A koronavírus megjelenése óta kissé elveszítettem az időérzékem, és most pénteken, (amikor több, mint fél év kihagyás után újra kutyakiállításra mentem) döbbentem rá, hogy egy évtizede ismerős arcokat látok viszont. Bizony, több, mint 10 éve voltam először kiállításon. Pontosabban 2010 április 25-én jártam először ilyen rendezvényen. Emlékszem, több, mint fél éven át minden nap lefekvés előtt elolvastam a junior handler szabályzatot, átolvastam melyik cím rövidítése mit jelent (igaz, franciául még nem tudtam, de tökéletesen helyesen le tudtam írni a CAC cím teljes nevét) és tudtam melyik champion cím megszerzéséhez pontosan mi kell. Így próbáltam kompenzálni azt a hátrányt, hogy se törzskönyves kutyám, se lehetőségem személyesen gyakorolni ilyen kutyával. Ingriddel, keverék kutyusommal gyakoroltam órák hosszat az udvarban. Majd eljött a nagy nap, és egy kissé gazdira rákattant, de cuki golden fiúcskával indultam. Az évi 2 kiállítást felváltotta pár év múlva évi 10-enpár, majd megszámlálhatatlan mennyiség. Nem tudom összeszámolni hány kutya fordult meg a kezeim között, ki milyen címet kapott. Bejártam a világot, és rengeteget tanultam. Nem csak kutyákról, felvezetésről és kozmetikáról, de emberekről, emberi értékekről. A régi legnagyobb példaképeim, akiket az első években már látnom is katarzis volt egy idő után köszöntek, tudták a nevemet, majd páran a barátaim is lettek. Sosem gondoltam volna, hogy kijutok a Cruftsra, osztálygyőztes kutyám lesz ott, Világ és Európagőztes kutyák handlerei lehetek azt meg pláne nem, hogy Junior csoport 3. dobogóra is felállhatok. Amerika...? Arról pedig álmodni sem mertem. De ezeknél az eredményeknél a barátságok, és örökreszóló emlékek még fontosabbak. Megtanultam veszíteni, és megtanultam azt, hogy az élet nem mindig fair play. Azt is, hogy ez nem az a játék, ahol annyit veszel ki, mint amennyit beleteszel. Lehet néha szerencséd, és ha igazán kitartó vagy, biztosan lesz szerencséd. Néha. De nem mindig. Igazi hullámvasút, fent, és lent. Legtöbben többször felülnek erre a hullámvasútra, akármennyire is rázós az út lefelé. Én azt hiszem egy évtized után kiszálltam és átültem egy lightosabb, gyerekverzióra. Beleuntam kicsit abba, hogy ezzel az élettel minden más összeegyeztethetetlen. Szerettem és egy percet sem bántam meg. Volt, hogy hónapokig nem volt egy szabad hétvégém, amikor bőröndből éltem, volt, hogy meg sem tudtak száradni a ruháim, de már indultunk tovább. Azt is megtanultam hogy a lehetetlen bizony nem létezik, és igenis minden álmunk valóra válhat - sokszor még azok is, amik ijesztően, vagy épp nevetségesen nagyok. Maximalista vagyok, mindent szeretek 100%-al csinálni. Nem félgőzzel, nem ímmel-ámmal. Most egy kicsit őszintébb sportba szerettem bele. Ahol (legalábbis az én amatőr szintemen) nincs szubjektív döntés, egyetlen egy dolog ellen versenyzel - az óra ellen.
Mindig is kutyás maradok, és biztos vagyok benne, hogy sosem fogom teljesen hanyagolni a kiállításokat. Hiszen itt nőttem fel, és mindig is hálás leszek azért, hogy egy ennyire elfogadó, nyitott és független közegben nevelkedhettem. De ez az elkövetkezendő 10 év (remélhetőleg) most mást tartogat számomra.
0 Comments
Leave a Reply. |
Archives
June 2021
Categories
All
Kedvenc blogok: |