint maga a kutyázás. Iannak is volt egy sérülése, ez is közrejátszott biztosan, hogy megváltozott sok minden. Januárban vadásztam, vadásztam és vadásztam. Voltunk párszor trainingezni is Csabinál. Egyhangúnak tűnhet, de én nagyon feltöltődtem, és élveztem minden pillanatát. Sokat volt nálunk Niki barátnőm is, jó kis téli csajos napjaink voltak. Februárban egy hetet volt nálunk Petra,olasz barátnőnk, aki mesés vacsikat dobott össze nekünk. Masha is csatlakozott, hatalmas felfordulás volt a lakásban, de bármikor újracsinálnám az egészet. Egyébként, mindig elfelejtem, de Ian itt befejezte a Hungaria Champion címét is. Fehova mindig nagy dráma, ebből idén is kijutott, nem is kevéssel. De együtt, négyesben átvészeltük. Villányban is voltunk Editékel egy hétvégét, ami megint nagyon jó kis kikapcsolódás volt, fehova után bőven rám fért. Március elején Sopron WT-n voltunk, ami katasztrófába fulladt - viszont megtanultam ismét, hogy kik az igazi barátok, akikre bármikor számíthatok. Cserkei Vadászbál irtó jó buli volt Nyúlékkal, már alig várom a jövőévit, remélem ismét megyünk. Pécs CACIBra Nikivel és Dorkával mentünk, igazi kis csajos hétvége volt ez is. Következő héten átfutottam Macikupára, hogy adjak egy szerencseölelést Blanyinak és Annának, és Ágiékkal is találkozhassak. Vasárnap pedig Salgotarjánban állítottunk ki. Rettentő hideg volt, ezért a sátorban felállítottunk 2 hősugárzót, amivel sikerült lecsapnunk a fő áramforrást is :D De nekünk melegünk volt pólóban, míg mások télikabátban dideregtek. Áprilisban Kuvasz Spec CAC-on debütált Foksán, a nagyon ígéretes kis fiatalunk, akivel előtte többször is találkoztam. Debrecen 2x CACIB az év egyik legjobb hangulatú kiállítása volt, Dorkával és Ákoskával. Kodácskát is vittem magammal, kicsit olyan volt, mintha saját kutyámat vittem volna, nagyon jó volt pepcselni a kozmetikájával és vinni magammal őt (kivéve amikor random éneklésbe kezdett). Meghozta a kedvem újra a kiállításokhoz, ami Bogárral együtt elhagyott. A következő hétvége gyilkos volt. Pénteken Work and Show spec kiállításon voltunk, ahonnan éjfélkor értem haza, másnap hajnal 3kor pedig indultunk Pápára, közben 3 kutyát meg kellett fürdetnem. Sokat voltam lent Adonyban Dorkáéknál is ebben a hónapban. Május elején Madridba utaztam a CIC közgyűlésére, ami az egyik legjobb döntés volt. Kikapcsolódtam, végiggondoltam mi az oka annak a sok sok rossz dolognak ami történt velem az elmúlt időszakban, és hogyan tudnék változtatni ezeken. Emellett pedig jó volt látni a régi barátaimat. Lakáskeresés közben Szolnok CACon voltunk Nikiékkel, majd Szilvásváradon. Húzós hétvége volt, kiállítottam húgom kiskutyáját, Jaspert, aki Puppy Best in Show lett. Nagyon kedves élmény marad, ahogy látom őt sírni, ahogy fotózza a kiskutyáját. A közös vacsink Edwinékkel és Botiékkal szintén jó kis emlék marad azt hiszem, mindannyiunk számára. Német vizsla Spec után pedig nagy pillanat jött az életembe: beköltöztem Pestre, új életet kezdtem. A Magyar Vadászlap munkatársa lettem. Június elejét Vitnéyden Working Testen kezdtük, Iannal botrányosan sikerült teljesítenünk, el is döntöttem, hogy elengedem vele ezt a versenyzést. Ellenben nem keseredtem el, annyira szuper volt a hangulat, hogy bármikor visszaugranék az időben és ott maradnék. Következő hétvége állomása Agárd volt Nikiékkel. Csak azért akartam erre a kiállításra menni (mármint csak azért mentem el, igazából még pénteken reggel is gondolkoztam, hogy elinduljak-e), mert