A futós postom, amin annyit agonizáltam, megírjam-e és közzétegyem-e egész nagy sikert aratott, többen írtak privát üzenetet, vagy kommentet, hogy milyen motiváló volt számukra. Persze azonnal fellelkesedtem, és azon gondolkoztam, mit tudnék még csinálni, amivel több embert tudok motiválni kicsit... Itt az újév, és nyilván én is gondolkoztam, milyen kihívásokat csináljak meg idén, amikhez elkötelezettség kell, mégsem teljesíthetetlen - mondjuk a 700km nem tudom mennyire teljesíthető, majd meglátjuk. Eszembe jutott, mi lenne, ha az olvasótábort, a facebookos és instagrammos követőinkkel közös kihívást teljesítenénk... Először távolságban gondolkoztam, de mindenkinek más az edzettségi foka, van aki 3 nap alatt teljesítené a 100 km-t, van aki hónapok alatt sem, ezzek könnyen motivációt veszítene... Pont ezen törtem a fejem, és közbena "Futni születtünk" című könyvet olvastam, amit karácsonyra kaptam ajándékba - Ivettől, kitől mástól :D - és halálosan szenvedtem, hogy beteg vagyok és nem mozdulhatok ki, amikor eszembe jutott, hogy egy finn ismerősöm évek óta csinál egy challenget, a 100xMove/100xRun -t. Elhatároztam, hogy ez számomra tökéletes lesz, és azonnal elkezdtem előkészíteni a terepet, hogy minél több emberhez eljusson még időben. Miről is szól a #100xMoveWithYourDog? Mozogj 2018-ban legalább 100x a kutyáddal. Fuss, tekerj, vagy túrázz, mindegy. Persze, bele lehet számolni a mindennapos sétákat is, de szerintem úgy az igazi, ha ezek nem tartoznak bele a kihívásba (kivéve, ha csak amúgy heti 1x viszed el a kutyád sétálni). Lényeg, hogy mozdulj ki a kutyáddal Hogyan tudtok csatlakozni?
A facebook eseményt itt találjátok: https://www.facebook.com/events/118449298954027/ Illetve, ha postoltok róla bármelyik közösségi portálon, használjátok a #100xMoveWithYourDog hashtaget, hogy mindannyian lássuk ki tart velünk.
0 Comments
Hát ismért elérkeztünk ide. Utolsó napja az évnek, valami végetért, és valami új következik. Hiába csak egy szokványos éjszaka, valahogy mégis, mintha egy új kötet kezdődne. Nem új fejezet, egy teljesen új kötet. Az elmúlt napokban - és idén tényleg csak napok, általában ezt a bejegyzést már hetekkel hamarabb kezdem írni, most erre nem volt időm - rengeteget gondolkoztam mennyire megváltozott minden. Elszaladt ez az év, és hirtelen úgy érzem, mintha nem is egy év, hanem legalább 10 telt volna el a legutóbbi bejegyzés óta (elég klisés mondat, minden évben leírom, de ha egyszer így érzem...?!). Minden év hasonló - emberek jönnek mennek, vannak szebb és nehezebb napok, de idén mintha minden sokkal intenzívebben történt volna. Annyi érzés, annyi élmény, amik csak pár hónapja történtek, mégis sok minden teljesen más értelmet nyert. Általában ha egy évre visszagondolok mindig az jut eszembe, milyen eredmények születtek, ám most ezek eltörpülnek többi esemény mellett. Valahogy egy Crufts 2nd prize, életem első BIS győzelme, Ian munkavizsgája is picike például ahhoz képest, hogy elköltöztem otthonról, Mogyoródra. Én mindig is vallottam azt, hogy nekem Soltvadkert sosem hiányozna. Ám amikor még a hó elején egyik kedves barátom erre járt és küldött egy képet rájöttem, mennyire más lett minden - és igen, hiányzik sokszor az itteni élet. Mármint tökéletesen boldog vagyk Mogyoródon, imádom minden percét az új életemnek a Trouble Houseban - de itt a lényeg. Új az életem. Se Ivett, se a megszokott puszta, aminek minden fáját és bokrát ismerem, se tó.,. semmi azokból, amik eddig az életem fontos részei voltak, már anno Ingriddel is. Felnőttem. Megtettem azt a lépést amiből már nincs visszaút - persze, hazaköltözhetek, de akkor is gyökeresen megváltoztam. De imádom, hogy mindezt Dorkával léptem meg, a rengeteg negatív beszólás, figyelmeztetés ami Dorka ellen irányult úgy néz ki, nem volt találó. Olyan, mintha kaptam volna egy nővért, aki még azokat az érzéseimet, tulajdonságaimat is ismeri amiket még jómagam sem. Fellapoztam az egyik kis füzetecskémet ahová lekörmöltem tavaly, hogy mik a céljaim. Hogy sikerültek-e? Igen. Egy kettő várat magára, rajtam kívülálló okokból, de tudom, megéri várni. 2017 a tanulásról szólt. Tanultam az USA-ban, legfőképpen azt, mennyire sok mindent kell még fejlődnöm felvezetés terén, mennyivel másabb minden kint. Megtanultam, hogy sokan nem azok aminek mutatják magukat, és megtanultam, hogy a teljesen hibátlannak hitt barátság sem az. No, meg, hogy kik azok még mindig akikre számíthatok, történjen bármi. Magtanultam futni, élvezni a futást, megtanultam elengedni dolgokat, és megtanultam azt, hogy ne törődjek a külvilággal, hogy mit várnak el tőlem. Na, de nézzük milyen fantasztikus helyeken jártam....: Január első hétvégéjén a President Cup-on nyitottuk meg az évet. Szuperül szerepelt a csapat, és jó volt újra látni a rég nem látott barátokat. Következő héten megkezdődött az őrület, csütörtökön kozmetika a puliknak, majd pénteken Nitrára utaztunk, ahol 2 nap kiállítás, majd hétfő hajnalban Bogárral indultunk az USA-ba. Ahhoz