A Magyar VADÁSZLAP 2019/VII. lapszámában, a Vadászkutya rovatban megjelent írásom: Mesemondók mindig is léteztek, valószínűleg mindenki tud legalább egy olyan személyt az ismeretségi körében, aki szereti kicsit kiszínesíteni a történeteit. Így van ez a kutyás világban is. Ám sokszor egy-egy hőstett tényleges is lehet, s a polihisztor kutyák sem mindig a képzelet szüleményei…
A fajtákat mindig egy bizonyos céllal álmodták meg. A tenyésztők tisztában voltak azzal, milyen lenne a tökéletes egyed, kiragadtak bizonyos tulajdonságokat, legyen az küllemi vagy képességbeli, és a hiányosságokkal rendelkező példányokat kivonták a programból. Hogy ne csak mindig a hozzám oly közelálló retrieverekkel példálózzak, nézzük az egyik legrégebb óta ismert fajtát, az angol pointert. Eredetileg semmi más feladatot nem szántak neki a brit vadászurak, minthogy látványos stílussal keressen a mezőn, majd sziklaszilárdan állja a megtalált madarat, amíg egy puskás oda nem ér. Ezek voltak a legfőbb irányelvek, melyből a fajta gondozói nem engedtek. Nem volt szempont, mennyire úszott jól, puha szája volt-e, hány leesési helyet jegyzett meg… ezeket másra bízták. Egy orvos sem lehet a legkiemelkedőbb sebész, bőrgyógyász, kardiológus és pszichiáter egyszerre egy emberöltő alatt. Persze, vannak úgynevezett mindenes fajták, mint például a német vizsla, akik kiválóak a vadászat sok területén, hiszen intelligensek, sokoldalúak és sok mindenre megtaníthatók – ám azt hiszem, nem fog senki sem megsértődni, ha azt merem állítani, sosem lesznek annyira kiemelkedők egy-egy részfeladatban, mint specialista társaik. Egy ilyen mindenes fajta tenyésztője sem billenhet át egy oldalra: nem kezdhet szelektálni arra, hogy a lehető legkönnyebben irányítható, legpuhább szájú kölyök szülessen nála, hiszen akkor háttérbe szorítja a keresési stílust, és szépen – generációk alatt – ez a tulajdonság egyre gyengébb lesz. Ha pedig egy specialistát kezdünk minél több dologra rávenni, és igyekszünk ilyen utánpótlást is létrehozni, akkor a nagy erősségében gyengítjük, szinte óhatatlanul. Szépen lassan megváltoztatjuk, nemcsak az egyed, hanem a fajta képességeit, de a karakterét is. Én, ha szeretnék egy vadásztársat magam mellé, nemcsak a kinézete vagy képességei miatt teszem le a voksom egy adott fajta mellett, hanem a jelleme is ugyanannyira fontos. Nem szeretnék egy magyar vizslabőrbe bújtatott német vizslát, aki adott esetben jóval keményebb kezet igényel. Sajnos egyre több rendezvényen lehet látni büszke vezetőket, pointer stílussal loholó vizslákkal, vagy golden retrievereket, akik hosszúszőrű labradorként dolgoznak. Nem baj, ha az agarunk kiváló utánkereső eb – de szelekciós szempontként ne ez legyen mérvadó. Használjuk ki kutyánk sokoldalúságát, de ne használjuk a fajta ellen! Lassan már az számít majd igazi dicsőségnek, ha a tacskónk egy birkanyájat látva lelkesen elkezd terelni…
0 Comments
A Magyar VADÁSZLAP 2019/V. lapszámában, a Vadászkutya rovatban megjelent írásom: Az enyhe idő beköszöntével természetes, hogy még azokat is kicsalogatja az első napsugarak melege, akik egész télen ki sem mozdultak otthonról. Kutyás emberként egyértelmű, hogy szeretnénk, ha a négylábú társunk is velünk tartana, ám egy ilyen kirándulás végzetes katasztrófába is fulladhat.