Nikiéknél tudtam aludni, minden nap a Luckyban enni (melleseg alig várom a márciust, hogy újra kinyisson), és a Velencei tóban fürdeni. Ennél sokkal több lett végül ebből a kiállításból, az új életem tökéletes indikátora volt, boldog voltam, újra úgy éreztem, hogy élek - és egész ügyesen szerepeltek a kutyák is. Nyíregyházára is elment a kis csapatunk kiállítódni, majd Grand Prixen voltunk mindhárom napon. Fokoska is vendégeskedett nálunk pár hetet. Elkezdtem a Szigetre lejárni futni, és Blankival lógtam amikor csak tudtam. Júliusban Herend után Edit éves medencés bulijában is voltam. Húgom egy hetet nálam volt vendégségben Jasperrel. Volt egy szabad hétvégém, ami amolyan igazi tökéletes volt: voltam Dorkáéknál, onnan átmentem Nikiékhez, majd Blankánál egy jó kis futással koronáztam a hétvégét. A Debrecen Éjszakai CAC után, ahol Petyusszal Junior BISt nyertünk, pedig elindultunk Splitbe. Akik azt hiszik, Split olyan nagy pihenés, annak üzenem, hogy nem. Nem az. Olyan fáradtam estem haza egy egyébként katasztrófába fulladt hétvége után, hogy szerettem volna törölni az agyamból az egészet. Az idő kicsit megszépítette azóta, a rossz dolgokon úgysem tudunk már változtatni, nem igaz? Szerbiában, Ágiéknál pihentem ki az utat Blanyival és Mikallal, a költözése előtt még kis időt együtt töltöttünk. Reggel a srácokkal futni voltunk és a Tiszán hajókáztunk, nagyon idilli volt, mindamellett, hogy sajgott a szívem legjobb barátnőmért. Persze, tudtam, hogy önzőség szomorkodnom, mert neki a nagy álma válik valóra azzal, hogy elköltözik, de az életem hirtelen nagyon üres lett nélküle. Amszterdam Világkiállítás eltelt, elég fárasztó, de szuper hangulatú út volt a szokásos kis csapatunkkal (idén szinte mindenhová négyesben jártunk Nikivel, Melcsivel és Attival). A hotel managerét soha senki nem fogja űberelni az hiszem. Remélem vissza tudok még egyszer oda menni. Sokat jártunk ki a Velencei tóhoz tekerni, túrázni is voltunk négyesben párszor Dorkával és a fiúkkal. No, meg gerlézni jártam. Szeptember nyugisan telt kiállítások terén, Hajdúdorogon jártunk, és a GRK Klubkiállításán, ahol Leon Klubgyőztes lett. Voltam Szántódon Canicross versenyen is, imádtam azt a napot, és nagy ígéretet tettem magamnak, hogy jövőre több ilyen rendezvényre ellátogatok.Nem mondom, hogy extra keményen edzettem, de sokkal többet futottam júliustól ebben az évben mint összesen valaha. Sikerült is egyáltalán nem várt teljesítményt kihoznom magamból, és a középmezőnyben végeznem aznap. Sokat kell még tanulnom a versenyzésről, de majd belejövök, ezután a hétvége után nem kérdés, hogy lesz még alkalom, hogy rajthoz állok. Másnap Farkaskonyha nap volt, ami egyszerűen tökéletesen sikerült, nagyon profin összerakták Andiék, és nagyon büszke voltam, és vagyok is rájuk. A retrieveres világból már sokkal régebb óta ismerem őket, mint, hogy a Farkaskonyhát elkezdték, és azóta is sok szakmai támogatást kapok tőlük, amit nem tudok elégszer megköszönni. A hónap végén Panamába utaztam, ahol felejthetetlen egy hetet töltöttem a kezdeti nehézségek után. Frankfurtban ragadtam két napot, majdnem elküldtek a reptéren Bogotába, Columbiába, de végül minden megoldódott, és Daniloék vendégszeretetét élvezhettem. Csoda szerintem, az a kapcsolat ami közöttünk van még évek óta, az, ahogy egy csapatként tudunk dolgozni ennyien. Daniloék, mint gazdik mindent biztosítanak, hogy a kutyáik a lehető legjobban legyenek kiállítva. Ehhez társul egy szuper tenyésztő, aki mindig ott