A mai, felgyorsult világban az állandó rohanás közepette nem szeretünk időt fecsérelni semmire. Könnyebben veszünk új dolgokat, minthogy a régieket megjavítsuk. Ez gyakran egyformán igaz egy fűnyíróra, egy párkapcsolatra, vagy egy kutyára. Sokan elítélik azokat a tenyésztőket, tulajdonosokat, akik új otthonba helyezik azokat a felnőtt négylábúikat, akik vagy nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket, vagy esetleg már idősebbek. Valóban önző cselekedet ez, vagy inkább egy racionális, mindkét fél számára optimális döntés? Sokszor hajlamosak vagyunk emberi tulajdonságokkal felruházni kedvenceinket, sőt, hallottam már olyat is, aki azon a véleményen osztozott, hogy kutyát továbbadni pontosan olyan, mintha az éppen kicsit problémás gyerekünktől válnánk meg. Holott az állatok teljesen másként kötődnek gazdájukhoz, mint ahogyan azt mi gondolnánk, vagy ahogyan azt saját gyerekünk, embertársunk teszi. Természetesesen vannak különleges esetek, amikor tényleg nem képes elfogadni az új otthonát, de legtöbbször pár nap alatt olyannyira megszokják az új szituációt, hogy szinte fel sem ismerik régi gazdájukat. Miért teljesen elfogadott egy párkapcsolatból kilépni, és miért ördögtől való egy ebet másik gazdához adni? Természetesen magunkhoz venni egy élőlényt hatalmas felelősség, és ennek tudatában kell döntést hoznunk. Nem azt szeretném sugallni, hogy ha egy kisebb probléma akad, akkor váljunk meg tőle, ám mindenki életében akadhatnak nem várt fordulatok, esetlegesen a kutya életében is – gondolok itt sérülésre, betegségre –, ilyenkor pedig mérlegelnünk kell, tudunk-e megfelelő körülményeket teremteni hű társunknak, valamint, hogy a változás számára kedvező lenne-e. Ha az utóbbira határozott igen a válasz, akkor azt hiszem, fölösleges is tovább elmélkednünk. Amondó vagyok, egy idősödő eb számára nem is adhatnánk szebb ajándékot, méltó nyugdíjas éveket, mint, hogy új otthonba helyezzük, egyedüli kutyaként, ahol a fiatalok nem táncolnak az idegein, és a család száz százalékos figyelmét megkapják. Egy álomvilágban természetesen az lenne az ideális, ha ezt mi magunk tudnánk biztosítani, azonban tenyésztőként, vagy többkutyás gazdaként ez nem mindig kivitelezhető. Gondoljunk bele, milyen érzés lehet egy fiatal vadászkutyának hétvégéről hétvégére végignézni azt, ahogy gazdája felhúzza a gumicsizmát, kiveszi a fegyverszekrényből a puskáját, és elindul vadászni – azonban egy komoly sérülés miatt soha többet nem tarthat vele régi, hűséges vadásztársa? Fontos, hogy az életvitelünknek megfelelő fajtát válasszunk, így elkerülhetjük a sorozatos baklövéseket a választás terén. A fajtatiszta tenyésztés egyik nagy előnye, hogy kiszámítható, milyen habitusú egyedet választunk magunk mellé. Azonban a kivétel itt is erősíti a szabályt, és bizony kifoghatunk egy olyan problémával rendelkező szőrmókot, aki a későbbiekben megkeseríti életünket. Azonban, ahogy a párkapcsolatokban is valaki „szemete” lehet, másnak a legnagyobb kincs lesz – így kutyáknál is, ami minket felettébb bosszanthat, és messzemenően meghaladja az ingerküszöbünket, az korántsem biztos, hogy egy másik embertársunknál egyáltalán feltűnik. Ne legyünk hát önzőek, adjuk meg az esélyt arra, hogy társunknak a lehető legszebb élete legyen. Megjelent a Magyar VADÁSZLAP 2019/szeptemberi számában
0 Comments
Etika, kultúra… Vajon melyik kutyafajta illene leginkább ehhez a témához? Sokat merengtem ezen, és bevallom, szeretem kicsit meghökkenteni az olvasókat, ezért ezúttal egy rendhagyó vadászebet választottam. Hiszen ennek a rovatnak az a célja, hogy bemutassuk, mennyire sokszínű a „kutyavilág”, s hogy bizony a tacskókon, vérebeken és vizslákon túl is van élet… kiderült, hogy az e havi alanyunk európai vadászember legrégebbi bajtársa, hiszen évezredek óta szolgálja a skandináv „simabőrűeket”. A norvég elkhundok a vikingek társai voltak. A normannok hosszú hajóútjai során ezek a kutyák őrizték a mindentől elzárt, magukra hagyott tanyákat, alkalmasint terelték a nyájakat, s megvédték az embert és állatait a farkasok, medvék támadásaitól. Ezenkívül orvosságot és élelmet szállítottak a falvakból. Egyúttal persze kiváló vadászebek is voltak, és társaivá szegődtek az állandóan vándorló embernek. Az elkhundok több mint hat évezrede szolgálják – a szó legnemesebb értelmében –északi felebarátainkat. Ez a fajta épségben megőrizte minden nordikus jellemvonását: bátor, kedves és odaadó természete máig fennmaradt. A fajta minduntalan feltűnik a norvég történelemben és mondavilágban, az őskori legendák szereplőjeként. Jelentőségét az is kiválóan példázza, hogy a nagy viking mesterek sírjaiba - a kardjaik és páncéljuk mellett - temették el legkedvesebb négylábúikat is. Már jóval a vikingek előtti időszakban ismert volt az Öreg Kontinens északi partjainál ez a fajta, hiszen régészeti ásatásokon előkerült leletek bizonyítják, hogy Krisztus előtt 4000 és 5000 között éltek ott elkhundok – legalábbis a fajtára