Azt hiszem, mindannyian hallottunk már rémtörténeteket hőgutától elpusztult ebekről, azonban sosem hisszük, hogy ez velünk is megtörténhet. Pár éve egy elismert olasz kutyás autójában, mely légkondicionáló berendezéssel, szellőzőrendszerrel volt felszerelve, több mint tíz eb veszítette életét, amikor az elektronika tönkrement. De nem csak a gépjárműben hagyott állatok vannak veszélyben, saját szememmel láttam, amikor 25 fokban küzdöttek egy masztiff életéért, akinek ez a hőmérséklet már árnyékban is „túl sok volt”, főleg izgatott állapotban. Ha a kinti temperatúra 20 Celsius fok, az autó belsőterében fél óra alatt 40, egy óra elteltével pedig 45 fok fölé hevül a levegő – bizonyította be a San Franciscoi Egyetem egyik kutatója. A különbség pár centiméterre lehúzott ablakú, és teljesen zárt kocsi esetén elenyésző. Négylábú barátunk egészséges testhőmérséklete 37-39 °C között mozog, de 41 °C felett már akár halálos következményei lehetnek a hőemelkedésnek. A hőguta okozhat szervleállást, rohamot, agyi károsodást, belső vérzést, vakságot, görcsöket és halált. Vadászkutyás egyesületek semmilyen szabályozást nem vezettek még be a nyári versenyekre, ám követendő példa lehet a Szánhúzókutyasport Világszövetsége (IFSS), akik szigorú határokat húztak, mikor, milyen távon lehet versenyezni. Canicrossozni, azaz kutyával futni maximum 85 százalékos páratartalom mellett, 18-25 fok között, maximum 2 kilométeres távon lehet, míg e fölött nem szabad a rendezvényt megtartani. A kutyák tűréshatárát természetesen nagyban befolyásolja az anatómiájuk, egyéni toleranciájuk, valamint betegségeik (melyek lehetnek szervi problémák vagy fertőzések). Izgalmi állapotban is sokkal hamarabb elkezdhet lihegni, ha ez meleggel, és kevés folyadékbevitellel párosul, hamar bajuk eshet, ugyanis a garatban ödéma keletkezhet a heves lihegéstől, beduzzadhatnak a Morgagni-tasakok, melyek elzárják a légutat, így fulladást okozhatnak. Ha nem szeretnénk, hogy vadásztársunk kijöjjön a gyakorlatból az apróvadvadászatok idejéig, és a nyári időszakban is sokat tervezünk gyakorolni vele, fontos, hogy lehetőleg a hajnali órákat válasszuk, vagy vízhez közeli területet – sose engedjük azonban, hogy felhevült testtel ugorjon hasast a hűvös vízbe, vagy hirtelen kezdjen el inni. Mindemellett fontos a fokozatosság is, egy hirtelen melegfront után ne várjunk el ugyanolyan teljesítményt. Egy átlagos augusztusi gerlézésnél az én golden retrieverem pár óra alatt képes 3-4 liter vizet elfogyasztani amellett, hogy folyamatosan hűtöm őt a fülénél, hasánál és tappancsainál – ezeken a területeken lehet a legkönnyebben elérni ezt. Nem árt továbbá, ha van nálunk egy kanna víz, amivel alkalomadtán – mezei körülmények között – megnedvesíthetjük ebünk szőrét. A netalántán mégiscsak bekövetkező hősokk esetén mielőbb célszerű állatorvoshoz fordulni, ahol hűtött infúziót kap a „páciens”, ezáltal elkerülhető a maradandó egészségkárosodás… A Magyar VADÁSZLAP 2019/VI. lapszámában, a Vadászkutya rovatban megjelent írásom: Sokan hihetik azt, hogy egy vadászkutyánál az apportkészség természetes, ösztönszerű képesség, melyen semmi csiszolni való nincs. Természetesen, ha szerencsések vagyunk, és kölyökkortól foglalkozunk kiskutyánkkal, akkor nem sok dolgunk lesz vadásztársunkkal, ám előfordulhat, hogy még unszolásunkra sem lesz hajlandó a szájába venni bizonyos tárgyakat vagy a vadat.
Az apportkészség, ugyanúgy, ahogy az orrjóság egy öröklődő képesség, ám kis ügyességgel sokat lehet fejleszteni rajta, sőt, az igazán sok fortéllyal rendelkező kiképzők a legnehezebb esetekkel is csodát tudnak művelni. Azonban érdemes már az elején leszögeznem, fontos kérdéseket vet fel az, mennyi munkát is kellene egy vadászkutya képzésébe belefektetni. Nyilván ez fajtafüggő, és most természetesen az apróvadas kutyákra fókuszálnék, hiszen ez főként az ő feladatuk. A retrieverek esetében, melyek köztudottan az elhozás nagymesterei, nem tartom ildomosnak, ha egy tenyésztésbe szánt egyednél bármilyen ilyen irányú képzést is végeznek. Hiszen nekik az a specialitásuk, hogy számtalan leesési helyet megjegyeznek, könnyen kezelhetők, és irányíthatók, puha szájjal, szívesen veszik fel a vadat. Így náluk ez egy fontos szelekciós szempont. A vizsláknál ellenben úgy gondolom, számos más tulajdonság is van, amely értékmérő szerepet tölthet be. Az ő feladatuk elsősorban – de nem kizárólag, hiszen „mindenes” kutyaként tartják őket számon – a vad helyének felkutatása. Számtalan képzési módszer