van, hogy segítsen. Én, pedig igyekszem a lehető legtöbbet kihozni magamból, hogy megfeleljek. Ezután a hétvége után azt hiszem, mondhatom, hogy nem csak "munkatársak" de barátok is vagyunk. Panama után a Magyar Vizsla Európa Kupán voltam a Vadászlap képviseletében. Azt hiszem, ez az az esemény, amiről tudnék, de inkább nem írnék sok mindent, mert abból lehet hatalmas sértődés lenne...Egy pont volt az i-n, hogy el kell távolodnom ettől a világtól, nincs már itt keresnivalóm. Lengyelországi Európakiállításon nagyon szép sikert hozhattunk haza Niki Sárijával, Junior Csoport 3. helyezett lett. Sosem álmodta erről, hogy ott állhatok, de még különlegesebbé tette ezt a napot az, hogy Dorka is ott állt mellettem a dobogón Smoochal, aki nálunk született kis poi baba. Szinte haza se értünk, már kezdődött Komárom. Varsóban sokat futottam a vizslákkal, néha Atti is csatlakozott (Melcsi sajna nem volt kint). Komáromban pedig megkaptam Feritől Patkót, a leendő kis trónörököst. Kicsit nehezebb pár hét várt itt rám, de nagyon sok mindenre rávilágított ez az időszak, sok mindent megtanultam. Lefutottam életem első félmaratonját, bizonyítottam magamnak, hogy nincs lehetetlen táv előttem. Október utolsó hétvégéjével számomra Dunaújvárosban véget ért a kiállítási szezon. Kellett a kis pihenés, sok volt a pörgés ebben az évben. Novemberben felváltva jártam Field Trialokra és vadászatokra, decemberben pedig a pihenésre koncentráltam, vadászgattunk, Dorkáékkal sétálgattunk, körbefutottam a Velencei tavat. Ez utóbbi kicsit hirtelen ötlet volt, nem tudtam, fel vagyok-e rá készülve, hiszem akkor 1,5 hónapja futottam első félmaratonom, ami azért csak 9 kilivel kevesebb volt. Na meg csúszott az út, minden csupa jég volt. Mozgalmas év volt, talán vissza sem tudtam adni, mennyire mozgalmas. Igazából lehet, csak lelkileg volt az számomra, hiszen nem voltam több kiállításon, mint az elmúlt években. sőt. Mégis annyi új érzést, érzelmet tapasztaltam meg, ami nem volt éppen mindig pozitív.... Jó pár embert elveszítettem ezalatt az év alatt, és sokakban csalódtam, hatalmasat. Saját lábamra álltam, egyedül lakok Budapest belvárosában, és életem nagy álommunkáját végzem, kutyákról (is) írhatok egy vadászattal kapcsolatos magazinba, saját rovatom van.
Hogy jövőre mik a céljaim? Sok van, van ami évek óta húzódik, van, ami nemrég körvonalazódott. De egy biztos: boldog akarok lenni.
0 Comments
Már a harmadik puli él nálam sorozatban kicsit hosszabb ideig (Bogár és Gemma 2-2 évet éltek nálam, Patkó pedig lassan 3 hónapja) és szerencsére ők is gyorsan átvették Ian nyugodt energiáit, és folyamatosan másolják a viselkedését: ha nem történik semmi fél perc múlva mellém heverednek, ha pedig menni kell, akkor csőgázzal mennek. Ja, és nem ugatnak. A Magyar Vadászlap szerkesztősége kutyabarát hely, hárman szoktuk bevinni kutyáinkat a szerkesztőségbe, és mindenki nagy kutyabarát nálunk. A szerkesztőség kutyái Bogyó, a 12 éves törpe pinscher, Panka, a most 4 hónapos jack russel, és az én srácaim. Hiába imádjunk mind a kutyáinkat, hamarosan kompromisszumokat kellett kötnünk, és limitálnunk a létszámot. Patkó és Panka álmokfutása (két kölyök, akik imádják egymást) nem nagyon segített az amúgy is olasz nagycsalád benyomását keltő szerkesztőségünk lenyugtatásán. Ráadásul Panka csipájával együtt a szája is kinyílt, féltettem a szőrét Patkónak. Iannak szintén az állandóan vedlő szőre miatt gondoltam úgy, hogy jobb helye lesz otthon. Nem akartam plusz konfliktust, és