képest, mennyire nem lelkesedtem ezért az útért, és magáért az USA-ba utazásért, annyira sokszor jut eszembe, hogy bármikor visszamennék. Rengeteget tanultam kint, és kívánom mindenkinek aki foglalkozik a kiállításokkal, hogy egyzer menjen ki és tanuljon. Ne videókból, azokban nem sokat látni. Ott kell lenni, látni hogyan dolgoznak kint a handlerek, mekkora profizmussal, eltökéltséggel és alázattal, és milyen profik a kiállítások kint. Az biztos, hogy ha csak a kiállításoknak élnék, már rég kint laknék :-) Februárban a FeHoVa kiállítással, illetve Gundogs.hu trainingnapokkal kezdtük, majd ha nem is egyszerűen, de túléltük a FeHoVa winterdogshow-t is. Örültem, hogy idén végre külön volt a vadászati kiálítás a kutyakiállítástól, így ott nyugodtan szét tudtam nézni, beszélgetni barátokkal, de sajnos jövőre ez ismét a megszokott rohanós lesz, egyszerre minden. Pihenésként a Gundogs-hu Working Test trainingjére látogattunk az utolsó hétvégén. Március első hétvégéje mi más is lehetne, mint Sopron WT, ami igazi utolsó szabad, szórakozós hétvége a nagy egész éves kiállítások előtt. Idén húgom is velem jött, azt hiszem ő is nagyon élvezte - ha már ennek hátására úgy döntött ő is szeretne egy saját retrievert. Nem sikerült úgy a verseny ahogy szerettem volna, de fogjuk rá az összetört borra :) Majd hétfőn a WT utáni nap már repültem is Londonba, ahol kicsit egyedül bóklásztam, majd Beryléknél folytattam a szokásos éves pihenőm a Crufts előtt. Nyugalom, pihenés, teázgatás. Igazi testi-lelki feltölődés. Idén is szuper eredményekkel jöttünk haza, Theo a tacskó Reserve, Jamie a golden pedig 2nd lett hatalmas osztályból. Hirtelen felindulás után Iant elvittem munkavizsgára, 0 készüléssel, de szuperül sült el, 93 ponttal teljesítettük. Végre, hosszú évek után ismét találkoztam aznap Kriszti barátnőmmel, láthattam csodálatos border fiúcskáját Onixot és drága Mayácskát is. Aznap Cegléden, vizslás barátaimmal ünnepeltünk egyet (Erdész vizslából megpróbáltam éjszaka retrievert nevelni a munkavizsgás sikereimen felbuzdulva, haha) majd másnap Salgótarjánban állítottam ki, szuper eredményekkel. Április Békéscsaba CAC-al kezdődött, ahol Bogár végre Magyarországon is elismerést kapott, fajtagyőztes, Csoport 3. és legszebb magyar fajta 2. lett. Akkora ellenszélben, mint amit mi kaptunk Bogár egész itthoni karrierje alatt ez hatalmas eredmény, nagyon büszke voltam a kisfiúra. Szerbiába is kilátogattunk Somborba, ahol egy igen laza kiállítási napunk volt egy kedves kuvaszos baráttal, Gyöngyiékkel. Petra barátnőm is eltöltött egy hetet magyarországon a munkagoldenjeivel, és sikerült egy nap összefutnunk, trainingeztünk kicsit, sétáltunk, beszélgettünk... Imádtam! Ő a tipikus példája annak, hogy minden rosszban van valami jó, hiszen a mi barátságunk egy nem túl jó hétvégének gyümölcse :-) Egyik kedvenc Szlovéniai kiállításom, Maribor jött a soron, ahová a pulikat és Fruzsikát vittem ki, az eső ellenére nagyon jól éreztük magunkat Annával, canicrossoztunk, borozgattunk esténként és filmeket néztünk. Szentgotthárd WT, ahol 5. helyezettek lettünk, és ismét szuperül szórakoztunk a "rózsaszín sapisokkal", másnap pedig Mosonmagyaróvár CAC-ra mentünk, ami nem volt az év fénypontja eredmények tekintetében, de a társaság kitűnő volt. A következő hét közepén pedig repültem Montreux-be, a CIC éves nagy közgyűlésére. Nem volt konkrétan kutyás rendezvény, de itt is sok kutyás baráttal futottam össze, és a vadászattal kapcsolatban nagyon sok érdekes előadást hallgattam. Este hazaértem, igen fáradtan - minden este nagy vacsorák, utolsó éjszaka pedig nem is volt időm lefeküdni indulás előtt - másnap reggel pedig Budapest Grand Prix zárónapjára érkeztem, ahol még egy reserve Jun BIS-t is bezsebeltünk. Május első hétvégéje elég mozgalmasra sikerült. Az egyik kedvenc rendezvényem, a Work and Show hétvégéje volt, ahol a kiállításon Ian egy Kitűnővel kezdett, majd másnap a közel 30 indulóból 5. lett a WT-n. Vasárnap pedig a pulik és Happy a golden voltak a sorosok Zalaegerszeg CAC-on - Happyvel egy szép BOS Best in Show 3. helyezést zsebeltünk be. A következő héten lefutottam életem első 10 km-ét Iannal, ezzel teljesítve az egyik legnagyobb célt amit erre az évre kitűztem. Sokat kaptam a futástól ebben az évben, sok nehéz időszakon segített át. Szerbiában telt a következő hétvége, Kuvasz speciálon, majd a Szabadkai CACIB-on, ami lassan már egy hagyomány nekünk, nem csak egy szuper hangulatú, de rendkívül eredményes napunk is volt, Bogár Csoport 1, Koda, Blanka barátnőm Huskyja Csoport 2 lett. Köszönöm Blanyi, hogy ilyen széppé tetted ezt a hétvégét! Nélküled a több órás sorbanálás is tuti uncsi lett volna, arról ne is beszéljünk, nem jutna minden alkalommal a határról az eszembe, amikor a határőr kérdésére miszerint "cigaretta, alkohol, kábítószer van-e" az a válasz érkezett, hogy minden elfogyott. Következő héten Német Vizsla Klub klubkiállítása volt, amire már csak a hangulat miatt mentem el, ki nem