terjedt el a kiképzők körében attól függően, mennyire „súlyos” eset a kliens. Ezek közül körültekintően kell megválasztanunk, mi jelenthet gyógyírt számára, hiszen ahogy minden ember, úgy minden eb is teljesen más, így lehet, ami egy kedves vadászbarátunk kedvencénél megoldást nyújtott, az a sajátunkénál egy életre akkora törést okoz, amiből sosem fog kilábalni. Egy biztos: a drasztikusabb módszereket hagyjuk szakértőkre! S hogy ki a szakértő? Semmiképp sem az, aki a közösségi portálokon annak hirdeti magát, különféle csoportokban távsegítséget nyújt, és egész nap ráér a monitor előtt hirdetni a szent igét. Hogy is lehetne az, hiszen felkészíteni egy kutyát egy vizsgára, vagy akár egy versenyre, temérdek óra és energia – tehát egy ilyen személynek vajmi kevés ideje van a billentyűzeten pötyögni. Nem egyszer hallottam azt, hogy azért nem fordulnak a versenyeken is eredményes kiképzőhöz, mert túl drága. Ilyenkor csak egy kérdés merül fel bennem: ha egy lelkileg összetört, megnyomorodott, sovány, adott esetben beteg kutyát kapunk vissza, aki lehet, sosem lesz jó vadásztársunk, az nem drága? Egy biztos, ne törjünk le, ha a kiskutyánk nem sok hajlandóságot mutat az elhozásra, sokszor ez idővel megváltozik, és a renitens csak úgy repülni fog a leeső kakasért. Ismétlés a tudás anyja, tartja a közmondás, számítsunk hát arra, hogy idényen kívül is fontos gyakorolni kedvencünkkel – még akkor is, ha előtte sikeresen megtanulta a leckét egy profitól. Nem mindenkinek adatik meg az, hogy fagyasztott vad lapuljon a mélyhűtőjében, így más alternatívák után kell nézni. Ilyen megoldás lehet egy úgynevezett „dummy”, melyet leginkább egy kitömött babzsákhoz lehetne hasonlítani. Különböző színekben lehet kapni, így tanulófázisban megkönnyíthetjük a „nebulónk” dolgát azzal, hogy látványos színűeket – például fehéret – helyezünk ki, magasabb szinten pedig rejtőzködőszínekkel nehezíthetjük a pályát. A dummy a vízen is tökéletesen úszik, így a nyári fizikai munka kellékeként is tökéletesen megfelel. Különféle méretben állnak rendelkezésre, az egészen pici, labda méretűtől az egy kilogrammot meghaladó óriásokig. Nem utolsó sorban a hagyományos teniszlabdától eltérően ez az eszköz a fogakat nem teszi tönkre, ugyanis főként homokos területen nem kis károkat tud okozni a gyakori teniszlabdadobálás, mely a rátapadt szemcsék által nagymértékben koptatja a fogakat. A Magyar VADÁSZLAP 2019/IV. lapszámában, a Vadászkutya rovatban megjelent írásom: „Nem a póráz teszi a kutyát hűségessé.” Mikszáth Kálmán idézete mára szinte szállóige lett, és úgy érzem, sokan egyfajta bizonyítási vágyat éreznek, hogy megmutassák, az ő kedvencük bizony hűséges, a pórázt hírből sem ismerik. Vajon tényleg csak egy felesleges eszköz, ami egy jól nevelt ebnél eldobható, vagy sokkal inkább hasznos kellékről van szó? Nem egyszer futottam bele társasvadászatok alkalmával, hogy a vadásztársak kutyái mindenféle felügyelet nélkül szaladgáltak össze-vissza az eligazítás alatt, a hajtások közötti szünetekben és a terítéknél is. Sok konfliktus alakulhat ki ilyenkor a négylábúak között, a vadászat előtt a felcsigázott, izgatott kutyák könnyebben belekötnek a másikba, amikor pedig már gazdájuk birtokában vad van, természetes a védelmező ösztön. Mindig is elszomorított az a látvány, amikor azt láttam, hogy a terítékbe besétálnak, felvesznek egy vadat, gazdáik pedig csak jót mosolyognak az eseten, és egy szót sem szólnak. Ez egy természetes, zsákmányszerző ösztön társunk részéről, ám vezetőjeként az a feladatunk, hogy ezeket kontroll alatt tartsuk, valamint tiszteletlenségnek tartom azt, hogy a végtisztesség megadása előtt megcsócsálják a vadat. Nekünk, embereknek sem egyforma az ingerküszöbünk, ami a társas viselkedéseket illeti – természetes, hogy vannak zárkózottabb, kevésbé szociális egyének, ám sokan visszahúzódóbbak, és nem feltétlenül örülnek, ha első találkozásnál egy vadidegen a nyakukba ugrik. Ideális esetben egy jól szocializált, jó kommunikációs képességekkel megáldott eb tudja, fajtársaival hogyan „beszélgessen”. Sajnos általános tendencia, hogy egyre kevesebb egyed képes felismerni a jeleket – nehéz lenne elvárni tőlük, hiszen a manapság már mi magunk, emberek is nehezen társalgunk egymással. Sokszor kérdezték már tőlem, amikor megkértem egy-egy renitens gazdit, hívja vissza a kutyáját, hogy miért, az enyém agresszív? Ilyenkor mindig igyekszem elmagyarázni, hogy a légynek sem tudna ártani, de nincs igénye arra, hogy új „barátokat” szerezzen.
