Az alábbi történetet semmiképpen sem keserűségből, rossz kedvből osztom meg, csak mint egy tanulság mindenkinek aki érdeklődik a handlerkedés iránt valamint a mi történetünkhöz, amit az elmúlt hetekben elkezdtem újra megosztani ez is hozzátartozik. Feketén fehéren. Bő két évvel ezelőtt, tavasszal vettek Bogár és Leki gazdájék egy puli kant, Döncit, aki ismét hozzám került, hogy nevelgessem, aztán majd költözik hozzájuk. Telt, múlt az idő, a szocializációja is alakult, sok idő kellett neki mire elég bátor lett és valamennyire magabiztosan tudott járkálni a városban, emberek vagy kutyák között. Miután betöltötte a 2 éves kort, rájöttünk, belőle sosem lesz kiállítási kutya, így új gazdit kellett keresni neki. Nehéz helyzetbe kerültem, egyrészt nyilván a szívemhez nőtt a kiskutya, nem sok gond volt vele, azon kívül, hogy évente 1-2x arra keltünk, hogy minden előjel nélkül besz*rt (és ezek általában vagy karácsony, vagy születésnap, vagy hasonló jeles alkalmak reggelén voltak - számára ez tuti a szeretet jele :D). Másrészt sosem vállaltam érte felelősséget, ő sosem az én kutyám volt, és Iant is igen csak szereti piszkálni, nyalogatni, rágcsálni, farkába csimpaszkodni, azaz pulisat játszani. Nyilván számomra elsődleges az idősödő, SAJÁT kutyám érdeke volt, amellett sokat sportolni sem lehet Döncikével (mi pedig elég sportos család vagyunk), a gyerekektől retteg (mi pedig hamarosan szeretnénk majd babát...) így úgy döntöttünk, gazdit keresünk neki. Talán én voltam a legjobban meglepődve, mennyire nem kaptam itthon segítséget (természetesen nem azt vártam, hogy a világ másik végéről valaki gazdit kerít a kutyának) a gazdikeresésben (tisztelet annak a pár barátomnak akik igyekeztek). Teltek a hetek, jött egy jelentkező (hála egyik barátnőmnek), aki végül utolsó pillanatban megváltoztatta a döntését, mégsem kellett neki Dönci. Nem okolom őt, ki tudja hányszor kell majd őt műteni a rossz csípőjével... Nem sokan vállalnak be egy ilyen kiskutyát... Eltelt fél év is, a kiskutya már bő 2 éve nálunk volt, amikor Peti azt mondta, ő már nem adja sehova, majd megoldjuk valahogy. Nem lenne fair dolog egy majd 3 éves, egyébként is kissé labilis, félős kutyát új helyre adni - nem, mintha azóta bármi érdeklődés, vagy gazdijelölttel jelentkezett is volna bárki érte. Egy darabig vártam legalább egy kérdést telefonon, vagy legalább üzenetben kapok-e, de mára elengedtem. Nagy tanulság volt ez számomra, kire meddig számíthatok, addig fontos-e egy barátság, munkakapcsolat, amíg minden szuperül megy, aztán igen gyorsan magára maradok ha valami kis probléma felüti a fejét. Szerencsém van, hogy Peti támogatott, és nem hozott nehéz helyzetbe, hogy így hivatalosan is lett plusz egy kutyám. Hát, úgy tűnik így lettünk végül pulisok, kétkutyások. Dönci elbúcsúzott nagy bundájától, szinte teljesen új kutyát kaptunk egyébként. Bátrabb, mozgékonyabb és sokkal kevésbé ügyetlen. Már nem csak mögöttünk kullog a séták során, hanem fut, élvezi az életet. Egyébként, aki azt mondja, egy puli szőrét egyszerű karbantartani az szerintem sosem csinált még meg egy pulit sem. Azért így rövid bundával jóval könnyebben kezelhető, és élhetőbb is, végre nem terjeng a lakásban az állott pisiszag (ugyanitt aki azt mondja, egy pulinak nincs szaga, annak szaglóhámsejtjei sincsenek. Persze vannak fokozatok, Dönci még az extraenyhe kategória volt, de azért így is minőségbeli változás az életünkben.)
Egyébként nagyon igyekszik "felzárkózni" Ian mögé, irtó eszes kiskutya, ragad rá minden. Bármit megcsinál, csak, hogy velünk lehessen, így már a SUP-ozással is egészen megbarátkozott. Párszor velünk tartott rövidebb kocogásokra is, nagyon évezte. Tündéri kiskutya egyébként, a kutyákkal már jól kijön, a kommunikációja néha kicsit túl sok, de őt már így szeretjük :)
0 Comments
Leave a Reply. |
Archives
June 2021
Categories
All
Kedvenc blogok: |