hagynék egy ilyen bulit. :-) Másnap a GRK nem hivatalos, csapat WT-jére látogattunk, ahol megkaptuk az elismerő oklevelet, miszerint Ian volt a tavalyi év 2. legsikeresebb golden retrievere munka katergóriában. Júniusban Nitra 3x CACIB kiállításokon a tőlük megszokott módon, szépen szerepeltek a pulik, mi meg szokásosan jól éreztük magunkat - bár a vödör víz incidenst sosem felejtem el neked Páli :) Ivettel kilátogattam Prágába, Graciet vittük fedeztetni, nagyon örülök, hogy újra minőségi időt tudtunk tölteni Vele. Hétvégén Székesfehérvár CACIB-okon Bogár befejezte a Hungaria Champion és Hungaria Show Champion címeket, Zita a kuvasz res Jun BIS lett, Rozi, Niki barátnőm német vizslája pedig Csoprt 1. lett. Következő hetünk Milano 3xCACIBról szólt, szuperül éreztük magunkat a társasággal, én csak a pulikat vittem, így csomó időm volt nézelődni, élvezni a kiállítást. Bár az időnk legnagyobb részében Dorkával egymást, majd minél több barátot ijesztettünk meg - Bocsi Javier. Az utolsó hétvégén pedig Nikivel kimentem az osztrák német vizsla klubkiállításra - imádlak Niki, de SOHA többet nem megyek ilyen helyre! Július első hétvégéjén, Szentes CAC-on Bogárka stílusosan elkezdte a Grand CH címét egy Csoport 1-el, nagyszerűen éreztem magam végre Ivettel ismét. Átköltöztem Mogyoródra, megkezdődött az élet a Trouble Houseban. A szintén hagyomány Sarajevo Winnerre is kimentünk, ami habár szörnyen kezdődött - problémák a szállásal és hasonlóak, annyira jól végződött. Véget nem érő kajálások - még jó, hogy előtte csináltam méregtelenítőkúrát - és Tom-mal, Daniella barátnőm goldenével egy Csoport 2, 2 Csoport 1, és egy Best in Show címet is elhoztunk. Debrecen CAC és Éjszakai CACIB kiállításokon Bogár folytatta a nyerőszériát két Fajtagyőztes címmel, egy Csoport 1-el, és egy Magyar Fajta BIS-el. Másnap indulás Split-be, a híres 4 Summer Night Showra, amire évek óta készültem, de valami mindig közbejött. Szuperül éreztük magunkat, és habár inkább fárasztó, mint pihentető hét volt, de imádtam minden percét, még Vilte barátnőmmel is eljutottam hétfő reggel, pár óra alvás után Crossfit edzésre. Hab a tortán, hogy a szülinapom is kint ünnepeltem, köszönöm a meglepit Srácok ♥ Hazaérkezés után pedig megkezdődött a két hetes gyakorlatom a CIC-nél. Következő hétvégén, augusztus elején végre Iannal lehettem, trainingezni voltunk, majd Edit barátnőm méltán híres medencés bulijába mentünk. Igaz, ez utóbbi konkrétan nem kutyás esemény volt, de imádom, hogy kutyás barátokból kerülnek ki azok, akikkel abszolút nem kutyás külön programokat is szervezünk, és akik még egy olyan rossz napot is, mint az a nap csodálatossá tudnak varázsolni. Közben Winny vemhes lett, Rileyval elkezdtem futni járni. Herendre is ellátogattunk, ez valahogy sosem az én kiállításom. Közben voltunk bornapokon is, ahol ismét találkoztunk Krisztiékkel és a skrácokkal. Majd Európakiállítás következett, ahol a pulik szuperül teljesítettek, Bodza Junior EW, Best Junior, bekerült a Top 6-ba a junior BISben, Istók Fiatal európagyőztes volt. Fárasztó, de szuper hétvége volt, közben a Winnybabák megszülettek otthon. Kecskemét 2xCAC volt az első kiállítás ősszel, Zita a kuvasz ismét remekelt, illetve Zille, Fruzsika egyik lánya is szépen debütált velem. Majd Hódmezővásárhely CACIBok jöttek, Nikiéknél aludtunk Cserkén, ami ugye garantálja a jó hangulatot. Bogár újabb Fajtagyőztes és Magyar Fajta BIS-el fejezte be a Grand Champion címét - mind a négy címből 4x lett fajtagyőztes, illetve 2x Magyar Fajta BIS, Csoport 1 és Csoport 2 címekkel zárta ezt a championt. Nova, a kis németvizsla pedig Baby BIS lett első kiállításán velem. Következő hétvégén Kuvasz Spec kiállíás, ahol Horka élete első kiállításán megnyert egy nagy junior osztályt, majd legszebb kan lett. Másnap AAPKK speciálon ismét Ivettékkel tölthettem el egy napot. 5vös5K-ra mentünk Blanyival és Annával, majd hétvégén pénteken OMÉK-oztunk Dorkával és a kuvaszokkal, szombaton Working Testre mentem Iannal, vasárnap pedig Harasztiban futottunk Rileyval, igaz versenyen kívül, de életünk első CC versenyén. IKP hétvégével zártuk a Szeptembert, ami egy igen fárasztó de annál jobb hétvége volt a sok sok vizslás baráttal. Kicsi Fokos nagyon büszkévé tett mindenkit - engem legalábbis nagyon - ugyanis legjobb kan lett. Október első hétvégéjén McForesten futottunk Rileyval, a negyvenpár indulóból 9.