Már egy pár éve versenyeztem a golden retrieveremmel, amikor úgy döntöttem, váltok, és más segítségét kérem a fejlődés érdekében. Már az első alkalommal, amikor megjelentem egy szál síppal a nyakamban, kaptam egy pórázt a kezembe, hogy ezt bizony tegyem fel a blökire, és majd szól, mikor vehetem le. Nem értettem, hiszen szépen jött láb mellett, stabil volt, nem ugrott be parancsszó nélkül. Szépen lassan megtanultam, mire is jó a kis anyagdarab a nyakában: könnyebben korrigáltam a kis hibáit, és ő is rájött, ha rajta van, nincs feladat, nyugodtan pihenhet olyankor. Sok év telt el azóta, hogy ezt az útravalót kaptam, de a mai napig, ha egy kicsit is úgy érzem, elkényelmesedtünk, és picit lazult a fegyelem, nem szégyellem visszatenni rá – a megszokottnál is többször. A Magyar VADÁSZLAP 2019/III. lapszámában, a Vadászkutya rovatban megjelent írásom: Az apróvad vadászati idény végével, tavasszal elkezdődnek a kutyás munkavizsgák és versenyek is. A munkarendezvények világa – hasonlóan a kiállításokéhoz – egy teljesen más világ, mely rengeteget változott az elmúlt évtizedek alatt, és nagymértékben rányomta a bélyegét a tenyésztésre.
Mindig is ámulatba ejtettek ezek a versenyek már akkor is, amikor még csak a kiállítások világában voltam jártas. Életemben először egyébként pont egy angliai working teszten, egy retrieverek számára, úgynevezett dummykal szervezett versenyen voltam, ahol azonnal beleszerettem ebbe a világba. Nem csoda, hiszen különleges légköre volt, ahogy egy kisebb baráti csoport, tetőtől talpig tweed ruhákban, teázgatva vártak a feladatokra, míg kutyáik – főként labradorok és néhány golden retriever – nyugodtan, megszállott csodával lesték minden mozdulatát mestereiknek. Nem volt nyoma a kiállításokon már annyira megszokott nyüzsgésnek. „Egy jó versenykutyának méreg a vadászat” – hallgattam homlokráncolva, majd igen gyorsan megtapasztaltam – a saját bőrömön is –, hogy egy jó vadászkutya közel sem biztos, hogy jó versenyző is lesz. Az önállóság, amit annyira szeretünk társunkban, igazi fejtörést tud okozni. Arról nem is beszélve, az a négylábú, aki hozzászokott az egész napos pörgéshez vadászat során, sokszor jó nagy adag stresszt gyűjt magába, mire a feladathoz érkezik – akkor pedig már annyira akar menni, hogy nem tud higgadtan, összeszedetten dolgozni. Nem csak a kiállításokon látni extrém, eltúlzott eseteket. Néha csak kapkodom a fejem, amikor azt hallom, hogy az egyik „field trial” a másik „working teszt” típusú kutya, ezzel megmagyarázva az esetleges hibákat. Minden fajtának megvan az eredeti funkciója, ezzel együtt a sajátos stílusa, ám manapság ezek egyre inkább megfakulnak. Egyaránt tartom felelősnek ezért a bírókat, akik sokszor pontot vonnak le egy lassabb, de fajtajellegnek megfelelő munka miatt, vagy felpontoznak olyan munkákat, melyek rendkívül látványosak, ám nem megfelelő stílusúak. Éppen ezért tartom fontosnak, hogy ismerjük társunk fajtájának kialakulásának történelmét, milyen típusú ebek keresztezésével alakult ki a ma ismert forma. Remek példa erre a golden- és labrador retriever, mert az előbbit spánielek, szetterek, vérebek közreműködésével alkották meg, míg az utóbbi eredetileg a halászok kutyája volt, így teljesen értelmetlen ugyanazt keresnünk bennük. Ugyanez igaz a kontinentális vizslákra, akiknél egyre gyakrabban látni az angol pointeréhez hasonló, hatalmas területet lefedő mezei munkát, mely esetükben teljesen fajtaidegen. Szerencsére ezt a változást egyre több tenyésztő ismerte fel és igyekszik megtartani az eredeti szerepkört. Nem minden vadászkutyából lesz jó versenyző, de a versenyeken teljesített négylábúak többsége kivételesen jó társunk lehet, a vadászat igazi „ékköve”, így ne sajnáljunk kicsit több energiát fordítani a képzésébe és kicsit belekóstolni ebbe a világba is. A Magyar VADÁSZLAP 2019/II. lapszámában, a Vadászkutya rovatban megjelent írásom: Az egész éven át, szinte minden hétvégét lefedő kiállítási „dömping” már tradicionálisan a FeHoVa nemzetközi kiállításokkal elkezdődik. Minden évben naponta több ezer kutyát neveznek a világ minden tájáról: Panamától Oroszországon át Japánig mindenhonnan érkeznek a sport szerelmesei. A FeHoVa apropóján, s a múlthavi gondolatmenetet kicsit tovább fűzve, a címeket és a kutyakiállítások menetét fogom bemutatni.
