A fajta, mely évtizedek óta töretlen sikert arat, mint vadászkutya és mint házikedvenc, a tacskó. Az eredetileg német fajta neve nyersfordításban „borzkutyát” jelent, története pedig visszanyúlik több évszázaddal ezelőttig. Karakteres megjelenésük, rövidke lábaik, hosszú testük sokak számára mókás lehet, ám ez segítette őket abban, hogy számos feladatkört sikeresen el tudjanak látni. Bizonyos egyiptomi festményeken, Kr. e. 2000-ből tacskókhoz hasonló, rövid lábú, hosszú testű hajtóebeket ábrázolnak. A mai napig vitatott, ezeknek az ebeknek volt-e bármi közük a ma is ismert kedvenceinkhez. Sokkal inkább elfogadott az az elmélet, miszerint arra a fajtára vezethetők vissza gyökerei, mely majdnem minden kopónak és vérebnek az őse lehetett, és melyet a szakirodalom „bracke”-ként referál. A tizenhetedik század közepén megjelent szakirodalom azonban a vidra és hódebek mellett borzkutyákról is szót ejt. Pár évtizeddel később, már nemcsak nevükben, de küllemi jegyek említésekor is ráismerhetünk a fajtára, melytől már akkor megkövetelték, hogy akár harc árán is előhozza föld alatti búvóhelyéről a vadat. Híresek voltak bátorságukról és kitartó vérmérsékletükről. Érdekes azonban, hogy az akkori utalások megkülönböztetnek úgynevezett görbe és egyeneslábú változatot is, valamint az összes ma létező szőrváltozat – azaz rövid, szálkás és hosszúszőrű – ismert volt. Hatalmas lépcsőfoknak számít az a nap, amikor a tenyésztők hosszas munka után papírra vetik egy fajta meghatározó karakterisztikáit. Erre 1879-ben került sor, az első fajtagondozó klubot pedig 1888-ban alapították. Ekkortájt már javában szerveztek küllemi megmérettetéseket is, az 1883-as berlini kiállításon I. Vilmos császár aranyérmét egy vörös tacskó nyerte el. Egyes feltételezések szerint ennek a színváltozatnak az egyedei nagyszázalékban vérebek leszármazottjai voltak. A tudatos tenyésztés is ettől az évszázadtól figyelhető meg. Úgy tartják, a szálkás szőrváltozat például dandy-dinmond terrierek keresztezésével jött létre Németország északi területein, míg délen törpe schnauzereket (avagy akkori nevükön szálkásszőrű német pinschereket) használtak e célból. Természetesen, ilyenkor figyelembe kellett venniük, hogy nemcsak küllemi jegyeket örökölnek ezektől a cseppvér keresztezésekből, de karakterükben is változtak. Egy jó tacskó szó szerint aranyat ért: a tizenkilencedik század végén, egy rövidszőrű fekete kanért, nevezetesen Isolani Frankonia-Frost-ért nem kevesebb, mint 1000 arany forintot fizettek. Hogy ez mennyire volt sok? Egy magyarországi napilap éves előfizetése például 9 Ft volt – jelenleg 34450 forint fejében érkezik a postaládába a lap. A klub megalakulása után két évvel kezdték meg a törzskönyvezést, eleinte csak a tenyésztésbe vont egyedek kerültek a nyilvántartásba, majd nem sokkal később ezek utódai is. Az első évben 387 rövidszőrűt regisztráltak, melyek közül a feketék voltak legtöbben, 265 egyed, 123 vörös, 17 barna és 6 tarka. Rajtuk kívül három szálkást és öt hosszúszőrűt. 1900-1919-ig majdnem húszezer tacskót iktattak be – igaz, a háború miatt érezhető volt a visszaesés. A népszerűségnek ára is volt, mint minden divatos fajtánál, itt is megfigyelhető volt, hogy egyesek küllemi adottságokat, míg mások munkaképességeket helyeztek előtérbe. 1905-ben megjelent egy cikk „Használati vagy luxuskutya-e a tacskó” címmel, melyre heves vitával reflektáltak a tagok, sőt, többen ki is léptek a klubból, és megalapították a Német Vadásztacskó Klubot. Ezen elvek alapján alakult meg a Német Használati Tacskó Egyesületek Szövetsége, és nyitották meg az úgynevezett Használati Törzskönyvet is. Az elszaporodott üregi nyulak állományszabályozásának megkönnyítése érdekében egy kisebb méretű változat tenyésztésén is elkezdtek dolgozni. Igaz, ezen korábban is fáradoztak már, csak az ezt megelőző próbálkozásokkor más fajták keresztezésében látták a megoldást – ekkor viszont nemcsak a méret csökkent, de a vadászatra hajlandóság is. Hazánkban olyan ikonikus személyek pártfogolták a fajtát, mint Zilahy Lajos, dr. Raitsits Emil és Kittenberger Kálmán. Döme
Márczé János, a vom Golf kennel alapítója, tenyésztője a tacskós világ kivételes alakja volt. Egy német grófi család leszármazottjától, Hella Schelbachtól sikerült hosszas győzködések árán vennie egy kutyát, Saskiát. Az arisztokrata a „von der Zeckenleiten” kennel égisze alatt a legsikeresebbnek számított a fajtában. Az Innsbrucki Világkiállításon kapta kezébe a reménységet, miután tenyésztőjével bezsebelte a Világgyőztes címet. Döme - ahogy közeli barátai hívták – erre és további öt Zeckenleiten tacskóra alapozta tenyészetét, aki igen hamar elsöprő sikert aratott saját kutyáival, olyannyira, hogy a nyolcvanas évek közepére a német tenyésztők hozzá fordultak utánpótlás érdekében. Az ezredfordulóig 107 Interchampion, valamint számos Világ- és Európa-győztes vom Golf kutya született, amivel nemcsak a Magyar Ebtenyésztők Országos Egyesületének legeredményesebb tenyésztője, de a világ legsikeresebb rövidszőrű tacskó kennele is volt Márczé János, aki 2005-ben távozott az élők sorából. Megjelent a Magyar VADÁSZLAP 2019/augusztusi számában
0 Comments
...felfordult a mi kis világunk. Régóta gondolkozom azon, vajon megosszam-e veletek az ennyire személyes, privát életemet, és gondolataimat. Ám ez a blog miről másról is szólna, mint rólunk, Nagy Orsiról és a kutyáiról. Ez a blog - illetve az elődje - sok minden volt az elmúlt időszakban. A tizenéves Orsika "Fifinaplója", ahogy a kutyasétáltatásokról és gyakorlásokról írtam, majd junior handlerként kiállításokról írtam, ezt követően idővel kissé komolyabb témákat is fel-feldolgoztam néha. Ám elsősorban mindig is egyfajta napló volt: magunkról, magamnak. Nem izgattak a számok, hányan követnek, és ez szemernyit sem változott.