munkaidő után sem akartam a szerkit takarítgatni. Végül Bogyó és Panka is külön napokon szokott bejárni, Bogyó nem annyira csípi az állandó zsizsegést. Jó dolog, ha a kutyánk velünk tarthat munkába, ám számos szempontot érdemes átgondolni: Nem fogjuk zavarni a munkatársainkat a jelenlétükkel? Ha van aki fél a kutyáktól, vagy akár allergiás, nem túl szép vele szemben, hogy ráerőltetjük ezt a plusz stresszt. Ha a kutyánk nem túl kedves, nem szereti az idegeneket, akkor vele szemben nem túl fair, hogy berángatjuk magunkkal. Nekem minden kutyám imád mindenkit, és a szerkesztőségben is úgy el tudják engedni magukat, hogy simán álmodnak alvás közben. Ha túl sok munkánk van, és ebben zavar a kutyánk, akkor sem túl jó ötlet, ha bent vannak. Én azokon a napokon sosem hoztam be őket, amikor tudtam, hogy rohanás lesz minden, és örülök, ha a monitor előtt meg tudok ebédelni. Úgyhogy alaposan gondoljuk át, mi a legjobb kutyánknak, és munkatársainknak. Fölösleges feszkóval csak többet ártunk, mint használunk, hosszútávon az pedig nem túl kifizetődő.
Manapság divatos állatvédőnek lenni. Leginkább kanapéállatvédőnek. Nincs is egyszerűbb, mint ebédszünetben, vagy a munkából hazafelé menet a közösségi oldalakon megosztani súlyosan bántalmazott kedvenceket, kihalófélben lévő fajokat, környezetszennyezésről képeket, vagy a pálmaolajról szóló videókat. Ismeretterjesztés kell, hasznos, és jó. Aláírom, nem vitázom. Ám vajon, érdemben tenni is képesek vagyunk az állat, vagy természetvédelemért? A héten felrobbant az egyik legnagyobb közösségi média, miután egy magyar "tenyésztőtől" elkoboztak 26 borzalmas állapotban lévő kutyát, nagyrészt labradorokat, és pár tetemet is találtak. Az első pár órás sokk után, amikor fel alá járkáltam a szerkesztőségben, és nem tudtam napirendi pontra térni afelett, hogy ezt a férget én magam is ismertem, láttam pár hozzászólást a témához itt-ott. Rengeteg "nem is gondoltam" "pedig ismertem" komment jött. Rákerestem az oldalára, és első blikkre megállapítottam, hogy hát igen, igazi mintatenyésztő lehet sokak szemében. Jár kiállításokra, tesz fel cuki szobában készült fotókat a kölykökről, és rendes állatbarátként még meg is osztja a bajbajutott kutyákról a képeket. Megosztja, közben ő maga a legundorítóbb körülmények között tartotta a sajátjait. Tegyünk is az állat és természetvédelemért, ne csak a kanapéról hősködjünk. De jól válasszuk meg, kiket támogatunk, mert jóindulatunk rosszul is elsülhet. Ne vegyünk olyan tenyésztőtől, akinek a tartási körülményeivel nem vagyunk elégedettek. Ne támogassunk olyan szervezetet, akik csak a neten hősködnek, esetleg tüntetni járnak ki (sokat emlegethetnék, de talán a PETA a legjobb példa, aki nem csak vérlázítóan undorító elveket vall, de még gyilkol is). Arról nem is beszélve, hány "állatmentő" él meg abból, hogy külföldre ad el kutyákat. A sötétzöldek, legnagyobb hanggal például a PETA elítéli, megveti nem csak a vadászatot, de számos kutyás sportot is. Kérdezem én, látott-e már bármelyik ilyen zöld az eredeti funkcióját ellátó kutyát? Valóban kínzás lenne egy agárnak a pályán futni? Húzókutyáknak az edzőkocsi vagy szán előtt futni? Vadászkutyáknak a vadászaton dolgozni? Egy olimpikon sem tud úgy sikeres lenni, hogy a verseny napján odaáll a startvonalhoz. Edzenie kell, megfelelően táplálkoznia,, de ezzel mindenki tisztában van. Egy sportoló,, dolgozó, sőt egy profin felkészített kiállítási kutya élete pont ilyen. Ha egy élőlényből a maximumot szeretnénk