emlékeztető méretű és felépítésű ebek csontmaradványai erre engednek következtetni. A híres Viste barlangokban a norvég Jaeren vidékén több ilyen emléket tártak fel. Nemcsak a kutyák lényegi státuszát jelzi, hogy „mestereik” mellé temették őket, hanem azt is, hogy az ősi viking hit szerint a négylábúak kísérik át a holtakat a túlvilágra. A XII. századból fennmaradt egy monda, mely egy Throndhjem földjén élő elkhundról szól, akit Királynak neveztek. A legendák szerint Ooinn felesége, a házasság és hűség istennője, Frigga, ilyesféle ebek vontatta szekéren utazott… Nehéz, sőt talán lehetetlen megmondani, pontosan „miből is lett a cserebogár”, avagy milyen fajták keresztezésével jött létre a norvég elkhund. De nem is a kialakulás a lényeg. Vélhetően az elkhund nem is volt egységes fenotípusú kutya, és igen sokat változott, azaz változhatott az eredeti külleméhez képest, ám mégiscsak valószínűsíthető, hogy Európa legősibb fajtája ez a sokoldalú eb. Abban azért majdnem biztosak lehetünk, hogy a kezdetleges háziasított kutya és farkasok keveréke volt az ős. Annak ellenére, hogy több mint 5000 évesre teszik az elkhundok történelmét, önálló fajtaként csak az 1800-as évek óta tartják számon. A Norvég Vadászati Szövetség első kutyakiállítását 1877-ben rendezték meg, a hivatalos fajtaleírás viszont még ennél is később, 1905-ben született meg – a fajta nevével ellentétben nem Norvégiában, hanem Svédországban. Mára ugyanakkor már a Norvég Kennel Klub zászlóján is megtalálható ez a szürke, spicc típusú eb. A fajta küllemének és munkaképességeinek megőrzése érdekében manapság komoly erőfeszítéseket tesznek egész Skandináviában. Megjelent a Magyar VADÁSZLAP 2019/decemberi számában
Senki sem születik mindentudónak, és ahogy a kutyáinknak is szüksége van a képességeik és tudásuk fejlesztésére, úgy bizony a gazdiknak is. A mai, modern világban a lehetőségek korlátlan tárháza áll rendelkezésünkre, ha oltani akarnánk a tudásszomjunkat. Ám, hogy a műhelytitkok közül mi az, amit érdemes megfogadni, s leginkább ki az, akitől érdemes egyáltalán tanulni vagy tanácsot kérni, igen sok fejtörést okozhat. Néhány évtizeddel ezelőtt az információáramlás sokkalta lassabban történt, mint napjainkban. Nem volt elég egy kényelmes fotel és egy okostelefon ahhoz, hogy úgymond minden csínját-bínját kitanulja egy lelkes kezdő a vadászkutyázásnak. Ahhoz kint kellett lenni hóban, fagyban, sárban, esőben és kánikulában, s nem utolsó sorban bizonyítani kellett, hogy a rutinos, tapasztalt szakmabeliek beavassák az illetőt az ebnevelés rejtelmeibe. Most pedig? Elég, ha belépünk egy-egy Facebook-csoportba, ahol minden tag szívesen szolgál jó tanácsokkal a kutyakiképzés legmagasabb szintjeiről. Ezen kívül – egyesek legalábbis úgy vannak vele –, hogy semmi egyébre nincsen szükség, minthogy kövessünk pár „hírességet” Instagramon, vagy feliratkozzunk egy „kutyasuttogó” YouTube-csatornájára, s a dolog megy majd magától. Esetleg jobb esetben pár könyvet is a kezünkbe vehetünk, de az sajnos sokak számára már eléggé ódivatú… Ha pedig úgy döntenénk, saját szemünkkel lesnénk el a praktikákat, sorban állnak az önjelölt „profi” szakemberek, akik vállalják, hogy az újdonsült gazdit és kutyáját (vagy csak a négylábút) eljuttatják a legmagasabb szintekig. Szívfájdalom, de egyre több az ilyen határtalan önbizalommal rendelkező „dog coach” aki kihasználja a kezdők naivitását, és hangzatos reklámszövegekkel adja el – nem csekély anyagi ellenszolgáltatás fejében – egyébként hiányos tudását. Sokszor nem is szánt szándékkal, pusztán rutintalanságból megfelelő szakmai háttér nélkül több kárt tudnak tenni, mint hasznot hajtani. Arról pedig ne is beszéljünk, mi történik, ha borzasztó kondícióban vagy leromlott egészségi állapotban kapjuk vissza szeretett kedvencüket. Már, ha visszakapjuk egyáltalán! Mert sajnos ilyenre is volt példa… Mint mindenki, én magam is végigsétáltam ezen a rögös úton, mi több, egyszer majdnem sikerült egy életre tönkretennem a társamat, a sok „hasznos” tanácsnak köszönhetően. Szerencsére még éppen időben megfelelő kezekbe kerültünk… Az elmúlt időszakban az élet több területén, nemcsak a vadászatban, de a sportban is megfigyeltem, hogy az igazán sikeres, mély tudással és kellő tapasztalattal rendelkező edzők, szakemberek nem fecsérelnek időt vagy energiát arra, hogy a közösségi médián fényezzék, reklámozzák magukat, vagy csoda-tippeket osszanak meg a hiszékeny nézőkkel, olvasókkal. Valószínűleg nincs szükségük ilyesféle visszaigazolásra, hiszen az ő sikereik önmagukért beszélnek, ahhoz pedig kétség sem fér, hogy erre idejük már nem sok maradna. Nem szabad elfelejtenünk, hogy minden eb más-más személyiséggel és idegrendszerrel rendelkezik, még adott fajtán belül is hatalmas a szórás, így nincs egyetlen olyan hozzáértő (vagy kókler) személy, akit minden vadászkutyához nyugodt szívvel ajánlani lehetne. Ezért is tartom fontosnak, hogy jó kapcsolatot ápoljunk a tenyésztővel, mert valószínűleg ő biztosabban tud olyanokat ajánlani, akik segíthetnek elindulni ezen a cseppet sem egyszerű, meglehetősen rögös, ám annál izgalmasabb, és gyönyörű úton. Megjelent a Magyar VADÁSZLAP 2019/augusztusi számában