-ek lettünk, nagyon élveztem a versenyt, és nem gondoltam volna, hogy ilyen jól fog sikerülni. OVK-s 3. Irsa Vad Kupa volt a soronkövetkező rendezvény, ha jól emlékszem eddig minden évben ott voltam. Idén Fruzsikán volt a sor, hogy bizonyítson, nagy élmény volt végigszurkolni neki a hétvégét. Komárom 3x CACIB követezett, Kapitány a puli vasárnap Baby BIS-t nyer, Duke a délorosz BOB lettt. Ez is amolyan túlélős hétvége volt, már elinduláskor semmi kedvem nem volt. A hónapot Svédországban zártunk Iannal, ami életem talán legszebb hétvégéje volt. Konferencia, vadászat, és barátok. Jó kicsit kiszakadni a megszokott baráti körből, és olyan emebrekkel lenni akikkel teljesen más az érdeklődési kör, mint a showkutyázás. Novemberben már második éve volt alkalmam az RMSE Field Trialjén részt venni segítőként. Fantasztikus élmény ezeket a szuper kutyákat munkában látni. Utána héten Világkiállításra menünk, ami hatalmas rohanásban telt, vegyes eredményekkel, de Horka ismét megmentette a "becsületem" egy Best Junior címmel. Egyetemi vadászaton is voltunk, illetve Dorkával is megvolt életünk első közös vadászata. Közben húgom is megkapta a kis Tikotta fiúcskáját, így bővült a csapatunk egy cukisággal. Decemberünk ténylegesen a leglazább hónap volt, első hétvégén Magyar fajta Spec, Ch of Ch és President Cup volt a program, ahová Bogár gazdái is eljöttek - és el is vitték Bogárkát. Nem gondoltam volna soha, hogy ennyire fog hiányozni, de egyszerűen annyi mindent köszönhetek neki! A tökéletes showkutya volt, aki ha kellett több mint egy hetet dolgozott végig a ringben, anélkül, hogy egyszer is egy rossz lépése lett volna. Köszönöm Bogár ezt a majdnem 2 évet, köszönöm, hogy megmutathattuk EGYÜTT, milyen a csapatmunka, hogy a lehetetlen is lehetséges volt. Farkaskonyhás mikulásbulis, pihenős hétvége után trainingnapok következtek Tardoson, kedvenc goldenes barátnőimmel. Ha az a vadászházas sütögetőhely mesélni tudna.... Teljesen feltöltődve vetettük be magunkat a közelgő vizsgáknak majd az ünnepeknek. Végül pedig Cegléden voltunk vadászni Karácsony előtt, majd Kápolnásnyéken az OVK-s csapattal az 5. Jótékonysági vadászaton, ahol még kedvenc drótosommal, Dezsővel - akivel anno pár kiállítási sikerünk is volt, Csoport 1. lett Aradon majdnem 3 éve. Szuperül dolgozott a két kutya együtt, így a lehető legjobb módon zártuk az évet. Az egész évem fontos része volt a futás, több mint 365 km-t futottam. Hihetetlen számomra, de remélem jövőre legalább a dupláját fogom futni. És igen, majdnem minden megtett km-t kutyával tettem meg, hol Canicross, hol csak velem futott Ian, vagy Gemma, vagy akit éppen vittem. Az életem, a midnennapjaim része lett,
Sokszor gondolkoztam ezen a bejegyzésen, nekifogjak, vagy sem. Miután nekifogtam többször hagytam abba, nem éreztem fontosnak ezt a postot, hiszen annyira nem a kutyázásról szól... Nem tippeket szeretnék megosztani, de mégis az életünk fontos része lett az elmúlt év során, és ha csak 1 ember kezd el futni miattunk egyszer, már megérte. 10 éves koromban eltiltottak minden sporttevékenységtől, de legfőképp a futástól hála pár szívbetegségnek. Ezáltal igen szépen el is kényelmesedtem, így amikor zöld utat kaptam a futáshoz nem éltem a lehetőséggel, jártam pár sportszakkörre, ímmel-ámmal, de a futást mindig is gyűlöltem. Amikor gimibe kerültem végképp feladtam minden sportolást, ahogy egyre idősebb lettem úgy lógtam el egyre több tesiórát, végzősként egy kezemen meg tudom számolni, hányszor tesiztem. Talán évente 1-2x elmentem futni, amikor láttam Blanka milyen sokat edz a huskykkal, de hosszabbtávon sosem ment. Jött az egyetem, ahol szintén mentesültem a tesiórák alól - angolul hallgatom a tárgyakat, és így valamiért nekünk nem volt kötelező a tesi. A sok punnyadásnak megvolt az ára - nehezen futottam a köröket a kiállítási ringekben, vadászatokon is mindenki jobban bírta a strapát nálam, még a bőven nyugdíjaskorúak is. Ciki. De talán a legcikibb az volt, amikor Lengyelországban a GYSU-n alig tudtam felmászni a kisebb dombra a laza sétánkon. A többiek már rég lehagytak engem, és a hüttében iszogattak, én meg lihegve támasztottam az egyik fát és azért imádkoztam hogy ne essek össze. 20 évesen ez szégyen, nincs mentség. Tavaly ősszel kezdtem el futni menni, először csak azért, mert le akartam adni pár kg-t. Ivett-től kaptam egy edzéstervet, ahol először 1 perc futás után 1 percet kellett sétálni, és ezt 5x megismételni, majd minden nap egyre többet egyre többször futni. Halál volt, még ez is számomra, de napról napra jobban bírtam. Anna, kolis szobatársam is elkisért mindig, akinek ez nem volt kihívás, de nekem igazán jól jött néhány motiváló mondat. Mint amikor a dombra akartam felküzdeni magam, ő pedig háttal futott előttem (neki nyilván meg se kottyant) és azzal bíztatott, hogy milyen csinos lesz ettől egy bizonyos testrészem és ez mennyire fog imponálni egy srácnak aki éppen nagyon tetszett nekem. :-) Jó taktika volt, meg kell, hogy mondjam. A nagy változást a Polar órám hozta meg az életemben, amit márciusban vettem. Bevallom eléggé féltem a vételtől, nem volt olcsó mulattság, és attól tartottam, majd nem fogom kihasználni. De talán az egyik legjobb döntésem volt, pontos edzésterv alapján tudtam edzeni, ami a pulzusomhoz volt igazítva, így az elején meglepően lassan kellett futnom, mert a pulzusom az egekben volt, de szépen lassan kitartó munkával sikerült szépen lassan megerősödnöm, és egyre jobban élveztem az edzéseket. Az elején csak akkor futottam, ha épp ráértem aznap, majd egyre több áldozatot hoztam annak érdekében, hogy