Nem is tudom, hol kezdjem... Elkezdtem abbahagyni a blogolást, mert az életünk, a kutyakiállításokra jövés-menés egyfajta rutin lett. Szuper évek voltak, állandóan úton voltunk, azonban semmi említésre méltót nem találtam, amiről írhatnék. Úgy éreztem, egyik hétvége sem különbözik a másiktól... Persze, visszagondolva hogy is ne lettek volna kalandok ezeken a kiállításokon. Aztán 2018-ban hatalmas változás történt az életemben, több fronton. Az egyetemista diáklány dolgozó nő lett, egyedül egy budapesti, belvárosi lakásban, akit a hétköznapok annyira felemésztettek a munkában (bár ezt sokáig élveztem), hogy a francba sem kívántam az egész kutyás világot. Elkezdtem sportolni, amiben egy új kihívást kaptam az élettől. Kihívást, amit anno a kutyázás is jelentett, és ami engem éltet. Azonban a sport, első körben futás, majd egy ideje a triatlon teljesen más arcát mutatta az életnek: az őszinte, és fair oldalát. Ahol annyit kapsz vissza, amennyit beleteszel. Persze, van akinek könnyebben jön a fejlődés, a siker, de szorgalommal, alázattal bármeddig el lehet jutni - hiszen ki gondolta, hogy a szívbeteg kislány, aki az alföldi homokbuckára nem tud felsétálni anélkül, hogy ne lenne rosszul lefut egy maratont? -, és ez egy olyan út, mely sosem fogy el a lábam alól, sosem érzem azt, hogy "na most ebben ennyi volt" , úgy, ahogy azt a kutyázásnál éreztem. Besokalltam, hogy órákat görnyedek a kutya felett egy-egy kiállítás előtt azért, hogy 2 percet bent tölthessek a ringben, majd végignézzem, ahogy az esetek legnagyobb százalékában egy teljesen inkorrekt végeredmény szülessen. Bejártam a világot, mégsem láttam semmit belőle, mert 5-6 kutya menedzselése után kinek van ideje várost nézni, mikor másnap kelhet megint hajnalok hajnalán, hogy egy csarnokban töltse a napot. Sajnáltam erre az időt... Főként azért, mert megismertem valakit. Valakit, aki egy olyan életet mutatott meg nekem, amiről nem tudtam, hogy létezik, és hogy én vágyom rá. Lehet nincsenek már minden hétvégén új kalandok, elmebeteg ukrán katonák, Sarajevoi menekülések, de helyette vannak hétvégi túrák, kirándulások. Tökéletesen kiszámítható, boldog, KIEGYENSÚLYOZOTT napok. A 2020-as év épp annyira sok változást hozott az első két hónapban, mint a 2018 júniusa. Megváltoztattam a munkaköröm, mert beláttam, felőröl az a temérdek munka, ami felettem roskadozott. Tudtam, vagy váltok, vagy belerokkanok, és 23 évesen, 2 év munka után kiégek. Teljesen. Ami egyrészről nevetséges, és számtalanszor megkaptam, hogy csak azért adom fel, mert egy gyenge, "Ipszilongenerációs" kislány vagyok, aki az első nehézségekkor önző módon lefalcol. Egy darabig hallgattam is ezekre a hangokra, kitartottam, heti közel 70 órákat dolgoztam, de még köszönetként így is csak annyit kaptam, miért mentem el a diplomaosztómra, ha a többiek nem adtak le mindent még határidőre. Közben elvégeztem egy újságírói kurzust, ami nagyon sokat adott emberileg és szakmailag egyaránt. Szily Nórát, Vass Virágot és a többi inspiráló előadónkat hallgatva mintha visszatért volna belém az élet. Gyakornokként beleláthatok a következő hetekben a National Geographic és a Nők Lapja Egészség szerkesztőségi munkájába. Mi ez, ha nem kaland? Saját vállalkozásba is kezdtünk a tavalyi év folyamán, mely szerencsére nagyon szuperül halad. Bevallom, mindig is féltem írni és betekintést adni az érzéseimről, a magánéletemről, hiszen mi van, ha mégsem jön össze? Mi van, ha minden elromlik? Vicces, hogy míg mások igyekeznek ország-világgal elhitetni, és bizonygatni, mennyire tökéletesen szép az életük, én addig igyekszem a magam módján titkolni. De úgy döntöttem, ezen változtatok idén, no persze nem fogom kiteregetni minden apró-cseprő pillanatunkat (igen csak kesernyés emlék fűzödik ehhez, amikor a közösségi média "segítségével" lopták el az udvarunkból a német juhászunkat - talán ez is megér egy postot...), de megtanulok kicsit személyesebben is írni, és tartalmat megosztani. Hiszen most sem abból áll az életünk, hogy itthon ücsörgök, és hétvégente mindig ugyanazokat az unalmas utakat járjuk be sétálás gyanánt. Kezdésként elindítottam egy Youtube csatornát, melyre nem csak kutyás videók fognak felkerülni, hanem minden ami velünk kapcsolatos: utazások kutyával vagy anélkül, futóversenyek, sportok... Nem vagyok egy nagy videós császár, de biztos vagyok benne, hogy évek múltán jó lesz majd visszanézni.
Bodajk, Gaja szurdok az egyik kedvenc kirándulóhelyem. Először Kriszti barátnőmmel jártunk erre, aztán azóta Petivel is visszatértünk párszor egy-egy vasárnapi ebéd lemozgatásaként. Szeretem, mert ezer arca van ennek a helynek, Gaja-patak már-már szürreálisan égszínkék vize, szálerdők, szurdokok, tavacska, hegyek... A környék szinte kimeríthetetlen túraútvonalakat rejt, én most egy bő 4 kilis kört hozok nektek, melynek a végén van egy kicsit meredekebb, pár 100 méteres szakasz is, illetve érinti a Károlyi-kilátót, melyből remek kilátás nyílik a környékre.