Novemberben szerkesztőségünk úgy döntött, a társas vadászatoknak szenteli a központi témát, én pedig szerettem volna kicsit idomulni ehhez a vonalhoz, azonban nem a hazai berkekben már megszokott ebekről mesélni. A kopók csoportjáról rovatunkban még nem sok szó esett, pedig itt olyan fajtákra bukkanhatunk, melyek igazi különlegességek. Nehezen tettem le a voksom, melyik történelemből is csemegézzek, a képzeletbeli kalapból végül egy francia kopó, a Porcelaine neve került ki… Úgy tartják, a legősibb múltjuk nekik van a francia társaik között, egészen az 1700-as évekig maradtak fent emlékek. Igen jellegzetes, egyedi küllemük megfogja az ember tekintetét. Egy mondat megfogott, amikor a fajtaleírást olvasgattam: nagyon egyedülálló, igazán franciának kinéző, felépítésének minden tekintetében a legkiválóbb minőségű.
A „Porcelán” név egyébként a színükre utal, mely világos elvétve egy-egy halvány narancssárgás színű folttal, és semmi köze a törékenységhez, ugyanis rendkívül szívós, kitartó vadászebek. Elegáns külsőjére tökéletesen illik a „nemes egyszerűség” kifejezés, fülei a kopóknál megszokottan kissé nagyok, és előre logók, egyfajta katlant képezve az állat orránál a hatékonyabb szaglást teszik lehetővé. Franche-Comte kutyaként is szokták emlegetni, mely Franciaország egyik régiójára utal, amit 1678 után alakítottak ki a középkori Burgund Szabadgrófság területén, a francia-svájci határ mentén. Valószínűleg Angol Harrier, Laufthounds, Mountaimboeuf és Talbot kopók találhatóak meg ősi felmenői között, melyek közül ma már csak a Harrierekből találunk néhány példányt. A Choiseul család nevéhez fűződik a fajta megalkotása a már említett francia-svájci határ menti kantonokban, nevezetesen Vaud, Savoy valamint Luxeuil és Cluny apátságokban. Főként mezei nyúl, őz és vaddisznó felkutatására és hajtására szerették őket alkalmazni a tizennyolcadik század elején. A francia forradalom idején azonban csaknem kihaltak, csak újabb fajták, mint a Gascon-saintongeois-i kopó és Billy bevonásával lehetett megmenteni, ezzel azonban kissé megváltoztatták küllemét, erősebb, robusztusabbak lettek, így már nem csak vaddisznó, de szarvas vadászatra is kiválóan megfeleltek. Hiába a több évszázadra visszanyúló múlt, a fajta hányatott sorsát jelzi az is, hogy az első fajtaklub 1971-ben alakult az anyaországban. A fajta jövője bizonytalan, ugyanis igen kevés országban lelhetők fel, Olaszországban és az Egyesült Királyságban, valamint néhány más Európai országban tartanak tenyész egyedeket. A tengeren túlon is található egy jelentősebb populáció, az első egyedek valószínűleg ajándékként érkeztek, George Washingtonnak, egyenesen a Francia Királytól. A volt elnök nevéhez fűződik egyénként az Amerikai Rókakopók megalkotása is, ugyanis egy egész falka Angol Rókakopót tartott birtokán, nagy szerelmese volt ugyanis a lovas falkavadászatoknak, így pár sporttársával együtt megalkották az amerikai változatot is… De erről majd egy következő történet fog szólni… A Magyar VADÁSZLAP 2019/VII. lapszámában, a Vadászkutya rovatban megjelent írásom: Mesemondók mindig is léteztek, valószínűleg mindenki tud legalább egy olyan személyt az ismeretségi körében, aki szereti kicsit kiszínesíteni a történeteit. Így van ez a kutyás világban is. Ám sokszor egy-egy hőstett tényleges is lehet, s a polihisztor kutyák sem mindig a képzelet szüleményei…
A fajtákat mindig egy bizonyos céllal álmodták meg. A tenyésztők tisztában voltak azzal, milyen lenne a tökéletes egyed, kiragadtak bizonyos tulajdonságokat, legyen az küllemi vagy képességbeli, és a hiányosságokkal rendelkező példányokat kivonták a programból. Hogy ne csak mindig a hozzám oly közelálló retrieverekkel példálózzak, nézzük az egyik legrégebb óta ismert fajtát, az angol pointert. Eredetileg semmi más feladatot nem szántak neki a brit vadászurak, minthogy látványos stílussal keressen a mezőn, majd sziklaszilárdan állja a megtalált madarat, amíg egy puskás oda nem ér. Ezek voltak a legfőbb irányelvek, melyből a fajta gondozói nem engedtek. Nem volt szempont, mennyire úszott jól, puha szája volt-e, hány leesési helyet jegyzett meg… ezeket másra bízták. Egy orvos sem lehet a legkiemelkedőbb sebész, bőrgyógyász, kardiológus és pszichiáter egyszerre egy emberöltő alatt. Persze, vannak úgynevezett mindenes fajták, mint például a német vizsla, akik kiválóak a vadászat sok területén, hiszen intelligensek, sokoldalúak és sok mindenre megtaníthatók – ám azt hiszem, nem fog senki sem megsértődni, ha azt merem állítani, sosem lesznek annyira kiemelkedők egy-egy részfeladatban, mint specialista társaik. Egy ilyen mindenes fajta tenyésztője sem billenhet át egy oldalra: nem kezdhet szelektálni arra, hogy a lehető legkönnyebben