a Polar-os edzéseimet teljesítsem. Az első cél 2017-re a 10K volt, amit már május környékén teljesítettem, így az idő javítása maradt csak, ami sikerült is, több mint 1 perc/km-el, kényelmes tempóban. Majd kicsit később azt vettem észre, hogy mindig keresem a lehetőséget, hogy futni tudjak menni. Prágában Ivettel, Svédországban a konferencia előtt, Mariborban a kiállítási nap előtt, a trainingnapokon Tardoson, vagy épp két óra közötti szünetben. Így 350 km után 2017-ben talán mondhatom, hogy futó lettem, és ezt a kutyázásnak is köszönhetem. Hiszen majdnem minden km-t úgy futottam le, hogy a kutyám is velem volt. Hol bekötve canicrossoztunk, hol mellettem, póráz nélkül futott Ian, Gemma, vagy Riley, akit éppen vittem. Az eredmény pedig meglátszik mindenkin, Ian régen egy vadászat közben már alig bírta szuflával, most pedig meg sem látszódik rajta, hogy egy egész napot végigdolgozott. Nem mindig volt egyszerű fenttartani a motivációt, de páran nagy hatást gyakoroltak rám. Elsősorban Ivett barátnőm, aki szülés után kezdett el futni és szuperül halad, mindig megosztotta velem a tapasztalatát, edzettünk együtt ha úgy alakult a napunk. Az a kitartás ami benne megvan mindig is csodálatra méltó volt számomra. Vilte, az én teljesen megszállott litván barátnőm, aki egy év alatt olyan formába jött, ami már-már hihetetlen. Vilte rángatott el az első crossfit edzésemre, Splitben, 2 óra alvás után, amire ma már hetente járok, és az egészséges receptjeimet is tőle szerzem mindig. Blanka, Anna, az én futótársaim, akikkel lenyomtunk egy 5vös5k-t, akik futottak velem Harasztin, és akik minden Canicrossos őrült és fárasztó kérdésemre válaszoltak. No meg motiváltak, edzés közben, legfőképp Anna. Persze vannak még páran mások is, de ez már nem lényeges itt és most. Úgyhogy hajrá mindenki, nem szégyen a nulláról kezdeni (én az elején baromira szégyelltem, hogy csigalassan és keveset tudok csak kocogni, de egy idő után már nem foglalkoztam ezzel) és sosincs olyan, hogy valaki képtelen legyen megtanulni futni. Jövőre mik a célok? Félmaraton és 700km a 2018-as évben biztosan a listán lesznek. Ki tart velünk?
Húgom - Réka, 15 éves, csak, hogy aki nem ismerné, és általában megkapom, hogy "neked van húgod? nem is mondtad", az be tudja tájolni nagyjából - egy ideje eljárogatott velem ide oda versenyekre, és tavaszi Soproni WT után véglegesen úgy döntött, neki kell egy retriever. Nem tudom, a jó társaság, vagy a szuper kutyák győzték meg végérvényesen, de egyik szempont sem utolsó. Réka sokat volt velem kiállításon is, indult JH-ban, ért is el szép eredményeket, ám az a saját bevallása szerint nem az ő pályája volt. Amikor nyár elején elköltöztem egyre többször említették anyáék, hogy hiányzik az udvarból a kutya. Végülis, 12 éve életük szerves része lett a kutya, nekem is borzalmasan furcsa volt hazajönni és az udvart kutya nélkül látni. Hozzá tartozik. Eredetileg tavaszra terveztük a puppyt, ám egy képnek köszönhetően borult az egész terv... Tudtam, hogy Mártinál van Una, Silvana (Popsi, Ian apukájának a gazdája) egyik kutyája, és születni fog egy alom. Ám valahogy annyira el voltam merülve minden munkámba, hogy nem is nézegettem a babákat, és a törzskönyvüket. Míg nem, egyik nap ahogy görgettem a facebookon megakadt a szemem egy gyönyörűségen. Szerencsére Márti almából az egyik piciről volt a kép, és hogy, hogy nem még gazdira várt és kan is volt... Ránéztem a törzskönyvre, és a pillangók azonnal elkezdtek repkedni ahogy megláttam, vonaltenyésztés Ian apukájára, Popsira - azaz hivatalosan Nunsbrook Peregrine Falcon, és Silvana egy másik angol import kutyájára, Vickyre - Deerfold Silver Promise. Hívtam anyát, hogy gondolkozzanak gyorsan mert nekünk Ő kell. Igen, tudom, húgom dolgozni szeretne a kutyával ám nem volt kérdés fél pillanatra sem, hogy Mártitól szeretnénk egy kutyát. Miért? Azt hiszem magyarázhatnám sokáig, de fölösleges lenne, elég annyit mondanom, Ian. És ez a kiskutya Ian 2. Akivel öröm minden perc. Pontosan ilyen kiskutyát szerettem volna, ha a tesóm kap. Kis gondolkodás után igent modntak, én meg boldogan hívtam Mártit, hogy ha megbízik bennünk ismét, akkor szeretnénk a puppyt. Pár hétre rá meg is érkezett a kis Jasper, akinek már a neve is különleges. Egyik kedvenc kutyám, Jobeka Jasper of Nortonwood aki szintén többször megtalálható a pedigreeben, hiszen Ian apukájának a dédapja. Valószínűleg sokan nem értik miért lelkesedtem be ennyire a törzskönyv láttán. Nos, a Nunsbrook kutyákat van szerencsém személyesen ismerni, hiszem minden évben Beryléknél lakok a Crufts alatt, így pontosan tudom milyen a karakterük, valamint számtalan fotót és videót mutattak az elmúlt években. Lehet sokan nem értenek egyet ezzel, de nekem az a típus A TÍPUS amit náluk láttam. Kiegyensúlyozott, nyugdt, kedves, ám will to please és kint aktív kutyáik vannak, és számomra ez élvez prioritást. Dolgozhat egy kutya mint az álom, ha szétszedi unalmában a kertet, ha nincs napi 16 órát