A track a Tölgyes Tábor mellől indul, ahol pár autónyi parkolóhely is van, a tábor előtti kis úton kell behajtani, ha Bodajk felől érkezünk. Teszteltem az új Polar Vantage V órámat is, amire előzetesen rátöltöttem a Track-et, hogy biztosan azon az úton menjünk, amit elterveztem - még így is majdnem eltévedtünk, de hát csak hoztuk a formánkat.
Egyébként fogadtunk a séta elején Petivel egy vacsiban, vizesek lesznek-e a blökik a séta végére...
Ha beköszönt a tavasz rengeteg család kirándul erre, tehát ha kietlen, nyugodt feltöltődésre vágyunk, akkor maximum szakadó esőben ajánlom a helyet. A terület egyébként viszonylag vadjárta - legalábbis Ian folyamatosan éber tekintete ezt sugallta, de egyébként nem találkoztunk egyetlen vaddal sem.
Bátran ajánlom a kevésbé fitt túrázni vágyóknak is, ugyanis mindösszesen 130 méter a szintkülönbség, többnyire könnyen járható, széles utakon, így különösebben technikai ruházatra sincs szükségünk.
A kilátónál vigyázzunk, nehogy a vasszerkezetbe beakadjon a blöki körme, és leszakítsa. Nekem szerencsére egyszer sem fordult még elő ilyen, és szerencsére Ianék nem annyira bátrak, hogy levessék magukat a mélybe a domboldalról.
Végezetül fogadjátok szeretettel az első kis vlogszerűségünket, amivel jócskán megszenvedtem, nem vagyok ebben túl jártas, de hát ebbe is bele kell jönni...
Ja, és életemben először én nyertem a fogadást - ismeritek azt a mémet, amiben arról van szó, mitől érzed magad nagyon powerfulnak, igaz? - úgyhogy elégedetten majszolhattam a boros-rákos tésztámat. A Magyar VADÁSZLAP 2019/IV. lapszámában, a Vadászkutya rovatban megjelent írásom: „Nem a póráz teszi a kutyát hűségessé.” Mikszáth Kálmán idézete mára szinte szállóige lett, és úgy érzem, sokan egyfajta bizonyítási vágyat éreznek, hogy megmutassák, az ő kedvencük bizony hűséges, a pórázt hírből sem ismerik. Vajon tényleg csak egy felesleges eszköz, ami egy jól nevelt ebnél eldobható, vagy sokkal inkább hasznos kellékről van szó? Nem egyszer futottam bele társasvadászatok alkalmával, hogy a vadásztársak kutyái mindenféle felügyelet nélkül szaladgáltak össze-vissza az eligazítás alatt, a hajtások közötti szünetekben és a terítéknél is. Sok konfliktus alakulhat ki ilyenkor a négylábúak között, a vadászat előtt a felcsigázott, izgatott kutyák könnyebben belekötnek a másikba, amikor pedig már gazdájuk birtokában vad van, természetes a védelmező ösztön. Mindig is elszomorított az a látvány, amikor azt láttam, hogy a terítékbe besétálnak, felvesznek egy vadat, gazdáik pedig csak jót mosolyognak az eseten, és egy szót sem szólnak. Ez egy természetes, zsákmányszerző ösztön társunk részéről, ám vezetőjeként az a feladatunk, hogy ezeket kontroll alatt tartsuk, valamint tiszteletlenségnek tartom azt, hogy a végtisztesség megadása előtt megcsócsálják a vadat. Nekünk, embereknek sem egyforma az ingerküszöbünk, ami a társas viselkedéseket illeti – természetes, hogy vannak zárkózottabb, kevésbé szociális egyének, ám sokan visszahúzódóbbak, és nem feltétlenül örülnek, ha első találkozásnál egy vadidegen a nyakukba ugrik. Ideális esetben egy jól szocializált, jó kommunikációs képességekkel megáldott eb tudja, fajtársaival hogyan „beszélgessen”. Sajnos általános tendencia, hogy egyre kevesebb egyed képes felismerni a jeleket – nehéz lenne elvárni tőlük, hiszen a manapság már mi magunk, emberek is nehezen társalgunk egymással. Sokszor kérdezték már tőlem, amikor megkértem egy-egy renitens gazdit, hívja vissza a kutyáját, hogy miért, az enyém agresszív? Ilyenkor mindig igyekszem elmagyarázni, hogy a légynek sem tudna ártani, de nincs igénye arra, hogy új „barátokat” szerezzen.