irányítható, legpuhább szájú kölyök szülessen nála, hiszen akkor háttérbe szorítja a keresési stílust, és szépen – generációk alatt – ez a tulajdonság egyre gyengébb lesz. Ha pedig egy specialistát kezdünk minél több dologra rávenni, és igyekszünk ilyen utánpótlást is létrehozni, akkor a nagy erősségében gyengítjük, szinte óhatatlanul. Szépen lassan megváltoztatjuk, nemcsak az egyed, hanem a fajta képességeit, de a karakterét is. Én, ha szeretnék egy vadásztársat magam mellé, nemcsak a kinézete vagy képességei miatt teszem le a voksom egy adott fajta mellett, hanem a jelleme is ugyanannyira fontos. Nem szeretnék egy magyar vizslabőrbe bújtatott német vizslát, aki adott esetben jóval keményebb kezet igényel. Sajnos egyre több rendezvényen lehet látni büszke vezetőket, pointer stílussal loholó vizslákkal, vagy golden retrievereket, akik hosszúszőrű labradorként dolgoznak. Nem baj, ha az agarunk kiváló utánkereső eb – de szelekciós szempontként ne ez legyen mérvadó. Használjuk ki kutyánk sokoldalúságát, de ne használjuk a fajta ellen! Lassan már az számít majd igazi dicsőségnek, ha a tacskónk egy birkanyájat látva lelkesen elkezd terelni… Arisztokratikus, kecses, pillantása tekintélyt parancsoló, gyors, mégis kitartó. Ezekkel a szavakkal lehetne jellemezni egyik nemzeti kincsünket, a magyar agarat. A fajta igencsak hányatott sorsú volt, pedig az egyik legősibb fajtáról beszélhetünk. Ezek az atléták különleges módon vadásznak: orruk helyett főként látásukra hagyatkoznak – innen is ered az angol elnevezésük: sighthounds. A hosszú lábú, ívelt ágyékú, elegáns kutyák már időszámításunk előtti korban is nagy népszerűségnek örvendtek, nemcsak festményeken pillanthatunk meg ilyesféle ebeket, de például Ovid Daphne című költeményében is tesz említést a fajtára. Egyes források szerint Kleopátrának több kistermetű agara volt, ezek kölykeiből pedig ajándékozott is párat Julius Caesarnak, akivel akkoriban bonyodalmas szerelmi viszonyban voltak, állítólag. Habár sokan úgy tartják, minden agár gyökere Egyiptomba vezet vissza, azonban genetikai kutatások azt bizonyítják, az angol és orosz agár, valamint a whippet az úgynevezett Kelta csoportba tartozik, míg a perzsa és afgán agár az ázsiaiba. Az előbbi csoport sokkal inkább a modern kor szülöttei, mint a Római Birodalom vadászebei, és genetikailag közelebbi rokonságban állnak a juhászkutyákkal, mint távoli „névrokonaikkal”. A Kárpát-medencében már az időszámításunk utáni első században, a jazigok sírjaiban találtak leleteket, melyek ilyesféle négylábúra emlékeztetnek. Közismert az az elmélet is, miszerint honfoglaló őseinkkel is érkeztek agarak. A lovas népek karján ugyanis mindig ott ült a sebes röptű madár, oldalukon pedig fürge lábú vadászebük. Az agarászat sokáig előkelő, nemesi sport volt, Hunyadi Mátyás is nagy rajongója volt a lovas-agaras vadászatnak. A török hódoltság idején keleti jellegű egyedek érkeztek, melyek keveredtek a hazai állománnyal. Ekkoriban inkább élelemszerzési lehetőség, nem, mint hobbi szerepet töltött be a magyarság életében. A fajta történelmében gróf Széchenyi István hozott újabb fordulópontot, mely az aranykort is magával hozta. Az angol telivérek mellett angol agarak is érkeztek hazánkba 1839-ben, főként azért, hogy az egyébként rendkívül kitartó magyar fajta sebességén kicsit javítson. Az agárversenyek ugyanolyan előkelő társasági eseménynek számítottak, mint a lovas sportok, egyre több agarászegyesület alakult. Egyik ilyen volt az 1835-ban alapított Országos Agarász Egyesület, mely hazánk egyik legrégebbi civil szervezete. Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc nagy változást hozott a fajta megítélésében és használatában, a nemesség többségétől ugyanis elvették muskétáikat, hiszen a császáriak tartottak attól, hogy a nép újra fellázad, az agarászat pedig kiváló módja volt a puska nélküli vadászatnak. 1903-ban Dr. Vojnich József megjelentette az első agártörzskönyvet a Bácskai Agarász Egylet kiadásában. A mezőgazdaság fejlődésével egyre hanyatlott a népszerűség, egyre kevésbé tudták kihasználni a fajta előnyeit, majd a végső döfést a II. világháborút követő jogszabályi változás jelentette, mely megtiltotta az agarakkal való vadászatot. Szigethy Kálmán 1963-ban Mátyás királyról forgatott filmet, ehhez pedig vásárolt három példányt a volt Károlyi uradalomból, ezzel a fajta megmentése és újjáélesztése is elkezdődött. A Nemzetközi Kynológiai Szövetség (FCI) 1966-ban fogadta el a fajtát, manapság pedig egyre nagyobb népszerűségnek örvendenek. Megjelent a Magyar VADÁSZLAP 2019/októberi számában
A Magyar VADÁSZLAP 2019/V. lapszámában, a Vadászkutya rovatban megjelent írásom: Az enyhe idő beköszöntével természetes, hogy még azokat is kicsalogatja az első napsugarak melege, akik egész télen ki sem mozdultak otthonról. Kutyás emberként egyértelmű, hogy szeretnénk, ha a négylábú társunk is velünk tartana, ám egy ilyen kirándulás végzetes katasztrófába is fulladhat.