mozgatva, vagy nem lehet kutyák közé vinni mert hörög és morog, vagy mindig szenvedni kell vele, hogy ne rángasson. Még én csak csak megbírkóznék egy ilyen kutyával a cél érdekében, hogy szuper versenykutyám legyen, a családomnak, legfőképp a kishúgomnak nem ilyen Társat szeretnék. Sokan ódzkodnak a vonaltenyésztéstől - én is ezt tenném, ha nem ismerném a vonalakat személyesen, teljes biztonsággal - hiszen tudjuk, fantasztikus dolog, ám óvatosan kell vele bánni, tudatosan legfőkébb. Márti tudása tenyésztésben pedig az, amiben nem kételkednék fél pillanatra sem. Egyike azon -sajnos- ritka tenyésztők egyikének aki tisztában van a betegségek hátterével (nem csak checklistaként szűr és gőze sincs egy alap öröklődésmenetről, mint a tenyésztők nagyon nagy százalékának), és úgy kompletten a golden retriever fajtáról. Popsi, Ian apukája 7 testévérével együtt született Berylnél és Johnnál, ma már 13 évesek, és a 8 kölyökből 6-an makk egészségesen és boldogan élnek. Lewist vezettem fel a Cruftson, és egyszerűen minden pillanat élmény volt vele, csak ódkat tudnék zengeni az öregúrról. Így a két fontos tényezőt, karaktert, és egészséget nem érzem rizikófaktorosnak ezek tudatában. Hát, ez a rövid háttértörténete Jaspernak, alias Tikotta Bassoonnak, aki eddig a megtestesült kisangyal, midnenki kedvence. Intelligens, gyorsan tanul, aktív, ám mégis nyugodt ha a helyzet úgy kívánja, és rendkívül szabálykövető kiskutya.
Az, hogy milyen csapatot alkotnak a húgommal, majd kiderül, én egyelőre rendkívül nagy büszkeséggel nézem, ahogy a kisebbik Nagy gyerek is őrült kutyás lesz. Az ősz igen gyorsan elreppent felettünk, kiállításról kiállításra jártam, néha egy egy hétvége szórakozás is belefért de eléggé el voltam havazva munkával, így szégyen vagy sem, semmi időm nem maradt Ian trainingezésére, csak futni vittem el magammal, hogy a kondija ne épüljön teljesen le, no meg suliba járt velem. Így igen csak izgatottam vártam már a decemberi trainingnapokat - no meg majdnem egy éve nem jutottunk el a trainingnapokra és már nagyon hiányzott a társaság. Ezek a napok mindig a teljes kikapcsolódásról szólnak nekem, mintha a térerővel együtt minden fölém tornyosuló probléma megszűnne. Péntek délelőtt indultam neki Iannal, már maga az utunk is nagyon kellemesen telt, a busz amivel Süttőre mentünk emeletes volt, és a sofőr megsúgta, befoglalhatjuk az egész alsó rész "társalgó" részét, így tökéletesen elég helyem volt, hogy félig elterülve megebédeljek, olvassak, és sorozatozzak. Tiszta luxus :-D Süttőn Móni vett fel minket, szerencsére Csabi ugyanabba a csoportba osztott bennünket. Gyorsan beugrottunk a vadászházba, nekem Ian vacsiját, azaz fagyasztott husiját gyorsan be kellett tennem a fagyóba, Móni pedig fini sütiket hozott amiket a hűtőbe el kellett rejteni - igazából itt tudatosult bennem, hogy a klasszul tartott diétámnak lőttek hála a sokféle sütinek - no meg a marhapörköltnek és a társainak... Ian az aznapi trainingen fantasztikusan bemutatta, hogyan viselkedik egy kutya aki az elmúlt hónapokban nem csinálhatta azt amiért rajong. Az én jókedvem mondjuk ez nem szegte, hiszen egy lelkes kutyával ezerszer könnyebb dolgozni mint egy unottal. Elvenni mindig jobb mint hozzátenni, no meg ez a mi hobbink, tétje nincs, így egy dolog számít, hogy ÉLVEZZÜK. A training után és vacsi előtt volt pár óránk, Edit és Daniella is pihenni voltak, így én is követtem a példájukat és ledőltem kicsit, internet nem működött az előző pár nap viharainak köszönhetően, így tanulni nem tudtam (ne nevessetek, feltett szándékomban állt, hogy tanulni fogok a hétfői vizsgára, amit már előre felvettem, hogy a pressure azért meglegyen rajtam), így sorozatoztam és olvastam. Vacsi nagyon jó hangulatban telt, utána következett a már tradicionális vadászat (persze bent, a menő interaktív táblás játékon) ahol Edit és Csaba döntögették egymás rekordját. Végül hármasban levittük a csapatot sétálni kicsit. Csaba - nem hiszem hogy direkt, ennyire aranyos nincs haha - de volt annnyiiiiira kedves, hogy midnen nap a délutáni csoportba osztott, így végre kipihenhettem magam másnap reggel. Nem volt ébresztőóra, se pointernyüszítés, se semmi. Csend, és nyugalom, pont mint Svédországban. Nagynehezen rávettem magam, hogy ne köntösbe menjek le reggelizni, megcsináltam a kis zabkásám, kávéztam, majd átöltöztem futóruhába, átmentem Edit szobájába Hunterért és elmentünk futni (Iant nem akartam a délutáni training előtt lefárasztani). Huntika annyira nem élvezte a közös futást, hiányzott anyukája neki, így kb 1 km után visszafordult én meg sprintelhettem utána - sejtettem, hogy a vadászházhoz megy, no de mi van ha mégse, szép is lesz ha elhagyom a barátnőm kutyáját - szerencsére csak a hegyről lefelé kellett futnunk. Visszavittem a szobájába őt, majd elmentem még egy kis karikára, de azért ezek a dombok eléggé gyilkosok voltak, nem sokat bírtam. Ebéd után, marhapörivel teli pocakkal indultunk neki a trainingre, amit Szántay Csaba tartott