Már egy pár éve versenyeztem a golden retrieveremmel, amikor úgy döntöttem, váltok, és más segítségét kérem a fejlődés érdekében. Már az első alkalommal, amikor megjelentem egy szál síppal a nyakamban, kaptam egy pórázt a kezembe, hogy ezt bizony tegyem fel a blökire, és majd szól, mikor vehetem le. Nem értettem, hiszen szépen jött láb mellett, stabil volt, nem ugrott be parancsszó nélkül. Szépen lassan megtanultam, mire is jó a kis anyagdarab a nyakában: könnyebben korrigáltam a kis hibáit, és ő is rájött, ha rajta van, nincs feladat, nyugodtan pihenhet olyankor. Sok év telt el azóta, hogy ezt az útravalót kaptam, de a mai napig, ha egy kicsit is úgy érzem, elkényelmesedtünk, és picit lazult a fegyelem, nem szégyellem visszatenni rá – a megszokottnál is többször. Egy kiadós vasárnapi ebéd utáni sétára indultunk a családdal a házunkhoz közeli tó partját övező tanösvényen, Iannal, a golden retrieveremmel és Bogárral, a pulimmal. A kutyák önfeledten szaladgáltak és játszottak körülöttünk, elég volt fél szemmel figyelni rájuk, ha be is rohantak a közeli cserjesorba, már jöttek is ki pár méterrel arrébb, egy percnél tovább sosem voltak el. Iannal akkor már vadásztam, tudtam, hogy nem fog megindulni semmi után, mindig is jó kutya volt. Egyszer csak a fekete szőrcsomó egyedül jött vissza, leengedett farokkal, ugatva. Ian pedig sehol. Gondoltam megtréfálom, hadd ijedjen meg attól, hogy eltűnt mindenki, így elbújtunk. Vártunk, de semmi nem történt. Jött a pánik, hívtam, de semmi válasz, sehol az ismerős ágrecsegés. Egész éjjel kerestük, sok barátunk jött segíteni. Éjszakára hatalmas vihar kerekedett. Reggel megtaláltuk, egy idős házaspár, akik a tanösvény melletti bozótos túloldalán laktak, bezárták amikor a pulival arra rohangáltak, nehogy baja legyen. A kis bilétát a nyakörvén észre sem vették, chipről ne is beszéljünk, gondolták, reggel majd szélnek eresztik. Ha akkor van egy GPS a nyakában, megkímélem magam egy álmatlan éjszakától… Sokáig összeráncolt homlokkal néztem azokra, akik elektromos nyakörvet raknak a kutyájukra, hiszen én mindig is azt tanultam, egy helyesen képzett ebnél semmi szükség erre. Ilyenkor megcsendül egy másik hang a fülemben, és látom magam előtt azt az angol bírót, akinek otthonában hosszas eszmefuttatást végeztünk a hibákról. Ő azt vallotta, azért taníthat másokat, mert már több hibát elkövetett. Ha pedig mi magunk elszámoljuk a lépést, úgy négylábú barátunk is pontosan ugyanezt fogja cselekedni. Ilyenkor pedig két opciónk lehet, vagy azonnal használunk valamiféle negatív visszacsatolást, vagy kis idő elteltével korholjuk meg őt – az utóbbi pedig nem túl szerencsés, hiszen csak pár másodpercig tudják összekötni, mit miért kapnak. Tehát számomra nem is annyira kegyetlen, és megvetendő eszköz az elektromos nyakörv, sokszor életet menthet. Sok eszköz volt már a kezemben, ami a GPS nyakörveket és teletaktokat illeti, de valahogy egy sem volt az „igazi”, valami mindig hibádzott. Azonban amikor a Dogtra Pathfinder dobozán lévő paramétereket megláttam, rögvest felcsillant a szemem. Kezdjük ott, hogy három az egyben nyakörv: láthatósági, elektromos, és nyomkövető. Az okostelefonunk segítségével tudjuk csak üzembe helyezni, egy applikációt kell letöltenünk rá, és párosítani vele a nyakörvet és a jeladót. Innentől az utóbbira nincs is szükségünk, eltehetjük a zsebünkbe, táskánkba, nem kell attól félnünk, hogy megnyomódik rajta egy gomb, és szerencsétlen kedvencünket olyankor büntetjük meg, amikor nem is szolgált rá. Nem kell aggódni azoknak sem, akik olyan területen vadásznak, ahol nincs térerő, vagy csak kevesebb mobil internettel rendelkeznek, ugyanis hálózat nélkül is tökéletesen működik, akár repülési üzemmódban is, csak a Bluetooth opciónak kell élnie. A telefonunk innentől sok hasznos információval lát el bennünket: Google alapú térképen látjuk pár másodperc késleltetéssel merre jár a blöki, méterre pontosan, bekapcsoláskor az autónk helyzetét is be tudjuk jelölni, mindezeket később egy iránytű segítségével is tudjuk pozícionálni. Nem kevesebb, mint 15 kilométer a hatósugara – leteszteltem, a nyakörvet otthon hagytam, én pedig elmentem nagyjából 15 kilométerre légvonalban, és még mindig működött, még sípolt is, nem csak jelezte, merre található. Összesen 21 kutyát képes egy jeladó egyszerre kezelni, minden nyakörv jelzi, melyik kutyán van (persze, ha nem kevertük őket össze…) és folyamatos információt is ad róluk: egyhelyben állnak éppen, futnak, sétálnak, ha pedig ugatnak, akkor egy karakán férfihang angolul közli velünk, hogy melyik kutyánk ugat éppen. Az elektromos nyakörv-funkciónak 100 szintje van, így a kutya egyéni fájdalomküszöbéhez tökéletesen tudjuk igazítani. Virtuális kerítést is állíthatunk be, mely több blöki esetén szintén nagyon hasznos lehet. Sok hasonló nyakörvvel ellentétben vásárlás után itt nincsenek extra költségek, előfizetések ahhoz, hogy használni tudjuk a terméket. Természetesen vízhatlan, így attól sem kell tartanunk, ha esetleg több folyó-patak keresztezi utunkat, vagy vízivad-vadászatra szeretnénk kimenni négylábúnkkal. Akkumulátora rendkívül gyorsan, 3,5 óra alatt feltöltődik, de hogy milyen gyorsan merül le, azt jelenleg még nem tudom, több, mint 24 órára bekapcsolva felejtettem, és még volt benne kakaó. Arra azért figyeljen mindenki, aki esetleg magán szeretné kipróbálni, hogy sikerült-e beállítani a nyakörvet. A két fémtüskét egyszerre kell fogni, és ha esetleg csak az egyiket fognánk meg, és egyre fentebb tekerve sem éreznénk a hatást, akkor mérgünkben ne csavarjuk fel a 100 fokozatból 80-ra, markoljunk rá mindkét tüskére és ne tenyereljünk rá a telefonra, mert zsibbasztó élményben lesz részünk. Valamint a kocsi csomagtartójában ücsörgő blöki nyakörvének jeladóját se próbáljuk megtalálni, mert valószínűleg nem sok sikerrel fogunk járni. Jó, ha viszünk magunkkal egy kis külső akkumulátort (power bank) is, ha esetleg a telefonunk akkumulátora nem a legtökéletesebb, és könnyen lemerülhet… Megjelent a Magyar VADÁSZLAP 2019/novemberi számában