Azt hiszem, mindannyian hallottunk már rémtörténeteket hőgutától elpusztult ebekről, azonban sosem hisszük, hogy ez velünk is megtörténhet. Pár éve egy elismert olasz kutyás autójában, mely légkondicionáló berendezéssel, szellőzőrendszerrel volt felszerelve, több mint tíz eb veszítette életét, amikor az elektronika tönkrement. De nem csak a gépjárműben hagyott állatok vannak veszélyben, saját szememmel láttam, amikor 25 fokban küzdöttek egy masztiff életéért, akinek ez a hőmérséklet már árnyékban is „túl sok volt”, főleg izgatott állapotban. Ha a kinti temperatúra 20 Celsius fok, az autó belsőterében fél óra alatt 40, egy óra elteltével pedig 45 fok fölé hevül a levegő – bizonyította be a San Franciscoi Egyetem egyik kutatója. A különbség pár centiméterre lehúzott ablakú, és teljesen zárt kocsi esetén elenyésző. Négylábú barátunk egészséges testhőmérséklete 37-39 °C között mozog, de 41 °C felett már akár halálos következményei lehetnek a hőemelkedésnek. A hőguta okozhat szervleállást, rohamot, agyi károsodást, belső vérzést, vakságot, görcsöket és halált. Vadászkutyás egyesületek semmilyen szabályozást nem vezettek még be a nyári versenyekre, ám követendő példa lehet a Szánhúzókutyasport Világszövetsége (IFSS), akik szigorú határokat húztak, mikor, milyen távon lehet versenyezni. Canicrossozni, azaz kutyával futni maximum 85 százalékos páratartalom mellett, 18-25 fok között, maximum 2 kilométeres távon lehet, míg e fölött nem szabad a rendezvényt megtartani. A kutyák tűréshatárát természetesen nagyban befolyásolja az anatómiájuk, egyéni toleranciájuk, valamint betegségeik (melyek lehetnek szervi problémák vagy fertőzések). Izgalmi állapotban is sokkal hamarabb elkezdhet lihegni, ha ez meleggel, és kevés folyadékbevitellel párosul, hamar bajuk eshet, ugyanis a garatban ödéma keletkezhet a heves lihegéstől, beduzzadhatnak a Morgagni-tasakok, melyek elzárják a légutat, így fulladást okozhatnak. Ha nem szeretnénk, hogy vadásztársunk kijöjjön a gyakorlatból az apróvadvadászatok idejéig, és a nyári időszakban is sokat tervezünk gyakorolni vele, fontos, hogy lehetőleg a hajnali órákat válasszuk, vagy vízhez közeli területet – sose engedjük azonban, hogy felhevült testtel ugorjon hasast a hűvös vízbe, vagy hirtelen kezdjen el inni. Mindemellett fontos a fokozatosság is, egy hirtelen melegfront után ne várjunk el ugyanolyan teljesítményt. Egy átlagos augusztusi gerlézésnél az én golden retrieverem pár óra alatt képes 3-4 liter vizet elfogyasztani amellett, hogy folyamatosan hűtöm őt a fülénél, hasánál és tappancsainál – ezeken a területeken lehet a legkönnyebben elérni ezt. Nem árt továbbá, ha van nálunk egy kanna víz, amivel alkalomadtán – mezei körülmények között – megnedvesíthetjük ebünk szőrét. A netalántán mégiscsak bekövetkező hősokk esetén mielőbb célszerű állatorvoshoz fordulni, ahol hűtött infúziót kap a „páciens”, ezáltal elkerülhető a maradandó egészségkárosodás… Milánóban, a 2015-ös világkiállítás utolsó napján az egyik fajtagyőztes kutyámmal várakoztunk a sorunkra, hogy bemutathassam a díszkörben. A lelátón ücsörögve a fiatal felvezetők versenyének döntőjét néztem, amikor megakadt a szemem egy pároson: tökéletes összhang volt a kis fehér, furcsa teremtés és a szőke gazdi között. Nem csak én nem tudtam levenni róluk a szememet, így a rangos megmérettetés nyertesei ők lettek – a fajta pedig örökre belopta magát a szívembe, habár akkor kinevettem volna azt, aki azt állítja, egy igazi rámenős vadászkutyát láttam parádézni a ringben. Ez a fajta, mint később kiderült, a bedlington terrier volt. A küllemét tekintve egy kissé furcsa, bohókás, de rendkívül elegáns, első ránézésre egy jámbor, barátságos négylábút láthatunk benne. Ám a „kenyérre kenhető” külső mögött sokszor egy kifejezetten rámenős, bátor és a végletekig kitartó eb lakozik. Az időjárás viszontagságait rendkívül jól tűri, ez különös szőrzetének is köszönhető, mely