nekünk. Útközben kis fennakadás után - egy birkanyáj haladt át előttünk pár percig - sikeresen kiértünk a területre Edittel. Egy kis lábmunkával kezdtük, sokáig kétségesnek éreztem hogy nem fogom viszontlátni az ebédem.... Egy érdekes, mint kutyáknak mint gazdájuknak agyban fárasztó trainingünk volt, de Iannak egész jól megjött a kis esze a végére. Vacsi után Szántay Csaba előadását hallgattuk a klikkerről, működésének tudományos hátteréről, amit igaz én jól ismerek de egy kis felevenítés hasznos volt. Majd kezdődött egy kis "buli" a részünkről Daniellával és Edittel főként, egy darabig voltak mások is lent, de igen gyorsan hármasban maradtunk. Visszamentünk az előző napi "tetthelyre", ahol kapcsoltunk szolid zenét - én kicsit később a Nationalst is bekapcsoltam, hiszen pont ment az USA egyik legnagyobb kiállítása, nyilván kíváncsi voltam hogyan szerepeltek a kedvenceim. Azt hiszem egyetértünk mindhárman abban, hogy "what happens in Tardos stays in Tardos" - avagy ami Tardoson történik az ott is marad. :-) Az estét Edittel a Nationals Sporting Groupjának nézésével zártuk. Másnap délelőttöt tanulgatással töltöttem, meg kis pihenéssel és sajnos pakolással. Hihetetlen mennyir egyorsan elrepül ez a pár nap.... A délutáni training szuper volt, nem volt egyszerű, de nagyon élveztem, és láthatóan a kutyák is. Ebéd után könnyes búcsút vettünk, és indultam haza, vissza a valóságba. Szerencsére az estém is jól alakult, és a másnapi vizsgámat is 5-össel zártam - amire egyébként imádkozva mentem el, hogy csak menjek át, így azt kell hogy mondjam, újabb tökéletes hétvégét zártunk.
A tavalyi GYSU (Global Youth for Sustainable Youth) konferencia után már alig vártam, hogy kiderüljön idén tudok-e menni. A Montreux-i közgyűlésen amikor elárulták az idei időpontot, szó szerint örömujjongásba törtem ki, ugyanis az egyetlen szabad hétvégém időpontjára esett. Megkezdődött a visszaszámlálás... Júliusban kaptuk az értesítést, hogy lehet jelentkezni, én azonnal letámadtam Victoriat, hogy én mindenképp mennék, kutyával ha lehet. Még jó, hogy ennyire izgatott voltam, akik pár órával később írtak már nem fértek be a keretbe, ugyanis csak 20 ember mehet. Hamarosan eljött a várva várt hét október végén, rég izgultam már bármi miatt is ennyire... első repülőútja Iannak, féltem hogyan fogja bírni. Rengeteg cuccom volt, és kicsit félve indultam neki, hogyan fogom megoldani az utazűst egy nagy box-al, hatalmas bőrönddel, és hátizsákkal, fotós táskával. Úgy döntöttem a konferencia előtt egy nappal hamarabb érek ki, csütörtök este, hogy ne utolsó pillanatban érkezzünk meg. Szokásomhoz híven már egy órával a becheckolás előtt kint voltam a reptéren (amióta a Floridai utamat ez mentette meg - baleset az M5-ön, órák hosszat álltak egy helyben az utók - azóta végképp szeretek időben indulni olyan helyre ahová mindenképp oda szeretnék érni), egy kedves takarítósrác vigyázott Ianre és a boxra amíg kerítettem egy tolókocsit. Becheckolásnál minden rendben ment, Ian kicsit zavart volt a boxban ahogy tologattam de még mielőtt átadtam volna teljes nyugalommal bealudt amíg a papírokat intéztem. Kis vásárlás következett, dolgoztam, tanultam, ebédeltem, élveztem a reptéri életet. Kb 1,5 órás utunk volt Koppenhagaba, minden simán ment szerencsére repülés közben. Kicsit bepánikoltam amikor odaértem Koppenhagaba - simán átvettem Iant és a bőröndöm, megvacsiztam, megvettem a vonatjegyem - ugyanis onnan Malmöbe vonattal kellett átmennünk. Legelső kiborulás akkor jött amikor megláttam, hogy mozgólépcsőn kéne lemenni - hogy a francba fogom levinni minden poggyászom, ha egyiket fent hagyom tuti azt hiszik bomba és balhé lesz. Szerencsére egy nálam jártasabb utas felvilágosított, hogy kicsit arrébb van lift. Nagyszerű. Lementünk lifttel, ám csomó vágány volt, gőzöm sem volt hogy jutok át egyikről a másikra, de nagy mákomra, pont jó helyen voltam. Már csak azt kellett megtudakolnom melyik vonat megy arra, ahová nekem kell mennem. Vagy 20 utast kérdeztem meg a peronon és fent a vonaton is, mint egy fogyatékos, DE szálltam én már rossz vonatra, nem most akartam megismételni. Nagyon segítőkészek voltak sokan, segítettek felpakolni Ian boxát és a bőröndömet a vonatra, pont egy megállót kellett mennem. Nem tudtam eldönteni, az Oresund híd, ami összeköti Koppenhágát és Malmöt és 7,8 km hosszú a világ legszebb vagy legunalmasabb hida. Malmö, első megálló, leszálltam, majd jött a kérdés, hogyan jutok el a hotelhez, ami Erik, a főszervező szerint nincs messze.... Azonnal belebotlottam egy rendőrbe, akitől megpróbáltam megtudni hol van lift, majd kicsit megijedtem, hogy rossz helyen vagyok amikor útlevelet kértek - aztán rájöttem, hogy mondjuk másik ország, nyilván ellenőrizni akarnak. Miután leesett a rendőrnőnek (aki amúgy nem lehetett sokkal idősebb nálam), hogy nem azért vágok halálravált fejet mert menekült vagyok, hanem mert gőzöm sincs hol vagyok, átváltott halál kedves stílusba, és önként felajánlotta, hogy segít a boxot a liftig elcipelni. Fellifteztem, és még a következő pánikrohamig sem volt időm mert azonnal a hotel bejáratánál voltam. JUHU! Hotelszobám is volt - ettől is féltem, mert említettem Eriknek, hogy korábban érkezek, de nem beszéltük meg, hogy ki foglal... Nagy szobát kaptam, az egyik sarokban pedig kutyatál várt Ianra. Lepakoltam, lefürödtem, és 8 óra körül már aludtam is, így lemaradtam az esti találkáról ami azokkal a srácokkal volt, akik már ideértek. 