Új rovatunk első cikkét – bevallom, kicsit elfogultan – nem is írhatnám másról, mint a golden retrieverekről. Az „okos szőke”, az igazi családbarát kedvenc, vakvezető és terápiás kutya – ezekkel a jelzőkkel szokták illetni ezt a sokoldalú fajtát. Ám igen kevesen tudják, a bölcs és jóindulattal teli szemek valójában egy vérbeli vadászkutyafajta „tartozékai”. Bármilyen furcsa és hihetetlen, de a golden retriever fajta orosz cirkuszi kutyáktól ered – legalábbis a közhiedelem így tartotta egészen 1952-ig, amikor is Sir Dudley Marjoibanks (Lord Tweedmouth), a fajta megalkotójának naplója világot látott, benne precíz feljegyzésekkel arra vonatkozóan, hogy mikor, milyen kutyákat használt. Sok tenyésztő megirigyelhetné azt a tudást, és azt a szigorúan képviselt koncepciót, amivel az első percektől kezdve tudatosan alakította vonalát. És hogy mi volt a célja a skót üzletembernek és politikusnak? Erre nem nehéz választ adni… Az 1800-as években Nagy-Britanniában a vadászat meghatározó szerepet töltött be, a vadászkutyatenyésztés pedig népszerű elfoglaltság volt az urak körében. Közepes termetű, a vad nyomát stabilan követő, szárazföldön és vízen is kiválóan dolgozó eb kitenyésztése volt mindanyájuk álma, ám Lord Tweedmouth egy kicsivel többet várt el vadásztársától: méghozzá azt, hogy idényen kívül egyben kiváló idegrendszerrel rendelkező családi kedvenc is legyen. A lord 1864 júniusában, az Anglia déli partjain fekvő Brightonban, egy susztertől kapott – tartozásainak rendezéseként – egy kölyökkutyát. Az egyetlen világos színű volt a fekete hullámos szőrű retriever alomban. (A fajta egyébként a fekete, hullámos szőrű flat coated retrieverek őse.) A kiskutya a Nous nevet kapta – mely bölcsességet jelent – hamarosan kiváló vadásztársa lett gazdájának. Három évre rá megérkezett Belle, a liver tweed vízi spániel. Ez a mára már kihalt fajta nagy tiszteletnek örvendett a puskaforgatók körében, ugyanis intelligens, szívós, kitartó és bátor volt, sok család megélhetését biztosította. Tweedmouth két kutyájának a „házassága” végül kölyökáldást eredményezett: 1868-ban született az első, három szukából álló alom Belle-től és Noustól. A kiskutyák a Primrose, Crocus és Cowslip nevet kapták. Primrose és Cowslip a gazdinál maradt, aki az elkövetkezendő két évtizedben, egészen haláláig erre a két vonalra építette a tenyésztői munkát: szigorú vonaltenyésztéssel és egy-egy külső fajta keresztezésével. Lord Tweedmouth utolsó almában végül két kölyök látott napvilágot, Prim és Rose, akik, ha genetikai „összetételüket” nézzük, 35 százalékban flat coated retrieverek, 25 százalékban tweed vízi spánielek, de van bennük 20 százalékban egy Samson névre hallgató ír szetter, és 15 százalékban a Nous nevű vonalalapító. A maradék öt százalékban (és csak ötben!) ezenkívül labradorok is vannak az „ős-golden” genetikai hátterében. Később, az 1900-as években egy vérebbel is keresztezték a vonalat, hogy a fajta csapaképességét ezáltal valamelyest javítsák. A fajta az 1908-as Crufts-on (mely a világ legnagyobb kutyakiállítása, akkoriban még Londonban, 1991 óta pedig Birminghamben rendezik, minden évben egyszer) mutatkozott be, két évre rá pedig már a Field Trial versenyeken is egyre népesebb számban jelentek meg golden retrieverek. A fajtát a Kennel Klub 1913-ban fogadta el hivatalosan, ami azért is fontos, hiszen innentől kezdve bárki, aki golden retrievert szeretett volna tenyészteni, pontos leírást kapott arról, milyen tulajdonságokkal kell rendelkeznie egy tenyészegyednek. Ebben az időben kezdte meg tenyésztői munkásságát Mrs. Winifred Charlesworth – aki egyébként rokona volt Sir Marjoibanksnek –, a fajta történelmének tagadhatatlanul meghatározó alakja. Az ő munkássága több mint 50 évet ölel fel, s ebben a fél évszázadban a Noranby kennel égisze alatt született kutyái a ma is ismert goldenek alapjait adták. Kortársai megosztó személyiségnek tekintették, mert meglehetősen sarkosan kiállt amellett, hogy a küllemi szempontok mellett a munkaképességre is komolyan oda kell figyelni, holott nem minden akkori tenyésztő vallotta ezt az elvet. Könyvében igen vehemens stílusban kifejezetten rontó hatásként jellemezte, hogy páran sárga labradorokkal keresztezték a goldeneket... Akárhányszor szóba kerül, kinek, milyen fajtát ajánlanék, az első tanácsom minden esetben az, hogy először is ismerjük meg a fajta történelmét, hiszen a tudatos tenyésztés nemcsak a küllemben, de a jellemben is megmutatkozik. Ennek értelmében látható, hogy a golden retriever genetikailag sokkal inkább szetter és spániel, ami a használati értékét és alkalmazási területét is meghatározza. Legyünk erre tekintettel, s ismerjük fel az eredeti rendeltetését, ahogy másfél évszázada megálmodta azt a Marjoibanks család is. Toffer
Ha megnézünk manapság egy golden retrievert, genetikai összetételében elsőként egy nevet látunk majdnem mindenhol: Champion Camrose Cabus Christopher. Évtizedekig a legsikereseb volt a fajtában, a kiállítások terén, és utódai is kiemelkedőek voltak. A dolgos hétköznapokban emellett közkedvelt vadászeb volt, apróvadas idényben heti 3 napot segítette a puskásokat. Gazdája elmondása alapján kiváló orra volt, a legsűrűbb növényzetben sem menekült el előle egy sebzett madár sem. Mi magyarok, híresek vagyunk arról, hogy rendkívüli módon szeretjük a hasunkat. A legkülönfélébb egzotikus konyhák ételei mindennaposak sokak számára, persze akadnak olyanok is, akik csak a hazai ízekre esküsznek. Azonban a többség – bármennyire gurman is az illető – a saját kulináris igényeinek kielégítése mellett a négylábú kedvence táplálására jóval kevesebb időt szán… No persze ezzel nem azt szeretném sugallni, hogy hat órán át főzzük neki is a gyöngyöző húslevest, hanem inkább azt, hogy picivel több tudást szerezzünk a minőségi táplálásról – habár meggyőződésem, ezzel sokszor saját magunk sem vagyunk annyira tisztában. Reményeim szerint az köztudott már, hogy a kakaó-tartalmú édesség, legfőképp a nyírfacukrot tartalmazó élelmiszer mérgező a kutyafélék számára. Így aztán talán sem ezt, sem azt, hogy miért nem optimális otthoni maradékon tartani ebünket, nem nagyon kell taglalnom. Amikor hét évvel ezelőtt megérkezett hozzánk Ian, a golden retrieverem, akivel nagy terveim voltak munka és kiállítások terén is, szinte pánikhangulatban bújtam a szakirodalmat és a különféle cégek oldalait, hogy ugyan mit is adjak