A Nemzetközi Kinológiai Szervezet (FCI) által elismert kiállításokra kivétel nélkül mindig előre kell benevezni kedvencünket. Ha ezzel megvagyunk, akkor nincs más hátra, mint megfelelően felkészülni a nagy napra. Fontosnak tartom megjegyezni, hogy mi magunk is az alkalomhoz illően jelenjünk meg egy ilyen rendezvényen, a magassarkú cipő, vagy a melegítőruha nem a legjobb választás… A fajtabírálat során elsőként az azonos nemű és hasonló korú ebeket vetik össze az úgynevezett osztályban. Itt a bíró alaposan szemügyre veszi a fajtaleírásban szereplő kritériumokat, ellenőrzi és minősíti az egyedet a hibái mértékének megfelelően, amik a következők lehetnek: nem megfelelő, megfelelő, jó, nagyon jó, kitűnő. Az első négy, általa legjobbnak ítélt kutyát sorolja, ha az első két helyezett kitűnő minősítést érdemel, akkor a másodiknak kiadhatja a Reserve CAC (osztályában második) és CAC (osztálygyőztes címet). Kivétel erre a fiatal osztály, ahol csak a fiatal osztálygyőztes címet lehet kiadni. Ezekkel a titulusokkal később a szabályzatnak megfelelően Champion, azaz győztes bizonyítványt igényelhetünk. Az érett és fiatal osztály győztesek kivételével nemzetközi kiállításon kiválasztják a legszebb felnőtt kant, majd később szukát is, ahol CACIB és reserve CACIB címeket adhat ki a bíró, ezek pedig a Nemzetközi Szépség Championátushoz kellenek. A reserve CACIB címért nemcsak az osztálygyőztesek, de a CACIB cím után második helyezett kutya is konkurál. Ha fiatal osztálygyőztes, CACIB vagy veterán osztálygyőztes címeket szereztünk, akkor a fajtagyőztes összevetésre is vissza kell mennünk. Ha a mi kutyánkat ítélte meg aznap a legszebbnek a bíró, akkor a délutáni programban is tovább versenyezhetünk. Itt érdemes leszögezni, hatalmas illetlenség ezt nem megvárni és hazautazni. Nemcsak magunkat fosztjuk meg attól, hogy további eredményeket érjünk el, de elvettük a lehetőséget más sporttársunktól is. A délutáni program a fiatal felvezetők versenyével kezdődik, mely semmiképpen sem arról szól, hogy kisgyerekek nagy kutyával rohangálnak a díszkörben, hanem már-már lassan profi fiatalokat látunk bemutatkozni. Hazánkban kiemelten nagy kultúrája van ennek a sportnak, például Záhonyi Ábel Dorottya egyedülálló sikerekkel öregbítette Magyarország hírnevét. Helyet kapnak emellett a kutyapárok, tenyészcsoportok, legszebb bébi és kölyök, fiatal illetve veteránversenyzők is. Általában a magyar fajták versenye után kezdődnek meg a csoportbírálatok, melyben az FCI csoportrendszere szerint mérkőznek meg a fajtagyőztesek egymással. Sem itt, sem a későbbiekben nem az számít, hogy a bírónak, adott esetben, a hetes csoportban a vizslák, szetterek közül a magyar vizsla, vagy egy breton spániel tetszik jobban, hanem, hogy az adott egyed mennyire reprezentálja jól a fajtát. A tíz csoportgyőztes a nap végén a Best in Show-ban mérkőzik meg egymással. Ha úgy döntünk, benevezünk egy kiállításra, azzal vállaljuk, hogy az elért minősítést, kritikát elfogadjuk. Egyre divatosabb a bírók döntését kétségbe vonni, személyüket nyilvánosan becsmérelni. Attól, hogy egy kutya egyik hétvégén előkelő címet szerzett, még nem biztosítja, hogy egy másik bíró is hasonlóan fog vélekedni róla. Tökéletes eb ugyanis nem létezik, és bírója válogatja, hogy az adott hibák mekkora súllyal bírnak. A Magyar VADÁSZLAP 2019/I. lapszámában, a Vadászkutya rovatban megjelent írásom: A kiállítások nagy múltra tekintenek vissza. Az 1800-as évek közepén kezdtek el Angliában ilyen jellegű megmérettetéseket szervezni, elsősorban vadászkutyáknak. Az első pár évben csak pointerek, szetterek és spánielek versengtek, majd idővel kopók is csatlakoztak hozzájuk. Ezeknek a rendezvényeknek a célja – amellett, hogy társasági események voltak – legfőképpen az volt, hogy a fajtaleíráshoz, azaz standardhoz leginkább közelálló kutyákat megtalálják, és megvitassák, melyik ebnek, milyen hibája van.