7 körül felébredtem, de csak 8-kor világosodott, így pont tudtam kicsit lustálkodni (aki ismer tudja, hogy ez kb szökőévente történik meg velem, hogy az ágyban döglődök ébredés után) aztán elmentünk futni Iannal. Találtam egy nem túl nagy, de szép parkot, ahol róttunk pár kört. Gondoltam lemozgatom őt a konferencia előtt, úgyis egész nap a szobában kell majd aludnia - no ez neki mondjuk nem okozott gondot. Mire visszaértem, lengyel barátom, Jaro, aki a tavalyi konferenciát szervezte, éppen becheckolt, így gyors felszaladtam, letusoltam, és elmentünk reggelizni. Még nem sokan érkeztek meg rajtunk kívül, így én vásárolni indultam, ugyanis már előre kinéztem hogy a hotel melletti bevásárlóközpontban (ami Malmö legnagyobbja) vagy egy Victoria Secret bolt - ami itthon ugye nincs - így oda feltétlen el akartam menni, a többi nap meg tudtam, hogy nem lesz időm. Jaro is elkisért, igen mókás látvány volt a bolt közepén :) Mire végeztünk pont megérkezett pár barátom, a hallban egész szép társaság gyűlt össze. Gyors közös ebéd, majd megkezdődött a konferencia, ahová mondták a fiúk (no meg a lányok is, de összesen 4-en voltunk a 20-onpár fiú mellett), hogy hozzam le Iant is. A címe a konferenciának "Game meat - a way to market hunting" - azaz, a vadhúsról szólt, ami szuper út a vadászatnak a nagyobb piac felé. Először minden delegáció (belga, francia, német, osztrák, angol, spanyol, svájci, svéd, és persze én mint magyar) bemutatta a vadhúsfogyasztási szokásokat a saját országában. Ezután egy anno divatiparban dolgozó hölgy mesélt, hogyan építette fel az egyik legelitebb svéd vadhúsbrandet. A nap zárásaként egy svéd mesterschef adott elő. Tudni kell róla, hogy mérnök, írt egy könyvet "Hogyan főzzünk levest fizikával" címmel, ami nagyban vázolja az előadásunk témáját is, ugyanis a főzés fizikai alapjait mesélte el, és bemutatta hány °C fokon kell főzni a kívánt hatásért. ZSENIÁLIS volt a pasi! Nem mellesleg a példaként hozott húsok fantasztikusak voltak. Vacsi után igen light-os beszélgetés (vadgazdálkodásról, politikáról, világnézetekről...) következett, meg is lepődtem, ez a társaság nem ilyen sokott lenni, de Erik figyelmeztetése, miszerint holnap biztosan lesz ellenőrzés a vadászaton hatásos volt - később megtudtuk, hogy ez csak kamu volt. Három csoportba osztott bennünket Erik, három különböző helyre mentünk vadászni. A mi csoportunk Erikkel ment, és először a családi birtokot néztük meg, ami egyszerűen lenyűgöző volt! A család közel ezer évre vezethető vissza, híres dán és svéd nemesi címmel rendelkeznek, és a birtok a 3. legnagyobb Svédországban (az egyházé az első). A mi vadászatunkat a Scandinavian Pro Hunters cég szervezte, egy gyönyörű kastélyban találkoztunk a hajtókkal és kutyásokkal. Meglepődve és nagy örömmel láttam, hogy rengeteg munkalabrador és pár springer alkotja a kutyás csapatot. Hamarosan megtudtam, hogy majdnem midnenki versenyzik is, és páran munkabírók. Jan, a Meadowlark kennel tulajdonosa mellé állítottak be, sokat beszélgettünk, segített, és rengeteg lehetőséget kaptam, hogy Iannal dolgozzak. Talán életem egyik legszebb vadászati napját tudhatom magam mögött, nagyon jól éreztem magam! Fiúk nagyon jól lőttek még az orkánerejű szélben is, remek volt a hangulat, Iant mindenki imádta ( egyébként az egész csapat kutyaszeretete meglepett, itthon nem szoktam ehhez hozzá, hogy a vadászok ennyire imádják a kutyákat.) Az ebédünk egyébként a kastélyban volt, ami egyben múzeum is, ebédre pedig gulyáslevest kaptunk, amit kint paradicsomalappal készítenek :-) Vadászat után vacsorára voltunk hivatalosak Erikhez - egyébként egy tündéri, 16 éves csokilabija van - majd egy klubban folytattuk a éjszakát. A főétel egyébként mennyei dámszarvas steak volt, Erik ezzel is bemutatva min kell és hogyan változtatnia minden vadásznak - promotálni a vadhúst. Másnap hajnal 6kor kellett indulnom a reptérre, közben elveszítettem a telefonom, ez az egész eléggé rányomta a bélyeget az utamra, de ha ezt kitörölhetném, talán életem egyik legszebb hétvégéjét tudhatom magam mögött. Köszönöm mindenkinek, alig várom a következő alkalmat amikor találkozunk! Az amúgy is szuper hétvége egyszerűen tökéletes volt így, hogy Ian is ott lehetett velem. Az életem két legnagyobb szenvedélye, a saját kutyám és a CIC végre együtt lehetett. Ianre pedig mérhetetlenül büszke vagyok, mindenki szívébe belopta magát azal, hogy ilyen tökéeltesen viselkedett végig. A repülőutat egyébként jól bírta.
|
Archives
June 2021
Categories
All
Kedvenc blogok: |