enni a család legújabb tagjának... A tenyésztője már akkor is a nyersetetés híve volt, de számomra ez még rémisztő volt. Nyers hús? Fogalmam sem volt, mekkora fehérjetartalmú tápot adjak neki, pláne tanácstalannak véltem magam, ha én magam akartam összeállítani az étrendjét… Nos, teljes volt a káosz! Úgyhogy bújtam tovább az internetet, igyekeztem nálam jóval okosabb és tapasztaltabb tenyésztőkkel és sportkutyásokkal beszélni, hogy kinek mi vált be, és miért. Egyet elárulok, nem volt két egyforma válasz. Jó oka volt annak, miért számított ennyire égetően fontosnak számomra ez a kérdés: akkorra ugyanis már jó pár országot bejártam kutyakiállítások okán, és temérdek eb megfordult a kezeim között. A saját szememmel láthattam nem egyszer, hogy nem csupán az energiaszint és a kondíció függ a bevitt tápláléktól, hanem nagyon sok egyéb. A kölyökkori táplálás talán még inkább lényeges, hiszen ha hirtelen nő például egy kiskutya, akkor komoly mozgásszervi problémák léphetnek fel nála, később esetleg a harapásuk mehet el (ami nem csak esztétikai probléma, de másképp kopnak a fogak, így idejekorán tönkre is mehetnek). A nem megfelelő tömeg szintén okozhat diszpláziát, vagy nemes egyszerűséggel nem lesz akkora, és olyan szubsztanciájú az ebünk felnőtt korában, ha túl soványan, vagy túl kövéren tartjuk. Természetesen nemcsak mennyiségi, de minőségi éhezésről is beszélhetünk, ez a későbbiekben pedig egyéb szervi problémáért lesz felelős. A tartósítószereket és a rossz alapanyagokból készített, számtalan mesterséges adalékot tartalmazó eledeleket egyre többször okolják a daganatos, rákos megbetegedésekért, valamint az allergiáért (ami kedvencünk esetében akár komoly szőrkihullást, szűnni nem akaró viszketést és gyulladást is okozhat). Azt hiszem, lassan kezdi érteni minden kedves olvasó, miért is jutottam válságba a „mit is adjak a jövő reménységének” kérdéskört illetően. Hiszen ki szeretné, ha az egyébként ígéretes kiskutya egy beteges, sánta, fakó, rossz szőrű felnőtt lenne… Az évek során jó pár márkájú táp lecsúszott Ian és a többi kutyám torkán, voltak jobbak, rosszabbak, s olyanok is, amelyeket egy etetés után dobtam ki, mert még egy menhelyes kutyának sem tudnám nyugodt lelkiismerettel felajánlani. Azután döntöttem… Szép lassan begyűrűzött hazánkba a nyersetetés, egyre több információ volt elérhető azzal kapcsolatban, hogy hogyan, milyen arányban és milyen kiegészítőkkel lehet a lehető legtermészetesebb úton táplálni a család kedvencét. Vadászként kifejezetten könnyű helyzetben vagyunk, ugyanis rengeteg vadhús, viszonylag csekély áron (vagy akár ingyen) a rendelkezésünkre áll. A kutya gyomrában a savak sokkal keményebben tudják felvenni a harcot a baktériumokkal, mint az emberi szervezet, így meg se kottyan számukra az a pár bacilus, melyet esetleg a nyers vadhússal beviszünk a szervezetébe. Cserébe viszont könnyen és megfelelően emészthető fehérjéhez juthat hőn szeretett négylábúnk, mely elsődleges táplálékforrás egy ragadozó számára, a hőkezelés pedig csak az aminosav-lánc megváltozásával és bizonyos enzimek, illetőleg ásványi anyagok elvesztésével jár – így több kárt teszünk, mint amennyi hasznot hajtunk a főzéssel. Feleslegesen gabonát sem viszünk be a szervezetükbe, erre ugyanis nem, vagy csak elenyésző mértékben van szükségük, a rossz minőségű eledelek viszont döntő többségben tartalmazzák ezeket. A nyersetetés azonban nem egyenlő azzal, hogy csak és kizárólag csirkemellet dobunk a tálba, ugyanis ilyen esetben nem jut például elég kalciumhoz a kutyánk. Egy kiegyensúlyozott napi menünek tehát egyaránt tartalmaznia kell nagymennyiségű színhúst és csontos húst, belsőséget, valamint egy kis növényi alapú rostot is (hiszen a ragadozók a zsákmányuk gyomrát is előszeretettel fogyasztják). Ezek aránya természetesen nagyban függ a kutya életkorától és életmódjától, meg anyagcseréjétől is. Bizonyos vitaminok pedig csodákra képesek, nálunk igazi terülj-terülj asztalkám van, mindig van hová nyúlni: ha éppen az izületeket szeretném kicsit megtámogatni a fejlődésben lévő szervezetnél, akkor egy kis zöldkagylópor, kollagén és MSM kerül a tálba, ha éppen vedlési időszak van, és úszik minden a szőrtől, akkor csipkebogyóport és sörélesztőt csempészek a húsra… Természetesen ez a boszorkánykonyhai ténykedés jóval időigényesebb, mint mérőpohárban kimérni a boltból zsákban hazavitt vacsorát… De merem remélni, más számára is ér ennyi fáradtságot hűséges vadásztársa, aki olyan sok vadat segít terítékre hozni. Nem szeretném azt a látszatot kelteni, hogy csak és kizárólag ez az egy út megfelelő, és csak így lehet felnevelni egy négylábút, nekem is sokszor előfordul, hogy száraztáp a vacsora, és mégis egészségesek, boldogok, fittek, sikeresek a kutyáim. Azonban ne legyünk szűkmarkúak, igyekezzünk a családunk minden tagja számára minőségi ételt biztosítani, hiszen nem véletlen a közmondás: az vagy, amit megeszel. Nem lehet elégszer hangsúlyozni azonban, hogy vaddisznó semmilyen formában nem adható nyersen a trichinella és az Aujeszky-betegség végett. Számos kutya életét rövidítették meg ezek a betegségek még hazánkban is, így ezt az egy aranyszabályt mindenképp tartsuk szem előtt. Ezt leszámítva azonban már csak a fantáziánk – no meg a pénztárcánk – szabhat határt annak, hogy mi kerüljön etetéskor a tálkába. A fokozatosság elvét mindenképpen, minden körülmények között tartsuk be, hiszen nem mindegyik blöki bírja jól, ha hirtelen váltás történik az étrendjében. Hangsúlyozom továbbá, hogy a táp és nyers hús együttes keverése nem ajánlott, ugyanis más az emésztési idejük, könnyen emésztési problémákhoz vezethet. A lényeg: együnk és etessünk több vadhúst, hiszen a legegészségesebb alapanyag, számunka pedig jóformán csak egy puskadörrenésnyire van attól, hogy hozzájuthassunk. Megjelent a Magyar VADÁSZLAP 2019/októberi számában
A Magyar VADÁSZLAP 2019/III. lapszámában, a Vadászkutya rovatban megjelent írásom: Az apróvad vadászati idény végével, tavasszal elkezdődnek a kutyás munkavizsgák és versenyek is. A munkarendezvények világa – hasonlóan a kiállításokéhoz – egy teljesen más világ, mely rengeteget változott az elmúlt évtizedek alatt, és nagymértékben rányomta a bélyegét a tenyésztésre.