kihozni, akkor a maximumot is kell beraknunk a rendszerbe, edzés, és táplálás terén. Tényleg az az állatkínzás, ha nem bőrkanapén heverészik a kutya, hanem kint van, mindent belead, és az eredeti feladatkörét elvégzi? Tényleg el akarunk jutni odáig, hogy bárki, aki valamit is csinál a kutyájával, és nem csak sétálni viszi le a kutyafuttatóba az állatkínzó? Miért ruházzuk fel kedvenceinket emberi tulajdonságokkal, és hisszük azt, hogy ugyanolyan igényeik vannak mint nekünk? Ne legyünk csak kanapéállatvédők, akik közösségi médiákat olvasva nagy hanggal osztják az észt. Tájékozódjunk, mielőtt véleményt formálunk, ismerjük meg az érem mindkét oldalát, és tegyünk is érte, hogy jobb hely legyen a világunk. Ha segíteni szeretnétek a postban is megemlített labradorokon vagy hasonló sorstársaikon, akkor itt megtehetitek:
Retriever Rescue fajtamentő egyesület: Számlaszám: 10400140-50515653-53521002 (K&H) Online adományozás: https://adjukossze.hu/…/retriever-rescue-fajtamento-egyesul… Paypal: [email protected] Nemzetközi adományozás esetén: IBAN: HU37 10400140 50515653 53521002 SWIFT kód: OKHBHUHB Hatalmas mosoly terült el az arcomon. Minden alkalommal elfog ez a leírhatatlan érzés, amikor ezen a szakaszon járok. Leküzdöttem a nehezebb, 2 kilit, ami folyamatosan emelkedik, néha pulzusgyilkos módon, amibe bele-bele is szoktam sétálni, néha pedig alattomosan, szépen lassan, szemmel alig érzékelhetően. Innentől könnyebb viszont, nincsenek nagy emelkedők, sőt, a legtöbb részen lejt az út, ahol csak arra kell vigyázni, hogy ne csússzon meg az ember egy kövön, amúgy szabad a pálya, lehet gyorsulni. Boldog voltam, és nagyon szerencsésnek éreztem magam, hogy reggelente itt, az Erdőben kezdhetem a napjaimat munka előtt. Egy dolog azonban átsuhant az agyamon, mennyivel szebb lenne, ha Ian is itt futna mellettem. Úgy, ahogy szokott, számára könnyű tempóban, hol mellette, hol mögöttem, hol kicsit előttem. Furcsa, ismerős, de nagyon nem ebbe a szituációba illő zaj ütötte meg a fülem. Ahogy lenéztem oldalra, tőlem 20-30 méterre egy konda kocogott el – egy koca, egy süldő, és 4 malac. Csináltam róluk egy videót mielőtt tovább haladtam, és megköszöntem a Sorsnak, Istennek, és mindenkinek, hogy nem volt velem egy kutya sem. Ian egy úgy gondolom, jól képzett vadászkutya, az átlagnál nagyobb kontroll van felette. Ám hála a jó erős ösztöneinek, és kis „hot”-ságának, van, hogy elviszi az orra 5 méternél messzebbre is tőlem. Főleg, ha futni, kirándulni megyünk, és nem figyelek annyira rá. Ha ő is velem lett volna, és nincs bekötve, biztosan tragédia a vége. Hiszen elég lett volna, ha megindul 20-30 métert a disznók után, ahogy mondjuk egy őznél teszi, és aztán visszafordul hozzám, ez disznóknál nem biztos, hogy működik. Ahogy folytattam az ösvényen az utam, minden kutyásnak szóltam, hogy vigyázzanak, pár száz méterre malacos koca van, nem biztos, hogy jó buli összefutni velük. Főleg, hogy a kutyák egytől egyig póráz nélkül voltak, szokszor 50-70 méterre a gazditól. Napra pontosan a disznós élményem után az irodánktól már nem messze futottam, egyik meredek lejtőn haladtam lefelé, amikor őz miatt kellett satuféket nyomnom. Nem értettem, miért rohan fejvesztve felém - az, hogy tőlem menekülne, nem lenne meglepő, hiszen a trappolásom jó messze hangzik a csendes reggeli erdőben. Fél perc múlva jött a válasz, egy német vizsla sprintelt utána. Amúgy se lehetett túl alacsony a pulzusom, de itt elszakadt a cérna nálam. Már pár nappal az eset