fedő- és tartószőrből áll, sosem vedlik. A bedlingtonok Észak-Anglia bányászvidékéről származnak, s elsősorban kisebb termetű dúvad vadászatán váltak gazdáik hasznára. Ez a terrier sok fajtával ellentétben nem csak olyan ebek keresztezésével alakult ki, melyek funkcióikban hasonlítanak a bedlingtonra. A terrierek csoportjából főként a dandie dinmont terrier, az agarakéból a whippet, valamint a kopók közül az otterhund volt hatással a fajta kialakulására. Eleinte egy rövidebb lábú, nehezebb testalkat jellemezte őket, ám a whippetek és uszkárok – amik akkoriban még vízivad-vadászatokon remekeltek, és nem csak házi kedvencnek számítottak – hatására nagyban változott a felépítésük. Eleinte Rodbury terrier néven voltak híresek, a törzskönyvek egészen 1782-ig vezetnek vissza, egy „Old Flint” néven emlegetett kutyáig. 1852-ben Joseph Ainsley bedlingtoni otthonában született egy alom messze földön híres szukájától, Coates Phoebe-től, ami – habár sokkal könnyedebb felépítésű volt, mint a ma ismert egyedek – 8 hónaposan már több borzot is terítékre hozott. Egész életében rókák, vidrák és egyéb kártevők számát gyérítette. Arról is szól a fáma, hogy 14 évesen, fogak nélkül, vakon is egy olyan borzot kerített elő a kotorékból, amely korábban számos más, ereje teljében lévő ebet futamított meg. Az alomból kikerülő egyik kan, nevezetesen Ainsley’s Piper kapta elsőként a bedlington terrier fajtanevet… Kiállításon elsőként 1870-ben szerepeltek, hét évre rá pedig megalakult a Szigetországban a fajtaklub is. Ha a fajta történetében kutakodunk, nem csak 19. századi feljegyzéseket találunk. És nem is csak külföldi forrásmunkákat! Igencsak felcsillant a szemem, amikor egy honfitársunk, „Molnár Z.” naplójának feljegyzéseit említi egy, a fajta történelmével foglalkozó lap. Kiderült, a nemes úr Angliában, Rothburyben vadászott, Lord Charles birtokán, amikor a magyar agárhoz hasonló, kisebb termetű, birkára emlékeztető kutyára lett figyelmes. Nem tudni biztosan, hogy ezen egyedeknek mennyi köze van a ma ismert fajtához, ám az anyaország fajtagondozó klubja is osztozni látszik ezen az elméleten… A Dandie Dinmont terrierrel olyannyira összefonódott egy bizonyos időszakban a fajta történelme, hogy Antrim gróf egy kiállításon két alomtestvért mutatott be, és mindketten sikereket értek el – egyikük, mint Bedlington terrier, míg a másik a rövidebb lábú rokonai között. A Field magazin, ami az Egyesült Királyság egyik legismertebb vadászattal, és a vidéki élettel foglalkozó magazinja, 1869-ben egy hosszabb lélegzetű portrét közölt a fajtáról. Ebben már nem csak, mint kiváló „ellenszer a dúvadproblémára” szerepelt, hanem eredményes nyúlvadász ebként is. Hamarosan az egész országban fellelhetőek voltak ennek a rendkívül sokoldalú fajtának az egyedei, azóta pedig az egész világon mindenhol egyre növekvő népszerűségnek örvend. Az erős hazai
Az első bedlington terrierek az 1980-as években érkeztek Magyarországra. Plásztán Kata, a Glorious Amulets kennel tulajdonosa az elmúlt időszakban kiemelkedő sikereket ért el a fajtában a Világ- és Európa kiállításokon. Ő a tenyésztői munkája mellett kiemelt hangsúlyt fektet a fajta népszerűsítésére is, melynek hatására egyre többen kapnak kedvet, hogy egy „farkasvérű kisbárányt” válasszanak társul maguk mellé – ám legtöbben csak házi kedvencként tekintenek rájuk, vadászatokon, külföldön is egyre ritkábban tűnnek fel. Megjelent a Magyar VADÁSZLAP 201/szeptemberi számában
A Magyar VADÁSZLAP 2019/VI. lapszámában, a Vadászkutya rovatban megjelent írásom: Sokan hihetik azt, hogy egy vadászkutyánál az apportkészség természetes, ösztönszerű képesség, melyen semmi csiszolni való nincs. Természetesen, ha szerencsések vagyunk, és kölyökkortól foglalkozunk kiskutyánkkal, akkor nem sok dolgunk lesz vadásztársunkkal, ám előfordulhat, hogy még unszolásunkra sem lesz hajlandó a szájába venni bizonyos tárgyakat vagy a vadat.