Mindig is ámulatba ejtettek ezek a versenyek már akkor is, amikor még csak a kiállítások világában voltam jártas. Életemben először egyébként pont egy angliai working teszten, egy retrieverek számára, úgynevezett dummykal szervezett versenyen voltam, ahol azonnal beleszerettem ebbe a világba. Nem csoda, hiszen különleges légköre volt, ahogy egy kisebb baráti csoport, tetőtől talpig tweed ruhákban, teázgatva vártak a feladatokra, míg kutyáik – főként labradorok és néhány golden retriever – nyugodtan, megszállott csodával lesték minden mozdulatát mestereiknek. Nem volt nyoma a kiállításokon már annyira megszokott nyüzsgésnek. „Egy jó versenykutyának méreg a vadászat” – hallgattam homlokráncolva, majd igen gyorsan megtapasztaltam – a saját bőrömön is –, hogy egy jó vadászkutya közel sem biztos, hogy jó versenyző is lesz. Az önállóság, amit annyira szeretünk társunkban, igazi fejtörést tud okozni. Arról nem is beszélve, az a négylábú, aki hozzászokott az egész napos pörgéshez vadászat során, sokszor jó nagy adag stresszt gyűjt magába, mire a feladathoz érkezik – akkor pedig már annyira akar menni, hogy nem tud higgadtan, összeszedetten dolgozni. Nem csak a kiállításokon látni extrém, eltúlzott eseteket. Néha csak kapkodom a fejem, amikor azt hallom, hogy az egyik „field trial” a másik „working teszt” típusú kutya, ezzel megmagyarázva az esetleges hibákat. Minden fajtának megvan az eredeti funkciója, ezzel együtt a sajátos stílusa, ám manapság ezek egyre inkább megfakulnak. Egyaránt tartom felelősnek ezért a bírókat, akik sokszor pontot vonnak le egy lassabb, de fajtajellegnek megfelelő munka miatt, vagy felpontoznak olyan munkákat, melyek rendkívül látványosak, ám nem megfelelő stílusúak. Éppen ezért tartom fontosnak, hogy ismerjük társunk fajtájának kialakulásának történelmét, milyen típusú ebek keresztezésével alakult ki a ma ismert forma. Remek példa erre a golden- és labrador retriever, mert az előbbit spánielek, szetterek, vérebek közreműködésével alkották meg, míg az utóbbi eredetileg a halászok kutyája volt, így teljesen értelmetlen ugyanazt keresnünk bennük. Ugyanez igaz a kontinentális vizslákra, akiknél egyre gyakrabban látni az angol pointeréhez hasonló, hatalmas területet lefedő mezei munkát, mely esetükben teljesen fajtaidegen. Szerencsére ezt a változást egyre több tenyésztő ismerte fel és igyekszik megtartani az eredeti szerepkört. Nem minden vadászkutyából lesz jó versenyző, de a versenyeken teljesített négylábúak többsége kivételesen jó társunk lehet, a vadászat igazi „ékköve”, így ne sajnáljunk kicsit több energiát fordítani a képzésébe és kicsit belekóstolni ebbe a világba is. A Magyar VADÁSZLAP 2019/II. lapszámában, a Vadászkutya rovatban megjelent írásom: Az egész éven át, szinte minden hétvégét lefedő kiállítási „dömping” már tradicionálisan a FeHoVa nemzetközi kiállításokkal elkezdődik. Minden évben naponta több ezer kutyát neveznek a világ minden tájáról: Panamától Oroszországon át Japánig mindenhonnan érkeznek a sport szerelmesei. A FeHoVa apropóján, s a múlthavi gondolatmenetet kicsit tovább fűzve, a címeket és a kutyakiállítások menetét fogom bemutatni.