Manapság, ha valaki ellátogat egy kiállításra, merőben más kép fogadja, mint 150 évvel ezelőtt. Tökéletesen kozmetikázott kutyák, akik „szoborként” állnak a ringben, vagy éppen kecsesen köröket és oda-visszákat futnak, elegáns kosztümbe vagy öltönybe öltözött felvezetőik mellett, milliméter vékony csillogó kövekkel kirakott pórázokon vezetve. A ringek szélén hosszabbszőrű kutyák hadai állnak a kozmetikai asztalokon mozdulatlanul, várva azt, hogy ügyes kezű felvezetőik és „fodrászaik” a legprofibb eszközökkel elvégezzék az utolsó simításokat rajtuk. Abszurdnak tűnhet ez a látvány olyasvalaki számára, akinek a kutyája a mezőn rohangál, nap mint nap, hétvégente pedig a bogáncsok mellett vérnyomok és tollak díszítik a szőrét. Gyakran hallom, hogy a kiállítás bizony állatkínzás, biztosan nem élvezik szerencsétlen kutyák – ám ha jobban megfigyeljük őket, láthatjuk, számukra ez hasonló szórakozás, mint más ebeknek a vadászat. Remek példa erre például a saját golden retrieverem, aki bizonyította, hogy a szépséghez alkalmasint ész is tud párosulni: amellett, hogy az év legsikeresebb kiállítási kutyája lett pár éve, a rákövetkezendő évben a fajta második legeredményesebb munkakutyája is ő volt. A kiállítások eredeti célja, ahogyan már említettem, hogy megnézzék, melyik egyed közelíti meg leginkább azt a fajtaleírást, ami szerint tenyészteni kell. A standardban pontos jellemzés található minden fajtáról: hogyan kell bizonyos csontoknak (például a lapockának vagy a felkarnak) illeszkednie egymáshoz, meghatározza a testarányokat, a szőr színét és minőségét, a mozgás jellegét – csak, hogy párat említsek a számos kritérium közül. Minden anatómiai jellegzetességnek megvan a maga lényege, ami segíti az adott fajtát az eredeti funkciója, mondjuk a vadászati feladatai ellátásában, tehát ennek nem kizárólag esztétikai jelentősége van. Egy megfelelő hátulsó szögellés például egyfajta lengéscsillapítóként is funkciónál, kevesebb terhelés éri az ízületeket. Hazudnék, ha azt mondanám, a kiállításokon ez a mai napig teljes mértékben így van. Sajnos a kapcsolati rendszerek néha a szakmaiság rovására mennek, és egyfajta trendek alakulnak ki bizonyos fajtáknál. Számos fajtánál preferálják az egyre nehezebb felépítésű egyedeket, a retrievereknél is megfigyelhető, hogy a „mackófejű”, eleganciát nyomokban sem közvetítő ebek a ringek igazi sztárjai… A Magyar VADÁSZLAP 2018/XII. lapszámában, a Vadászkutya rovatban megjelent írásom: Vitathatatlan, hogy a kutyatartási kultúra nagyban megváltozott az elmúlt időszakban. A négylábúak már nemcsak mint vadásztárs, de mint családtag is jelen vannak életünkben. Ebben a felgyorsult világban egy eb felé mások az elvárások. Kevesebb idő jut a szabadidős elfoglaltságokra, egyúttal a kedvencünk képzésére is.
Vannak négylábúak, akik folyamatosan rombolnak, sok esetben nemcsak a kertben randalíroznak, bútorokat és cipőket rágcsálnak meg, de láttam már pár óra alatt lebontott falat is. Vajon pár hétvége vadászélménye feledtetni tudja a sok bosszúságot, amit egy-egy ilyen kutya a mindennapokban okoz? Természetesen nem azt szeretném sugallni, hogy a kanapén heverésző, ám vadászaton használhatatlan kutyák tenyésztése a cél, de megfontolandó az arany középút. Egy munkakutya – legyen szó „csak” vadásztársról, vagy versenyeken is jól teljesítő egyedről – képességei nem attól függnek, képes-e beilleszkedni adott esetben a városi életbe. Ez az alkalmazkodóképesség viszont nagyban megmutatja, milyen idegrendszerű a kutyánk. Sok tenyésztőt hallottam büszkén mesélni, hogy nála sosincs csend a kennelsoron, mindent szétszednek az ebek és a legkeményebb képzési eszközök is alig használnak. Akadt olyan is, akitől legalább négyszer meghallgattam a történetet, hogy a kennelből a magyar vizslája kitámadt egy kislányra. Természetesen ezt, mintegy kiemelkedő, pozitív karakterként tüntette fel. Sokszor elméláztam ezeken a történeteken és előre sajnáltam azokat a családokat, akikhez ilyen ebek kerülnek. Egy kiképző számára lehet csábító egy megtörhetetlen, kemény „robot” kutya, de adott esetben több évtized tapasztalattal a hátuk mögött – és minden nap több óra csak a kiképzésre szánt idővel a tarsolyukban – valószínűleg tényleg kimagasló versenyeredményeket lehet bezsebelni. Ám egy átlagos vadásznak, aki kevesebb idő, tudás és lehetőség birtokában áll, mindez inkább sok vesződés árán megoldható kihívás. A kutyás rendezvények száma folyamatosan nő, egyre elérhetőbbek egy átlagos hobbi kutyatartó számára, ahogy a tenyésztés is. Manapság már erényként tartják számon, ha egy tenyésztő csak két-háromévente hoz le almot. Ezen emberek többsége nem sokat ért a szakmához, etológiához, genetikához. Kevesen mérettetik meg igazán tenyészállataikat, és pár apróvadvadászat után már büszkén titulálják őket kiváló vadászkutyáknak. Természetesen minden tenyésztő szeretné, ha az ő neve alatt született apróságok később minél eredményesebbek lennének, ezért a tenyészkan választásakor legtöbbször csak az eredmények listájának méretét hasonlítják össze, de arra nem vesznek fáradtságot, hogy utánajárjanak, ezekhez mennyi munkát kellett beletenni, és mi az, ami képesség szintjén már benne volt – hiszen ez az, ami öröklődni fog. Éppen ez lehet az egyik fő oka, hogy az eredeti funkciójukhoz és karakterükhöz képest rengeteg fajta megváltozott, már-már mindegy, magyar vizslát vagy német vizslát veszünk, labrador vagy golden retrievert, szinte ugyanazt kapjuk, más kültakaróban. Hogy ezek a változások jók-e, vagy az, hogy a végletekig elkülönültek a hobbi és versenyzésre alkalmas kutyák, azt döntse el a kedves olvasó. De talán nem véletlen, hogy eredetileg ezek a fajták sok tulajdonságukban különböztek egymástól. A Magyar VADÁSZLAP 2018/XI. lapszámában, a Vadászkutya rovatban megjelent írásom: Ha elsősorban vadásztársunknak szeretnénk kutyánkat, akkor több lehetőséget érdemes átgondolni. Sok tenyésztő, kiképző például nem csak kölyököt, de részben, vagy teljesen képzett kutyákat is ad el, ezzel megkönnyíti azok életét, akiknek kevesebb ideje lenne a kiképzés rejtelmeinek elsajátításához.