Az apportkészség, ugyanúgy, ahogy az orrjóság egy öröklődő képesség, ám kis ügyességgel sokat lehet fejleszteni rajta, sőt, az igazán sok fortéllyal rendelkező kiképzők a legnehezebb esetekkel is csodát tudnak művelni. Azonban érdemes már az elején leszögeznem, fontos kérdéseket vet fel az, mennyi munkát is kellene egy vadászkutya képzésébe belefektetni. Nyilván ez fajtafüggő, és most természetesen az apróvadas kutyákra fókuszálnék, hiszen ez főként az ő feladatuk. A retrieverek esetében, melyek köztudottan az elhozás nagymesterei, nem tartom ildomosnak, ha egy tenyésztésbe szánt egyednél bármilyen ilyen irányú képzést is végeznek. Hiszen nekik az a specialitásuk, hogy számtalan leesési helyet megjegyeznek, könnyen kezelhetők, és irányíthatók, puha szájjal, szívesen veszik fel a vadat. Így náluk ez egy fontos szelekciós szempont. A vizsláknál ellenben úgy gondolom, számos más tulajdonság is van, amely értékmérő szerepet tölthet be. Az ő feladatuk elsősorban – de nem kizárólag, hiszen „mindenes” kutyaként tartják őket számon – a vad helyének felkutatása. Számtalan képzési módszer terjedt el a kiképzők körében attól függően, mennyire „súlyos” eset a kliens. Ezek közül körültekintően kell megválasztanunk, mi jelenthet gyógyírt számára, hiszen ahogy minden ember, úgy minden eb is teljesen más, így lehet, ami egy kedves vadászbarátunk kedvencénél megoldást nyújtott, az a sajátunkénál egy életre akkora törést okoz, amiből sosem fog kilábalni. Egy biztos: a drasztikusabb módszereket hagyjuk szakértőkre! S hogy ki a szakértő? Semmiképp sem az, aki a közösségi portálokon annak hirdeti magát, különféle csoportokban távsegítséget nyújt, és egész nap ráér a monitor előtt hirdetni a szent igét. Hogy is lehetne az, hiszen felkészíteni egy kutyát egy vizsgára, vagy akár egy versenyre, temérdek óra és energia – tehát egy ilyen személynek vajmi kevés ideje van a billentyűzeten pötyögni. Nem egyszer hallottam azt, hogy azért nem fordulnak a versenyeken is eredményes kiképzőhöz, mert túl drága. Ilyenkor csak egy kérdés merül fel bennem: ha egy lelkileg összetört, megnyomorodott, sovány, adott esetben beteg kutyát kapunk vissza, aki lehet, sosem lesz jó vadásztársunk, az nem drága? Egy biztos, ne törjünk le, ha a kiskutyánk nem sok hajlandóságot mutat az elhozásra, sokszor ez idővel megváltozik, és a renitens csak úgy repülni fog a leeső kakasért. Ismétlés a tudás anyja, tartja a közmondás, számítsunk hát arra, hogy idényen kívül is fontos gyakorolni kedvencünkkel – még akkor is, ha előtte sikeresen megtanulta a leckét egy profitól. Nem mindenkinek adatik meg az, hogy fagyasztott vad lapuljon a mélyhűtőjében, így más alternatívák után kell nézni. Ilyen megoldás lehet egy úgynevezett „dummy”, melyet leginkább egy kitömött babzsákhoz lehetne hasonlítani. Különböző színekben lehet kapni, így tanulófázisban megkönnyíthetjük a „nebulónk” dolgát azzal, hogy látványos színűeket – például fehéret – helyezünk ki, magasabb szinten pedig rejtőzködőszínekkel nehezíthetjük a pályát. A dummy a vízen is tökéletesen úszik, így a nyári fizikai munka kellékeként is tökéletesen megfelel. Különféle méretben állnak rendelkezésre, az egészen pici, labda méretűtől az egy kilogrammot meghaladó óriásokig. Nem utolsó sorban a hagyományos teniszlabdától eltérően ez az eszköz a fogakat nem teszi tönkre, ugyanis főként homokos területen nem kis károkat tud okozni a gyakori teniszlabdadobálás, mely a rátapadt szemcsék által nagymértékben koptatja a fogakat. Az elmúlt hetek történései talán leginkább egy pocsék filmre emlékeztetnek. Vagy egy rossz álomra, amiből várom, hogy mikor fogok felriadni és nevetve elmesélni páromnak. Sosem hittem, hogy pár hét alatt a világ teljesen a feje tetejére tud állni. Nem tisztem véleményt nyilvánítani a vírusról, hogy felfújja-e a média vagy sem, vagy, hogy mennyire veszélyes, hiszen ezt csak igen kevesen tudják. Egy biztos, elsősorban nem magamat féltem a kialakult helyzetben, hanem idős nagymamámat, gyengébb immunrendszerű rokonaimat, és a beteg barátaimat - sokszor fogalmunk sincs arról, hányan is vannak körülöttünk, akik most nagy veszélyben élnek. Miattuk érzem fontosnak azt, hogy megállítsuk ezt a vírust, ami jelenleg percről percre bénítja Európát, ezzel gazdaságilag olyan mély gödörbe taszítva, melyben nem tudom, valaha volt-e már. Mélységesen elszomorít a tudatlanság, amit sok embertársamnál látok, akik a felszólítások ellenére ugyanúgy eljárnak rendezvényekre, konditerembe, vagy épp játszóházba viszik gyereküket. "Maradj