A Nemzetközi Kinológiai Szervezet (FCI) által elismert kiállításokra kivétel nélkül mindig előre kell benevezni kedvencünket. Ha ezzel megvagyunk, akkor nincs más hátra, mint megfelelően felkészülni a nagy napra. Fontosnak tartom megjegyezni, hogy mi magunk is az alkalomhoz illően jelenjünk meg egy ilyen rendezvényen, a magassarkú cipő, vagy a melegítőruha nem a legjobb választás… A fajtabírálat során elsőként az azonos nemű és hasonló korú ebeket vetik össze az úgynevezett osztályban. Itt a bíró alaposan szemügyre veszi a fajtaleírásban szereplő kritériumokat, ellenőrzi és minősíti az egyedet a hibái mértékének megfelelően, amik a következők lehetnek: nem megfelelő, megfelelő, jó, nagyon jó, kitűnő. Az első négy, általa legjobbnak ítélt kutyát sorolja, ha az első két helyezett kitűnő minősítést érdemel, akkor a másodiknak kiadhatja a Reserve CAC (osztályában második) és CAC (osztálygyőztes címet). Kivétel erre a fiatal osztály, ahol csak a fiatal osztálygyőztes címet lehet kiadni. Ezekkel a titulusokkal később a szabályzatnak megfelelően Champion, azaz győztes bizonyítványt igényelhetünk. Az érett és fiatal osztály győztesek kivételével nemzetközi kiállításon kiválasztják a legszebb felnőtt kant, majd később szukát is, ahol CACIB és reserve CACIB címeket adhat ki a bíró, ezek pedig a Nemzetközi Szépség Championátushoz kellenek. A reserve CACIB címért nemcsak az osztálygyőztesek, de a CACIB cím után második helyezett kutya is konkurál. Ha fiatal osztálygyőztes, CACIB vagy veterán osztálygyőztes címeket szereztünk, akkor a fajtagyőztes összevetésre is vissza kell mennünk. Ha a mi kutyánkat ítélte meg aznap a legszebbnek a bíró, akkor a délutáni programban is tovább versenyezhetünk. Itt érdemes leszögezni, hatalmas illetlenség ezt nem megvárni és hazautazni. Nemcsak magunkat fosztjuk meg attól, hogy további eredményeket érjünk el, de elvettük a lehetőséget más sporttársunktól is. A délutáni program a fiatal felvezetők versenyével kezdődik, mely semmiképpen sem arról szól, hogy kisgyerekek nagy kutyával rohangálnak a díszkörben, hanem már-már lassan profi fiatalokat látunk bemutatkozni. Hazánkban kiemelten nagy kultúrája van ennek a sportnak, például Záhonyi Ábel Dorottya egyedülálló sikerekkel öregbítette Magyarország hírnevét. Helyet kapnak emellett a kutyapárok, tenyészcsoportok, legszebb bébi és kölyök, fiatal illetve veteránversenyzők is. Általában a magyar fajták versenye után kezdődnek meg a csoportbírálatok, melyben az FCI csoportrendszere szerint mérkőznek meg a fajtagyőztesek egymással. Sem itt, sem a későbbiekben nem az számít, hogy a bírónak, adott esetben, a hetes csoportban a vizslák, szetterek közül a magyar vizsla, vagy egy breton spániel tetszik jobban, hanem, hogy az adott egyed mennyire reprezentálja jól a fajtát. A tíz csoportgyőztes a nap végén a Best in Show-ban mérkőzik meg egymással. Ha úgy döntünk, benevezünk egy kiállításra, azzal vállaljuk, hogy az elért minősítést, kritikát elfogadjuk. Egyre divatosabb a bírók döntését kétségbe vonni, személyüket nyilvánosan becsmérelni. Attól, hogy egy kutya egyik hétvégén előkelő címet szerzett, még nem biztosítja, hogy egy másik bíró is hasonlóan fog vélekedni róla. Tökéletes eb ugyanis nem létezik, és bírója válogatja, hogy az adott hibák mekkora súllyal bírnak. A Magyar VADÁSZLAP 2019/I. lapszámában, a Vadászkutya rovatban megjelent írásom: A kiállítások nagy múltra tekintenek vissza. Az 1800-as évek közepén kezdtek el Angliában ilyen jellegű megmérettetéseket szervezni, elsősorban vadászkutyáknak. Az első pár évben csak pointerek, szetterek és spánielek versengtek, majd idővel kopók is csatlakoztak hozzájuk. Ezeknek a rendezvényeknek a célja – amellett, hogy társasági események voltak – legfőképpen az volt, hogy a fajtaleíráshoz, azaz standardhoz leginkább közelálló kutyákat megtalálják, és megvitassák, melyik ebnek, milyen hibája van.
Manapság, ha valaki ellátogat egy kiállításra, merőben más kép fogadja, mint 150 évvel ezelőtt. Tökéletesen kozmetikázott kutyák, akik „szoborként” állnak a ringben, vagy éppen kecsesen köröket és oda-visszákat futnak, elegáns kosztümbe vagy öltönybe öltözött felvezetőik mellett, milliméter vékony csillogó kövekkel kirakott pórázokon vezetve. A ringek szélén hosszabbszőrű kutyák hadai állnak a kozmetikai asztalokon mozdulatlanul, várva azt, hogy ügyes kezű felvezetőik és „fodrászaik” a legprofibb eszközökkel elvégezzék az utolsó simításokat rajtuk. Abszurdnak tűnhet ez a látvány olyasvalaki számára, akinek a kutyája a mezőn rohangál, nap mint nap, hétvégente pedig a bogáncsok mellett vérnyomok és tollak díszítik a szőrét. Gyakran hallom, hogy a kiállítás bizony állatkínzás, biztosan nem élvezik szerencsétlen kutyák – ám ha jobban megfigyeljük őket, láthatjuk, számukra ez hasonló szórakozás, mint más ebeknek a vadászat. Remek példa erre például a saját golden retrieverem, aki bizonyította, hogy a szépséghez alkalmasint ész is tud párosulni: amellett, hogy az év legsikeresebb kiállítási kutyája lett pár éve, a rákövetkezendő évben a fajta második legeredményesebb munkakutyája is ő volt. A kiállítások eredeti célja, ahogyan már említettem, hogy megnézzék, melyik egyed közelíti meg leginkább azt a fajtaleírást, ami szerint tenyészteni kell. A standardban pontos jellemzés található minden fajtáról: hogyan kell bizonyos csontoknak (például a lapockának vagy a felkarnak) illeszkednie egymáshoz, meghatározza a testarányokat, a szőr színét és minőségét, a mozgás jellegét – csak, hogy párat említsek a számos kritérium közül. Minden anatómiai jellegzetességnek megvan a maga lényege, ami segíti az adott fajtát az eredeti funkciója, mondjuk a vadászati feladatai ellátásában, tehát ennek nem kizárólag esztétikai jelentősége van. Egy megfelelő hátulsó szögellés például egyfajta lengéscsillapítóként is funkciónál, kevesebb terhelés éri az ízületeket. Hazudnék, ha azt mondanám, a kiállításokon ez a mai napig teljes mértékben így van. Sajnos a kapcsolati rendszerek néha a szakmaiság rovására mennek, és egyfajta trendek alakulnak ki bizonyos fajtáknál. Számos fajtánál preferálják az egyre nehezebb felépítésű egyedeket, a retrievereknél is megfigyelhető, hogy a „mackófejű”, eleganciát nyomokban sem közvetítő ebek a ringek igazi sztárjai… |
Archives
June 2021
Categories
All
Kedvenc blogok: |