Egy háromhónapos kiskutya a sok öröm mellett nem kevés fejtörést is okozhat. Egy kezdő kutyás könnyen belezavarodhat a képzési praktikák rengetegébe, és hamar rájöhet, vadászkutyát egy délután alatt nem lehet képezni… A közhiedelemmel ellentétben – miszerint egy kutyával csak akkor lehet jó kapcsolatot kialakítani, ha egészen kicsi kora velünk van – legtöbbször felnőttkorban is igazán szoros kötődés tud kialakulni. Tapasztalataim szerint a legtöbb négylábút cseppet sem szokta megviselni egy tulajdonosváltás még idősebb korban sem. Pár éve hozzám került egy két éves puli, akik méltán híresek arról, hogy rendkívül ragaszkodók és egygazdás kutyák. Nem csak, hogy nem viselte meg őt a környezetváltozás – ami esetében nem is kicsi volt, mert egészen Panamából érkezett –, de fél év múlva, amikor az előző gazdáját – akivel felnőtt, és gyakorlatilag éjjel nappal együtt voltak – újra látta, nem ismerte fel, sőt, meg is akarta harapni. Természetesen ezzel nem azt akarom mondani, hogy minden eb egyformán könnyen alkalmazkodik, de megfelelő feltételeket biztosítva könnyedén kialakulhat a jó kapcsolat. Sok tenyésztőnél előfordul, hogy egy alomból több nagyon ígéretes utódot megtart növendék korig, hogy később a stílusához és elképzeléseihez leginkább passzolót tudja tenyésztésbe vonni. Változó, ki mikor választja ki a számára kedvencet, így a félévestől a majdnem kétévesig bármit takarhat ez a kor. Éppen ezért a képzettségi szint között is nagy a különbség, van, akinél az alap vezényszavak ismeretét jelenti, de van, akinél a már majdnem teljesen a vizsgákra felkészített kutyát. Azoknál az ebeknél, akiket versenyzésre szán a tenyésztő nem csak a klasszikus értelemben vett képességek a fontosak, hogy szép stílusban keres, vagy jó az apportkészsége, de az is, mennyire terhelhető képzés közben. Erre a tulajdonságra vadászat közben ritkán van szükségünk, ott nagyfokú önállóságot várunk el tőle, nem azt, mennyire bírja jól, hogy egész nap, vagy akár hétvégén hatalmas nyomás nehezedik rá, állandó kontroll alatt van. Ha egy ilyen társ vásárlása mellett döntünk, nagy előny, hogy a kölyökkori szocializációt, és alapnevelést – ami elengedhetetlen ahhoz, hogy egy kiegyensúlyozott társunk legyen – a tenyésztőnél már megkapta. Pontosan ezért nagyon fontos, hogy csak akkor vegyünk magunk mellé ilyen négylábút, ha biztosak vagyunk benne, hogy megfelelő szocializációt kapott, hiszen ez később már nem, vagy csak nagyon nehezen pótolható. Sokan vallják azt, hogy egy kutyának kölyökkorában, egy éves koráig minden olyan körülményt meg kell mutatnunk, amiben élete további szakaszában része lehet… Természetesen minden tenyésztőnél véges az a létszám, ahány tenyészállatnak megfelelő életszínvonalat tud biztosítani, így sokszor azok a kutyák, akiktől már van utód, új gazdát keresnek. Ők már teljesen képzettek, legtöbbször vizsga, és versenyeredményekkel büszkélkedhetnek, így tökéletes választás olyan vadásznak, akinek nincs még gyakorlata, vagy ideje a képzéssel foglalkozni, de szeretne egy kiváló vadásztársat. Természetesen ők sem robotok, és a folyamatos gyakorlás, a meglévő tudás ismétlése elengedhetetlen. Azt hiszem, magától értetődik, hogy az ár arányosan növekszik a belefektetett munkával. Ám ha összeszámoljuk az időt, energiát, adott esetben kiképzőnek kifizetett, egészségügyi szűrésekre költött anyagiakkal, rájöhetünk, még mindig jól jártunk, és nem „zsákba macskát” vettünk. A Magyar VADÁSZLAP 2018/X. lapszámában, a Vadászkutya rovatban megjelent írásom: Kölyökkutyák születését várni hasonló, mint amikor babát várunk. Kialakítani a kicsik helyét, megfelelően fertőtleníteni és beszerezni mindent, amire szükség lehet a következő pár hónapban. Egy biztos: hasonlóan keveset fogunk aludni, mintha egy újszülöttet hoznánk haza.