otthon!" folyik a csapból, ám a XXI. században ez nehezen elképzelhető. Tudom, mert számomra is az, '96-os gyerekként egy szabad világba születtem, ahol akkor mentem és oda, ahová csak kedvem szottyant. Két hónapja Home Officeban dolgozom, így ezt a részét könnyű volt megoldani. Petivel csak kutyát sétáltatni járunk (neki sajnos elkerülhetetlen, hogy eljárjon dolgozni), barátainkkal telefonon tartjuk a kapcsolatot, a konditerem helyett pedig inkább itthon edzünk, és magányosan futunk. Én is érintett vagyok számos fronton a törölt rendezvények kapcsán: áprilisban elhalasztották a madridi kutya világkiállítást, az új időpont július közepe, így mi ezt nem vállaljuk be, nem akarom egy repülőn megfőzni a kutyám. Május közepén töröltek egy számomra fontos vadgazdálkodási és vadvédelmi konferenciát Lettországban, május végéről pedig elhalasztották a skót maratont, amire egy éve készülök, az új időpontban pedig már egyéb, más jellegű és ezzel teljesen összeegyeztethetetlen terveim vannak. De nem csak a fentiek miatt vagyok érintett, rengeteg munkamegbízástól estem el a vírus miatt, csupán pár nap alatt. A rengeteg felháborodott rendezvény résztvevőt látva elgondolkoztam. Azok a hobbisták, amatőr sportolók, amatőr kutyások, akik nem ebből élnek meg (tehát nem profi, szerződött atléták, vagy handlerek, trainerek) vajon miért buktak ki ennyire a rendezvények lemondása miatt? Persze, pénzt öltünk ebbe. De pénzt ölünk akkor is, ha benevezünk egy nagy kiállításra és nincs éppen jó kondiban, szőrben a kutyánk. Vagy regisztrálunk egy versenyre, és egy rossz mozdulat miatt lesérül kedvencünk. Nem fogunk éhen halni ha fél évig nem tudunk kutyakiállításra menni. Milyen szerepet tölt be egy átlagos amatőr, azaz nem hivatásos életében egy-egy hobbi? Sokszor kérjük ki fennhangon, hogy ez nem hobbi, ez életérzés, el sem tudnánk képzelni enélkül az életünket. Hiszen valamilyen szinten ezért élünk. Ez a mozgatórugója a napjainknak, azért dolgozunk keményen, sokszor napi 10-12 órát, hogy hétvégente eljárhassunk kiállítani, vagy agility versenyre, edzésre. Nem csak azért, mert nyerni akarunk, hanem, hogy a barátainkkal legyünk, hogy jobbak legyünk, mint egy héttel, hónappal ezelőtt voltunk. Két hete ott voltam a Soproni Dummy Trial-en és WorkingTest-en, egy év kihagyás után újra. Stewardként végignéztem közel 150 kutyát, a barátaimmal voltam, és úgy éreztem, ismét a régi önmagam vagyok azok után, hogy majdnem belefulladtam az előző másfél évbe. De egy valami hiányzott: hogy versenyezzek, hogy a kutyámmal ott legyek. Rájöttem, versenyek nélkül teljesen másképp kutyázom. Fifigazdi lettem, aki csak sétálgat a kutyájával, pedig megtehetném, hogy néha-néha eldobjak egy dummyt, és belefújjak a sípba. De nem teszem, mert nincs meg a motiváció, nincs egy cél, egy esemény, amire fel szeretnék készülni, hogy a legjobb tudásom szerint teljesítsek.
Így érezhet most szinte minden kutyás. Ha nem készítettem volna fel magam, hogy a maratonom valószínűleg el lesz halasztva én is kétségbeestem volna picit és úgy érezném a sok-sok pénz mellett egy év készülés, a rengeteg áldozat, hajnal fél 5-kor kelés, sokszor sajgó, erőtlen lábak, leszakadt körmök, heti tizensok óra sport mind-mind mehet a kukába. De számítottam rá, és már előre kitaláltam, egyedül fogom lefutni a távot, itthon. Hiszen nem azért futok, hogy kapjak egy befutóérmet, ahogy kutyázni sem a papírokért és rozettákért kutyázunk. Hanem, hogy tisztességesen felkészüljünk, jól érezzük magunkat, és legyen valami, ami a napi mókuskerékből kikapcsol bennünket. De ezt tudatosítanunk kell magunkban, megerőltetni kicsit az elménket, hogy bizony, most kicsit más szelek fújnak, és egy kis időre más típusú versenyeket kell találnunk. A mai modern technológiával már szinte minden elérhető, online kurzusok, előadások, virtuális kihívások, versenyek. Hogy pár példát említsek:
Talán eljött az idő, amikor a társadalomnak meg kell tanulnia kissé lelassítani, befelé fordulni, és a szeretteivel lenni. Mindenféle maszlag, sallang, zavaró tényező nélkül. Végül is, egy kutya sem lesz depressziós attól, ha fél évig nem mehet versenyre, vagy kiállításra, hanem 0-24-ben a gazdáival együtt, otthon lehet. Legyetek olyan boldogok, mint Ian ezen a képen, ami azután készült, hogy múlthéten felbontották az egyik szerződésem, én pedig teljesen összetörtem. Nézzétek Ő milyen boldog, hogy a felszabadult óráimban elvittem őket inkább sétálni. Legyetek ti is ennyire pozitívak mint Jánoska! |
Archives
June 2021
Categories
All
Kedvenc blogok: |