előtt szóltam a gazdinak, hogy baromi messze csatangol a kutyája, jobban kéne vigyázni rá. Sajnos saját tapasztalatból is tudom, mennyire veszélyes egy-egy ilyen ártatlannak tűnő vadűzés. Az őzeknek rendkívül alacsony a stresszküszöbe, a suták gyakran elvetélnek, akár az sem ritka, hogy egy kerítésben fennakadnak, vagy fának nekirohannak. Ezt persze, a kutya gazdija ritkán látja csak. Szép fejmosást tartottam a srácnak, mennyire felelőtlen, nem csak illetlen, bunkó vendég az erdőben, hanem saját kutyáját is nagy kockázatnak teszi ki - jogszabály szerint, a vad épségét veszélyeztető kutya terítékre hozható ugyanis. Mindemellett nagyon divatos állatbarátnak, állatszeretőnek, természetvédőnek titulálni saját magunkat, de a legalapvetőbb és legtermészetesebb dolgokról nem veszünk tudomást, mint például, hogy a természet lakóit nem zavarjuk meg, nem okozunk nekik felesleges stresszt azzal, hogy megzavarjuk őket. Nagyvadjaink többsége kérődző állat, szükségük van a napi több óra, nyugodt pihenésre, enélkül nem képesek megfelelően táplálkozni, télire raktározni, vagy párzási időszak után visszatölteni a raktáraikat. Már régóta érik bennem a gondolat, hogy megírjak egy cikket hogyan is illik futni, túrázni kutyánkkal. Az elmúlt fél évben, amióta Budapesten lakok, láttam cifra dolgokat, most nem mennék bele abba, hogy alapvetően nem tudjuk, mikor illik más kutyához, emberhez odaengedni kedvencünket, talán, ez majd egy másik bejegyzés témája lesz. Első Margit-szigeti futásom alkalmával voltam szemtanúja annak, ahogy egy futó egy hatalmasat esik, hála a lába között átsprintelő blökinek. Csodálkozunk, hogy minket kutyásokat nem nagyon szeretnek? Én aztán nem. El kell fogadnunk, nem mindenki szereti a kutyákat, sokan félnek tőlük. Lubics Szilvi könyvét olvasva döbbentem rá, hogy még olyan emberek is tartanak a kutyáktól, akik maguk is tulajdonosok. Futós csoportokban pedig napi szinten látni bejegyzéseket, hányan rettegnek, sokszor alaptalanul, de sajnos ugyanennyire sokszor megalapozottan. Én többféleképpen szoktam futni a kutyáimmal: Iannal van, hogy a külső, futók számára fenntartott futókörön, de ő tökéletesen tud láb mellett kocogni. Ám csak abban az esetben megyek oda vele, ha azt látom, hogy elvétve van egy-két olyan bolond, elvetemült sportoló, mint én (szakadó esőben, éjszaka, vagy kora hajnalban). Ha pedig valaki előzni szeretne, vagy szembe jön, félrehúzódok. Ha valamelyik pulit is viszem magammal, mindig a belső körnél futunk, de ott is kínosan ügyelek, hogy más kikapcsolódni vágyót ne zavarjunk. Mindig megfogom őket, ha futó, tekerő jön szemben. Terepen pedig bekötve viszem mindig Iant. Gemmát sosem kellett bekötnöm, megfognom, ugyanis számára egy-egy átváltó vad pontosan annyira volt érdekes, hogy megnézte őket mellettem kocogva, esetleg megállt, majd jött tovább. Hiába bízom Ianben, hiába tudnék rászólni, hiába nem menne utánuk, az ördög nem alszik, szokták mondani, és a kutyám épsége fontosabb, mint egy kis boldog rohangálás. Sosem viszem akkor magammal a kutyákat, ha nem tudok rájuk koncentrálni teljesen, mert túl tempós futás van esetleg betervezve, vagy éppen tudom, hogy nem szeretném megszakítani az edzést a kutyák megfogásával, vagy rászólásával. Zárszóként, amit ne felejtsünk el: erdőn, mezőn VENDÉGEK vagyunk. Viselkedjünk ehhez méltón, ne szemeteljünk, ne zavarjuk sem kiránduló embertársainkat, sem az ott élő vadat, hiszen neki ez az otthona. |
Archives
June 2021
Categories
All
Kedvenc blogok: |