Egy jó állatorvos elengedhetetlen a tenyésztő életében. Ideális esetben egy szuka nem sok segítséget igényel fialás közben, ám ez igen ritka, jobb, ha felkészülünk a komplikációkra és megfelelő mennyiségű oxitocinról (a sima izmok összehúzódását segíti elő a méhben) is gondoskodjunk. Még ha császármetszésre nem is kerül sor, egy ügyeletes orvos mindig legyen a közelben. Azt hiszem, hogy nem lehet elégszer kihangsúlyozni az oltási és féregtelenítési program fontosságát, hiszen sokan a mai napig nincsenek ezzel teljesen tisztában, rengeteg parvovírus által megfertőzött kiskutyáról hallani, ami az egyik leggyakoribb betegség. Egy olyan alomláda, melyben a szuka nem tudja a falhoz szorítani véletlenül a kölyköket igen hasznos, valamint az infralámpa is népszerű a tenyésztők körében. Vannak olyan szukák, amelyek nem túl jó anyai ösztönökkel rendelkeznek, nem takarítják a kicsiket, nem szoptatják őket, sőt bizonyos fajtáknál az is előfordul, hogy kifejezetten agresszívak. Ilyenkor nincs más választásunk, mint 2-3 óránként vagy tejpótlóval, cumisüvegből etetni, vagy a szukát ellenőrzésünk alatt beengedni. Kiemelten nagy figyelmet kell szentelni a higiéniára, sok tenyésztő 5-6 hetes kor előtt nem fogad látogatókat a kicsikhez és azután is csak alapos fertőtlenítést követően engedi be az érdeklődőket. A váltócipő használata is ajánlott, hogy az utcáról semmilyen fertőzést ne hordjunk be az apróságokhoz. A vemhesség és szoptatás alatt is létfontosságú a szuka megfelelő táplálása. Akár nyers hússal, akár száraztáppal etetünk, figyelembe kell vennünk, hogy az anya szükségletei igencsak megváltoznak ilyenkor. A kölykök leválasztását fokozatosan 5-6 hetes koruk körül tegyük meg, ne terheljük túl a szukát. Ha a természetes etetés hívei vagyunk, kezdhetjük kecsketejes keverékkel, pár nap után kis zabpehellyel kiegészítve, majd áttérhetünk nyers, darált húsos csontra és zöldségekre. A kölykök hathetes koruktól napi négyszer esznek, mikorra elérkezik a gazdikhoz utazás ideje, a nyolchetes kor, a gyomor űrtartalma megfelelőre növekszik, már elegendő csak napi háromszor enniük. A tenyésztőnek hatalmas szerepe van a kölykök nevelésekor, hiszen részt vesz a megfelelő szocializáció kialakításában. Egy vadászkutya életében a különböző zajokhoz szoktatás elengedhetetlen. Számos kutatás bebizonyította, hogy a kölykök életére már a születésük előtti időszak is hatással van, ezért azok a szukáknak, amelyek nagy stressznek voltak kitéve a vemhesség alatt sokkal érzékenyebb kölykei születtek. Az első két hétben főként a szaglás játszik nagy szerepet az utódok fejlődésében. Fontos az emberi érintés, kézbevétel is, amely segíti az idegrendszer fejlődését, tapasztalatok alapján nem csak jobb problémamegoldó képessége lesz a későbbiekben, de a súlygyarapodásra is pozitív hatással van. Olyan apróságok, mint pár játék, akár kaviccsal teli műanyag üvegek, rádió vagy tévé zaja is nagy segítség ahhoz, hogy a kiskutyák idegrendszere megfelelően fejlődjön. A kölykök leghamarabban nyolchetesen költözhetnek új otthonukba, ha esetleg külföldre is tervezünk eladni kiskutyát, azt csak legkorábban háromhónapos korban beadott veszettség elleni vakcina után, 21 nappal tehetjük meg az Európai Unión belül, de bizonyos országokban ez a várakozási idő akár még több is lehet, titer-vizsgálattal (mely a vérben lévő veszettség-ellenanyag mennyiségét nézi), vagy karanténnal kiegészítve. |
Archives
June 2021
Categories
All
Kedvenc blogok: |